Vad etetés: testképzavarok az Instagram korában

Hiába szaporodnak a testek sokszínűségét ünneplő body positive kampányok, napjainkban többen szenvednek testkép- és evészavaroktól, mint valaha.

„Egyél tükör előtt, lehetőleg meztelenül vagy fehérneműben. Ha nem megy, mindig legyen nálad egy fotó, amin kevés ruhában vagy, hogy ránézz, amikor enni készülsz.” „Soha ne egyél többet egy csészényinél. Kitágul a gyomrod, és még éhesebb leszel.”

Nehéz eldönteni, hogy a női magazinoktól kölcsönzött jó szándékú hangvétel vagy éppen a gondosan beszámozott tippek hideg praktikuma teszi ijesztőbbé az anorexiát támogató (pro ana) weboldalakat. Persze a leg­félelmetesebb az ilyen site-ok puszta létezése. És az a tény, hogy bárki csupán két kattintásra van az ilyen felületek ezreitől, ahol aztán pillanatok alatt beszippanthatja a csontsovány testet éltető szektahangulat.

Ha pedig mindehhez hozzávesszük a hosszú és élénk fórumfolyamokból táplálkozó, hamis közösségérzetet, nyilvánvalóvá válik, mennyire veszélyes helyekről van szó. Az ilyen oldalak által képviselt, „antigyógyulás” modellnek nevezett perspektíva nemcsak a betegség kialakulásának kockázatát fokozza, de a felépülés esélyeit is csökkenti az érintetteknél.

Enni vagy nem enni?

Fotó: Flickr

 

„Tizenöt éves koromban kezdődött, óriási megfelelési kényszer volt bennem. Alapból vékony testalkatú voltam, de elkezdtem fogyni, amit sokan meg is jegyeztek” – kezdi a 20 éves Luca, aki néhány évvel ezelőtt anorexiával és bulimiával küzdött. A lány akkoriban kezdett modellkedni, de azt mondja, az evés­zavarai mögött ennél bonyolultabb okok húzódtak meg: szülei válása és egyre romló hangulata sokkal sérülékenyebbé tették a modellvilág elvárásaival szemben. A fogyástól várta a problémái megoldását, kezdetben azt gondolta, minden egyes leolvadó kilóval egy lépéssel közelebb kerül a céljához. De rövidesen kicsúszott a talaj a lába alól.

„Depressziós lettem, még a barátaimnak is hazudtam, eltávolodtam tőlük. Mindenki állandóan számonkérte, hogy mikor, mennyit és mit ettem, gyakran felügyeltek is, hogy nem hánytatom-e magam. Minden gondolatom az étel körül forgott: az evés után lelkiismeret-furdalásom lett, nélküle pedig depressziósnak éreztem magam.”

Lucát eltiltották a modellkedéstől, pszichológusa rendelőjében minden héten ráállították a mérlegre. Kétségbeesett trükkökkel, például a melltartójába helyezett érmékkel próbálta elérni, hogy többet mutasson. Rengeteg szakembernél megfordult, de jó darabig semmi sem segített – ahogy megjegyzi, segíteni csak azon lehet, aki hagyja. És ő akkor nem hagyta. Miután sikerült szembenéznie a belső problémáival, az állapota is javulni kezdett, ma pedig már nem foglalkoztatják a kilók.

Szép és egészséges?

Fotó: Internet

 

Szépség=jóság?

Heather Widdows, a University of Birmingham filozófiaprofesszora, a tavaly megjelent Perfect Me: Beauty as an Ethical Ideal című könyv szerzője amellett érvel, hogy a vékony, fiatal, tökéletes külsőt követelő társadalmi nyomás napjainkban erősebb, mint valaha. Mi több, szerinte a szépség etikai imperativusszá vált, és olyan erkölcsi keretrendszert hozott létre, amiben a szépség a jósággal egyenlő, aki pedig a külsejével nem képes megfelelni a – főként a média közvetítette – szabályoknak, az megbukik emberként is.

A vékony test és a köz­meg­egyezéses szépség a jobb állások, jobb párkapcsolatok és egyáltalán, a jobb minőségű élet ígéretét hordozzák. Ezt még a filozófusoknál is előbb felismerték a cégek, amelyek éppen ezért már nem szépséget, hanem „jobb életet” igyekeznek eladni: a politikai korrektség légkörében tabuvá váló diétakultúra helyére olyan egészségkultusz lépett, amely gyakran csupán a kommunikációjában különbözik az előbbitől. A hetvenes években felfutó testépítési mániát leváltotta a „wellnessipar”, de ez nem azt jelenti, hogy a külsőre vonatkozó elvárások eltűntek – csupán azt, hogy ma már tagadjuk a létezésüket.

