A Városligetet lehet imádni, meg épp ellenkezőleg: valami soha véget nem érő prolivircsaft (vissza-visszatérő kép: Bilicsi Tivadar azt énekli, hogy "ujjé, a Ligetben nagyszerű") helyszíneként kezelni, egy azonban elvitathatatlan, "intézményei" között minden korosztály megtalálja a kedvére valót.
Persze elsősorban az aprónép; az élet a hullám-vasúttal meg az állatok etetésével kapcsolatos sztereotípiákkal kezdődik, "apa, vegyél nekem törökmézet, hadd szopogassam" és így tovább, perec és cirkusz, aztán amikor kamaszba fordul a természet, lehet bokrok közt bandázni, fejet rázni heavy metálra, szüzességet elveszíteni, úgy maradni: dekázni, tollasozni, tengózni, iskolától függően, vagy éppen turistaként műcsarnokozni, szépművészetizni.
Nincs kivétel,
megfordulhat itt, és meg is fordul, a vékony és vastag szelet egyaránt: a gazdag a tárlatokat meg a Gundel széfjében őrzött párlatokat csodálhatja, a szegény fetrenghet a porban szakszervezeti majálison, gyereket pofozhat, a középosztály pedig méltán gondolhatja, hogy vasárnap délután a paradicsomba megy - dodzsemezik, megnézi Kincsem csontvázát a Vajdahunyad várában, és folyamatosan szörnyülködik az árakon, de belül, ha csak egy rövid időre is, mindegyikük Kis Valentinó akar lenni, tapsolni el temérdek forintot válogatott hülyeségekre.
Később, mindenen túl, vénemberként persze már csak az ejtőzés marad, a mammogás meg a rigófütty egészen addig, míg az Andrássy út felől érkező langyos, be nem vallottan benzingőzös fuvallatot fel nem váltja a halál akkorra már édesnek gondolt, ám mégis szájszagú lehelete, és a kör bezárul.
De hagyjuk félelmeinket, hagyjuk a sötét oldalt, a pitbullokat dresszírozó kanócagyúakat, cukrosbácsikat, leskelődőket vagy éppen azt a részeg hajléktalan asszonyt, aki csupán melegségre vágyott, és végigment rajta egy komplett éjjeli menedékhely, és nem szállította el a mentő. Szatyrát és arcát is belepték a legyek, és azt dúdolta: "Minden asszony életében van egy pillanat."
Megtisztulni
Ez sokkal jobban hangzik.
Logikus hát, hogy fürdő is van a ligetben, méghozzá nem is akármilyen, Európa egyik legnagyobbika. 1913 júniusában nyílt meg az egykori Artézi fürdő helyén, pazar eklektikus épület, kádakkal, kamrákkal, medencékkel Czigler Győző, Dvorzsák Ede és Gerster Kálmán tervei alapján. Már ekkor méretes kastély képét mutatta, de 1927-ben még stranddal is bővült, úszómedencével, open-air brűgölőkkel, meztelen napozóval. Mítosz kerekedett belőle, intézmény. A fürdő Széchenyi nevét viseli, ki másét, ám mégsem mondhatjuk rá, hogy hatalmas - az ilyesmit hagyjuk meg a rablólovag-váraknak és a legnagyobb magyaroknak -, mert sokkal inkább: kecses, elegáns. Mint egy olyan nő, aki már benne van, de mégis kortalan, szóval egy idős nő, aki ennek ellenére lenyűgöző, mint a nap télen.
De most nyár van, fátyolos, fülledt, őrjítő. Büdösnek, koszosnak érezzük magunkat váltás ingek és zuhanyterápiák közepette is, strandon, tóparton, egy vödör vízben fejjel lefelé, a telekszomszéd slagja alatt. Ilyenkor reménytelennek tűnik minden megváltó elgondolás, de aztán éppen ott, ahol nem is hinnénk, a Ligetben megtörténhet a csoda.
Éppen a Széchenyiben.
Egy olyan helyen,
amelyről azért minden ismert és lenyűgöző adat ellenére is két dolog ugrott be eddig: egyfelől a vízben sakkozók mint híradóriport, a másik meg, hogy "Szecskának" becézik, ami mondjuk a PeCsával egyenértékű jó szándékkal való kikövezés. Sokáig voltam úgy vele, egy olyan helyre, amit így neveznek, én be nem teszem a lábam.
Szerencsére másként alakultak a dolgok, hallottam, felújították, "élménymedencét" építettek, hallottam, szép lett, de mégis, leginkább azért mozdultam irányába, mert jó közel van hozzám, alig kell menni egy kicsit, és már ott is vagyok, ebben a melegben ezek komoly érvek. Induláskor persze húztam a szám, de most már csak tátom. Egy olyan helyre keveredtem, ahol a közönség ellenére is tökéletesen egyedül tudom érezni magam, ahol nem zavarnak az okoskodók és a tahók, ahol még a szar bor is megbocsátható. Fürdő. Mindenféle jelző nélkül, abban a csodálatos egyszerűségben, ami ezt a szavunkat olyan tisztává varázsolja, valójában ezt jelentette a ligeti kaland. A megújult szabadtéri részen éppúgy, mint az öregecske, lepusztult belső medencéknél, a gőzben. Éreztem, hogy a víz csodákat művel, néha üt, néha simogat, túl a bőrön, az izmokon, szinte közvetlenül a csontoknál. És ami a legfontosabb: az a mocsok és rohadás, amit ez a nyár ragasztott rám, eltűnt. Csak néhány órára, de mégis.
Legát Tibor
