Vízimajom-elmélet: Zsírszövetben

szerző
Szalai Tamás
publikálva
2000/20. (05. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Egy oxfordi zoológus, a helyi egyetem professzora, a víziemlősök kutatója, Sir Alister Hardy egy szép napon elkezdte embertársait is víziemlősöknek látni. Ez így akár kis színes hírnek is tűnhetne valamelyik bulvárlapban, pedig jóval több annál.

Egy oxfordi zoológus, a helyi egyetem professzora, a víziemlősök kutatója, Sir Alister Hardy egy szép napon elkezdte embertársait is víziemlősöknek látni. Ez így akár kis színes hírnek is tűnhetne valamelyik bulvárlapban, pedig jóval több annál.

Alister Hardy az egyetem elvégzését követően a víziemlősökre specializálódott. 1929-ben részt vett egy antarktiszi bálnavadász-expedíción, és visszatérte után hirtelen rászakadt szabadidejében Wood Jones könyvét olvasgatta (Man´s place among the Mammals), amelyben sok szó esett az embert legközelebbi ma élő rokonától, a csimpánztól elválasztó különbségekről. Ezek egyike az ember szubkután (közvetlen bőr alatti) zsírszövete, amely egyedülálló a főemlősök között. Milyen különös, gondolta Hardy, a bálnáknak szintén van szubkután zsírszövetük...

Bizarrnak tűnő ötletéről a professzor csak 31 évvel később mert beszámolni a New Scientist hasábjain. Addigra már a tudományos közélet tekintélyes tagja lett, megengedhette magának, hogy ötletei legyenek. A cikkben nem kevesebbet állított, mint azt, hogy az ember őse átmenetileg vízi életmódot folytatott. Valóságos vízimajom volt, mondhatni: Aquapithecus. Hardy szerint a lény ekkor szerezte azon fontos jellegzetességeinek nagy többségét, amelyek végérvényesen eltávolították a majmok családjától, így a már említett szubkután zsírréteget, a csupasz bőrt, a sós izzadást és könnyezést, a lélegzet visszatartásának képességét, a két lábra állást kikényszerítő függőleges testhelyzetet, valamint számos vízkedvelő szokást. Míg nyaranta velünk van tele a Balaton, újszülött gyermekeink pedig otthonosan érzik magukat a vízben, a főemlősök annyira félik azt, hogy az állatkertekben egyméteres vizesárokkal be lehetne zárni őket lakhelyükre. (Annak, hogy ezt mégsem teszik, az az oka, hogy az állatkerti térelválasztók funkciója nem csupán az állatok ki-, hanem a látogatók bemenetelének megakadályozása is.)

Az evolúciós leszármazási sorok nem szimmetrikusak az időben. Nincs minden fajnak leszármazottja, így ha egy valaha volt faj utódját nem találjuk a fiatalabb fosszilis leletanyagban, nincs semmi baj: a kérdéses faj feltehetőleg kihalt. Ez fordítva azonban nem áll.

Minden fajnak létezik elődje,

sőt az elődnek is elődje, és így tovább. Így aztán, ha egy faj elődjét nem találjuk a fosszíliák között, biztos, hogy leletanyagunk hiányos. Minden ma élő faj - beleértve az embert is - leszármazási sorával el kell(ene) tudnunk számolni egészen az élet keletkezéséig.

Jelenleg az ember rekonstruált leszármazási sora 4,4 millió évvel ezelőtt megszakad. Az ennél korábbi emberősök fosszíliái hiányoznak. Az ugyan nyilvánvaló, hogy az ember - a gorillával és a csimpánzokkal egyetemben - az i. e. 8 millió évig élt Dryopithecus-nemzetség valamely fajából származik, de egyelőre még nem tudunk elszámolni az emberhez vezető ág sorsával a két időpont közötti 3,6 millió évben. Ez nagyon bosszantó dolog, mert génállományunk tanúsága szerint pont ebben az időszakban történt az emberré válás legfontosabb eseménye, a gorillához és a csimpánzokhoz vezető ágak leválása. Valóban hiányzik innen egy (vagy több?) láncszem.