Miközben egyre többet magasztalják a plus size modelleket, és néhány márka már elkezdett méretezés nélküli ruhadarabokat gyártani a size-shaming elleni fellépés jegyében, egyre többen küzdenek testkép- és evészavarokkal, elsősorban nők és lányok. A brit Girlguiding női attitűdökre vonatkozó 2018-as felmérése szerint a 11–21 év közötti lányok 62 százaléka szeretne fogyni, 50 százalékuk próbált már valamiféle fogyókúrát, és 29 százalékuk fontolgatja a plasztikai műtétet.

Lukács Liza evészavarokra specializálódott szakpszichológus szerint Magyarországon is látható, hogy egyre többen vágnak bele fogyási célú diétákba, és már egészen fiatal gyerekek is elégedetlenek a testükkel. „Különösen az anorexia esetén figyelhető meg az életkor előrecsúszása: már évekkel ezelőtt megjelentek a 9–10 éves páciensek a gyermekpszichiátriai osztályokon.”

A szakértő ugyanakkor azt is megjegyzi, hogy az evészavarok egyre heterogénebb képet mutatnak, az egyre fiatalabbak érintettsége mellett jellemző „a korábbinál szélesebb társadalmiréteg-érintettség, a krónikussá váló zavarok szaporodása és a szubklinikai kórformák megjelenése”. Miközben az anorexia és a bulimia továbbra is jellemzően a nőket érinti, a pszichológus szerint a férfiaknál az elhízás vált vészesen gyakorivá.

Virtuális karcsúság

Rachel Cohen és Alex Blaszczynski 2015-ös tanulmányukban pozitív korrelációt találtak a Facebook-használat és a saját testtel szemben érzett elégedetlenség között. Marika Tiggemann ausztrál pszichológiaprofesszor évek óta kutatja az evészavarokat, kiváltképp azok összefüggését a közösségi médiával: 8–9, illetve 13–15 éves lányokat vizsgáló 2013-as tanulmányában arra jutott, hogy az interneten töltött idő korrelál a vékony testkép és a soványságra törekvés internalizálásával.

De kutatók azt is megállapították, hogy az „átalakítós” (makeover) tévéműsorok alacsonyabb önbizalomhoz és fokozott elégedetlenséghez vezetnek, illetve hogy a tévében látott vékony szereplők hatására a nőkben erősödik a vékonyság iránti vágy, a férfiakban pedig a női karcsúságra vonatkozó elvárás.

Pedig ma már jól tudjuk, hogy a fotókon és mozgóképeken látott testeknek gyakran semmi közük a valósághoz. Mégis, ahogy a Photoshop elterjedése elhozta a digitális testmódosítás demokratizálódását, a helyzet csak még rosszabb lett. Alig néhány perc alatt rengeteg – akár ingyenesen elérhető – számítógépes alkalmazást tölthetünk le, amelyekkel néhány kattintással teljesen átalakíthatjuk a virtuális testünket.

A nevében is beszédes Perfect Me-vel szó szerint egy mozdulattal vékonyíthatjuk a fotón kijelölt testtájat, az ingyenes Meitu „slim legs” opciójában csúszkával változtathatjuk combunk méretét, a kimondottan férfiakat célzó Manlyben pedig több, digitálisan készre rajzolt hasizomminta közül is válogathatunk. Így már sem technológiai tudás, sem pénz nem kell a virtuális plasztikai műtéthez. S azután az ilyen appok könnyű hozzáférhetősége miatt még több „tökéletes” fotó kerül a netre, ez pedig belehajszolja a saját testük miatt bizonytalankodókat az alkalmazások használatába – és máris kialakul az ördögi kör.

Lukács Liza szerint a médiának elsősorban katalizáló hatása van az evészavarok megjelenésére. „Sok esetben pedig betegségfenntartó szerepe sem elhanyagolható. Az evészavarok mindig sok ok és okozat összefonódásával alakulnak ki, amelyek aztán körkörösen hatnak egymásra. Nem jelölhető meg egyetlen tényező.” Azt viszont ő is megerősíti, hogy a testpozitív kampányok – látszólagos népszerűségük ellenére – még kevesek ahhoz, hogy a bőr alól domborodó bordák helyett a csípőre rakódott zsírpárnákat imádjuk.

„A túlsúlyhoz kapcsolódó negatív sztereotípiák nehezen és lassan változnak. Már 5–7 éves gyerekeknél megfigyelték, hogy a súlytöbblethez negatív tulajdonságokat társítanak, míg a vékony test­alkat pozitív értéket képvisel: sikerességet, gazdagságot, barátságosságot kapcsolnak hozzá. A testpozitív kampányok kapcsán egyelőre nem látunk olyan tendenciát, hogy kevesebben lennének elégedetlenek a testükkel.”

