Mária Terézia talpig feketében, a magyar nemesség támogatását remélve lépett fel. A birodalomnak katonákra volt szüksége, és az uralkodó csak a magyarokban bízhatott. Színpadias megnyilvánulása sikerrel járt, a diéta tagjai egy emberként ajánlották fel életüket és a vérüket, ám mivel a szállóigévé lett „Vitam et sanguiem!” után az is elhangzott, hogy „sed avenam non” – de a zabunkat nem –, nyilvánvaló, hogy az urak gesztusát nem a szívjóság vezérelte. Mária Terézia később számos rendelettel segítette a magyar nemeseket, de elérte célját: serege 11 huszárezreddel és 6 gyalogezreddel, több mint 20 ezer katonával bővült. Ezek egyike volt a parancsnokáról Forgách-gyalogezrednek nevezett egység, amelyet 1769-től kezdve 32-es gyalogezrednek, vagy csak egyszerűen Harmincketteseknek neveztek.
Mivel e gyalogezred védjegye és nevezetessége kezdetben a „magyaros megjelenés” volt, kissé meglepő, hogy az utókor tisztelgése nem repít vissza Mária Terézia idejébe. A Baross utca József körúthoz közeli kiszélesedésében, a Harminckettesek terén álló szobor nem visel mentét, csákót, még kard sem lóg az oldalán, ellenben kézigránátot hajítana. Inkább „érzésre”, mint célra, mivel rohamsisakja a szemébe csúszott. Bal kezében puska, derekán tölténytáskák, a magyarságot legfeljebb a sisak alól kikandikáló kackiás bajusz és a nadrágot díszítő, amúgy stílusidegen sujtások fejezik ki. Nyilvánvaló, hogy a mű alkotója, Szentgyörgyi István a 32-esek utolsó korszakára, az első világháborúra fókuszált, amikor a gyalogezred különösen nagy hőstetteket hajtott végre, bár a háború gyászos befejezésének ismeretében teljesen feleslegesen.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