Ezen láncszem(ek) hiányában

nem tudunk konkrét választ

adni arra a kérdésre, hogy miért vált el az ember fejlődési sora legközelebbi emberszabású rokonaitól. Be kell érnünk általános válaszokkal, miszerint nyilván lezajlott egy adaptív radiációs folyamat, vagyis a közös faj egy csoportja eltérő körülmények közé kerülve, alkalmazkodott ahhoz, majd így megváltozva, testileg-lelkileg eltávolodva minapi fajtársaitól, szerteszét vándorolt, de már anélkül, hogy keveredett volna a többiekkel. Ez az emberős esetében sem történhetett másképp. A vita abban van, hogy mik voltak azok a bizonyos eltérő körülmények, amelyek az emberhez vezető leszármazási ágat eltávolították a csimpánzhoz és a gorillához vezetőktől.

Egészen a legutóbbi évtizedekig ősemberes ügyekben a látóhatárunk kb. 2,5-3 millió évig terjedt. Úgy tűnt, hogy legkorábbi őseink a szavannák lakói voltak, és ezért szerettük az emberré válás kezdőlökését annak tulajdonítani, hogy a közös ős egy csoportja alól kifogyott az erdő, és ezek az őseinkké váló egyedek csodálkozásukban két lábra álltak, hogy messzebbre lássanak. Minden más emberi jegy aztán ennek már csak következménye lenne. A felszabaduló kezek önként adták magukat az eszközhasználatra, az erdőnél jóval vadnyugatibb élettérben való egymásrautaltság erős csoportösszetartáshoz, az ehhez szükséges kommunikáció pedig a nyelvhez vezetett, így az elmélet.

Az utóbbi évtizedekben sorra jöttek az addig csak remélni mert korábbi leletek, s látóhatárunk mára már i. e. 4,4 millióig tágult. A lelőkörülményekből aztán kiderült, hogy a legelső, a csimpánzrokonságot már maguk mögött tudó előemberfajok - a korai Australopithecusok, mint például a híres Lucy - már két lábon jártak ugyan, de még hírből sem ismerték a szavannát - vízjárta, erdős környezetben éltek. Nem kétséges, hogy jó egymillió évvel később az ember-ősök kikerültek ugyan a szavannára, de akkor erről még szó sem lehetett. Máshol kell keresnünk az események magyarázatát.

Ezen a ponton

válik komollyá

a vízimajom-elmélet, mely szerint az ember-ős az őt emberré alakító adaptációk egy részét vízi és nem szavannai környezetben szerezte. Igaz ugyan, hogy az elmélet szakmán kívül lényegesen népszerűbb, mint szakmán belül - zászlóvivője Elaine Morgan közismert brit munkáspárti és feminista újságírónő -, de ez nem oszt, nem szoroz, ettől csak még murisabb lesz, ha bebizonyosodik. A vízimajom-elméletet a szavannateória ellentéteként szokták emlegetni, pedig ez ilyen direkt módon nem igaz. Egyrészt a vízimajomfázis i. e. 8 és 4,4 millió közöttre, vagyis a hiányzó láncszembe tehető, szemben az i. e. 2,5 millió utáni szavannafázissal, másrészt úgy tűnik, a csoport-összetartozás és a nyelv kialakulása továbbra is a szavannához köthető.

A vízimajom-elmélet bizonyítékai természetesen fosszilis leletek lehetnének. Vagyis maga a hiányzó láncszem. Amikor kiderült, hogy ezt esetleg nem a szavannában kell keresni, hanem a tengerpartokon, alaposan átvizsgálták a tengerpartokat - az Etiópiában előkerült korai Australopithecusok (ezek már a hiányzó láncszemet követő fajok) nyomán a Vörös-tenger partvidékét - de nem találtak semmit.

A másik lehetséges módszer a hiányzó láncszem előtti fajok - az európai Dryopithecusok - melletti tengerpartok vizsgálata. Ez azonban nem a Vörös-, hanem a Földközi-tenger ősét, a Tethys-tengert jelenti, illetve annak társát, a hazánkba is benyúló Para-Tethys-tengert. E képződmény egyik öblének partján, mocsári cipruserdőkkel borított területen élt egykor a Rudapithecus hungaricus is.

Fosszilis bizonyítékok nélkül egyetlen elmélet sem ér hajítófát sem: ami egykor megvolt, az nem veszhet el. Ha volt vízimajom, meg kell lennie a maradványainak is, de ilyet még senki sem talált.

Szalai Tamás

szerző
Szalai Tamás
publikálva
2000/20. (05. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...