Vékony és vegán

Idén márciusban túlzás nélkül globális botrány robbant ki a Rawvana néven ismertté vált nyersvegán influenszer körül – más szempontból persze nagyon is túlzásnak tűnik, hogy egyebek mellett a Guardian és a Washington Post is részletesen beszámolt a fiatal nő halevéséről. Mert ennyi történt: a civil nevén Yovana Mendoza Ayres, miközben bőszen hirdette a nyersvegán életmódot, az egyik ismerőse videójában jól láthatóan halat evett. Az eset látványosan illusztrálja, mekkora szerepe lehet a netes influenszereknek, és ez nagyon is fontos tényező, a lényeg azonban mégis az lenne, hogy miért evett halat a korábban növényi étrenden élő lány.

Ayres ugyanis a botrány után közzétett videóban azt is bevallotta, hogy a nyersvegán életmód hatására életveszélyes egészségi állapotba került, ezért inkább visszaállt a húsevésre. Az eset után a Telegraphban több dietetikus is kikelt a vegán influenszerek ellen, hangsúlyozva, hogy a dietetikusi képzettség nélkül fellépő véleményvezérek által hirdetett, alacsony kalóriatartalmú diéták hatására egyre több embernél alakulnak ki evés­zavarok. Tény, hogy a vegán életmód és a karcsúság gyakran járnak kéz a kézben – a közösségi médiában egész biztosan.

„Rawvana esete eklatáns példája annak, mi a baj az influenszerekkel. De a fő probléma az volt, hogy a mainstream média pontatlanul úgy számolt be Rawvana esetéről, hogy »vegán« étrendje miatt kellett orvosi utasításra átváltania a vegyes étrendre. Ez tévedés, Rawvana maga mondta el, hogy nem erről volt szó. Nyers étrendet követett, de összevissza ugrált a kártékony és restriktív étrendek között, hosszasan éheztette magát” – magyarázza Szabó Zoltán dietetikus, a Pécsi Tudományegyetem Egészségtudományi Karának munkatársa, aki maga is növényi alapú étrendet követ.

 

Egy másik példaként Tim Shieff influenszer esetét említi, aki annak idején szintén a saját vegán étrendjét hibáztatta rossz hangulata és romló egészségi állapota miatt. „Tim számos esetben a saját vizeletét itta, és hosszú ideig éheztette magát. Nehéz erre azt mondani, hogy kiegyensúlyozott étrendet követett volna.”

Azzal Szabó is egyetért, hogy a magukat életmódguruknak kikiáltó influenszerek nagyon veszélyesek lehetnek, de szerinte ez nem azt jelenti, hogy a veganizmussal lenne baj. Szerinte az egészséges életmód ugyan nem jelent egyet a vékonysággal, de arra azért figyelmeztet, hogy 2018-ban a magyar lett Európa legelhízottabb nemzete. „Túl nagy az információs zaj, és sokan vannak, akik a fogyásra építenek milliárdos vállalkozásokat világszerte.

Ha valaki eltérő megközelítésben alakítaná ki egészséges étrendjét, mindenképpen keressen hiteles forrásokat és szakembereket. Ma már tudjuk, hogy a növényi étrend is megfelelő lehet, ha valaki szeretne »vegánul« étkezni, de ahhoz, hogy az illető választása a lehető legegészségesebb legyen, dietetikusnak is segítenie kell.”

Kezdetleges kezelés

Kiss Kata Dóra, a CEU gender mesterszakán írt szakdolgozatának elkészítése során több anorexiással is beszélt, akiket a hazai pszichiátriai ellátórendszerben kezeltek. Szerinte a pszichiátria gyakorlata a beteg testének stabilizilására és étkezési szokásainak normalizálására szorítkozik, figyelmen kívül hagyva, hogy az egyén az éhezés során gyakorlatilag a saját identitását próbálja megteremteni.

A szakdolgozatban bemutatott egyik fiatal lány, „B” elmeséli, hogy 13–14 éves korában, amikor egy fővárosi gyermekpszichiátrián kezelték, gyakorlatilag teljesen elzárták a családjától, és megbüntették, ha nem evett rendesen. Állítása szerint az intézményben „nem volt terápia, csak evés, evés és evés”. Amikor nem javult az állapota, egy másik intézménybe szállították, ahol új orvosa gyomorszondával fenyegette, s azt végül be is kellett helyezni neki. A történetekből kirajzolódó gyakorlat tulajdonképpen leválasztja a női testeket a pszichéről, a lelki okok helyett pedig csak az etetésre koncentrál.