A balassagyarmati börtön: „Helytálló az is, ha az épületet egy tortához hasonlítják"

175 év alatt nem változott sem a funkciója, sem a külseje. A klasszicista stílusú épület ma már értékes műemlék, amelynek építését hosszas előkészületek előzték meg.

„Gyarmaton megnézvén az igen szép megyeházát, s a’ most épülő roppant börtönt, s a’ vásárban egyet fordulván, elindultam Váczra” – írta Petőfi Sándor az Életképek 1845. augusztus 5-i számába a ma is működő balassagyarmati fogház első hírmondójaként. Különös, hogy a költőt nem érdekelte, hogy miféle börtön épül, mivel a reformkori törekvések között a hazai fogházállapotok javítása is hangsúlyosan volt napirenden. Igaz, hogy a korszerű büntetésvégrehajtás infrastruktúrája csak az osztrák elnyomás idején épült ki: a szegedi börtön 1854-ben, a váci 1855-ben, a munkácsi 1856-ban épült; Márianosztrán 1858-ban létesítették az első női börtönt, de az első modern „fog- és dologházat” már a forradalom előtt átadták.

Előzetesben

Az 1840-es években a börtönügy megyei közigazgatási ügynek számított, a helyi hatóságokra tartozott az ítélkezés, de mivel a büntetési tételeket nem határozták meg (a Btk. elődjének tekinthető Csemegi-kódex csak 1871-ben jelent meg), kizárólag a bírákon múlott az ítélet időtartama. Szintén a vármegyének kellett a börtönökről is gondoskodniuk, így az elítélteknek egyáltalán nem volt mindegy, hogy az illetékesek mennyire voltak a progresszív törekvések hívei. Noha a kínzást egy 1790-es császári rendelet eltörölte, a börtönökben továbbra is alkalmazhatták a bilincsbe verést, illetve a testi fenyítést mint megtorló intézkedéseket, sőt „böjtnek” mondva a éheztetéssel is büntethettek.

Ezzel együtt az 1800-as évek elejétől megjelent egy sor pozitív eleme is a büntetésvégrehajtásnak.

Ahogy azt Megyery István főügyészhelyettes, a balassagyarmati börtön korábbi igazgatója a A magyar börtönügy és az országos letartóztatási intézetek című 1905-ben megjelent könyvében írja, hogy már azokban az időkben „a megyei törvényszékeknek gondoskodniuk kellett arról is, hogy a tömlöcz új bűntettre vagy a fogolynak erkölcsi nagyobb megromlására alkalmatosságot ne nyújtson” (…), illetve „hogy férfiak nőszemélyekkel s ujoncz bűnösök megrögzött gonosztevőkkel össze ne zárassanak”. Ekkortól – legalábbis elméletben – egyre gyakrabban került elő a „javítás eszméje”, amelynek a szimpla megtorlást kellett volna felváltania. „A rabot testileg nagyobb szenvedések, mint minőket rá a törvény szabott és ha erkölcsileg már nem is javul, pedig ez volna a czél, legalább ne romoljék” – írta 1838-ban Eötvös József Vélemény a fogházjavítás ügyében ns. Borsod vármegye ebbeli küldöttségéhez című röpiratában, amit elsőként Nógrád vármegye ültetett át a gyakorlatba.

Balassagyarmat 1790-ben lett Nógrád székhelye, de a közigazgatási ügyintézés és a büntetésvégrehajtás ugyanott, egy régi kaszárnyában zajlott, nem csoda, hogy már 1793-ban arról döntöttek, hogy „tömlöcöt” fel kell újítani. Ám ez nem változtatott sokat az embertelen körülményeken. 1828-ban a megyei orvos jelentése szerint a szűk és egészségtelen helyiségekben (összesen öt volt, négy a férfiaknak egy a nőknek) 80–100, néha 140 rabot is összezsúfolnak. „A legfiatalabb, izmos, bővérű és egészséges tüdejű rabok is megbetegednek, tüdősorvadásba esnek és meghalnak” – írta az orvos, akinek a jelentéséből az is kiderül, hogy nemcsak rabokat, hanem elmebetegeket is őriztek a balassagyarmati tömlöcben.

A vármegye – külföldi példákra hivatkozva – az 1830-as évek elejétől a rabok foglalkoztatásával próbált javítani a helyzeten, mivel így maguk az elítéltek tudták a tartás költségeit fedezi, és ami ennél is fontosabb volt, nem üres zsebbel távoztak, így elvileg nem kényszerültek arra – ami elég gyakran előfordult –, hogy szabadulásuk utáni éhségükben kifosszanak valakit. A korabeli börtönviszonyokat jól ismerő Kazinczy Ferenc (aki a Martinovics-per után hat évet töltött különféle tömlöcökben) 1831-ben látogatott Balassagyarmatra, s látván a posztógyártással foglalatoskodó elítélteket, azt jegyezte fel, hogy „a nógrádi rab nappal szem alatt s a jobbak társaságában lévén, feleszmél, jobbá lenni megszokik”, majd megállapította, hogy „szelíd bánás mindig javít, durva bánás mindig ront; s mi szükség ott keménységre, hol célhoz vezet a szelídség?” 

Nem sokkal Kazinczy látogatása után Balassagyarmaton megkezdődött az új megyeháza építése, amit 1835-ben adtak át, ezután rendelték el, hogy a fogságban tartottak korszerű elhelyezéséről is gondoskodni kell.

Magyar Panoptikon

1838-ban Entz Mátyás helyi építőmester tervezett fogházat, amire a vármegye 1840-ben kért engedélyt a budai helytartótanácstól. Entz terve végül a bécsi építési tanácshoz, a Hofbaurathoz került, amely 1841 októberében véleményezte és elutasította azt. „A Hofbaurat úgy vélte, a kereszt formájú alaprajz és maga az elrendezés ellenkezik a fennálló alapszabályokkal, mivel megkönnyíti a kifelé irányuló közlekedést a szögletben lévő ablakok és a velük szemközt lévő ajtók által. Megszabta továbbá, hogy a fűtéshez gömbölyű szerkezetű kéményt használjanak, vagyis a fűtőkamrából kéményeken vezessék a meleg levegőt az épület helyiségeibe, és külön kéményen vezessék el a kihűlt levegőt. Meghatározta azt is, hogy épületszárnyanként legyen »kiöntés«, vagyis legyen megoldott a szennyvízelvezetés” – olvashatjuk Török Enikő levéltáros a Magyar Nemzeti Levéltár honlapján A balassagyarmati börtön körüli építési nehézségek című 2014-es írásában. A hiányosságok pótlását, vagyis inkább az új terv elkészítését a pesti építési igazgatóság Novák Dániel építész főtisztre bízta.

Novák tervének alaprajza leginkább egy küllős kocsikerékre emlékeztet, de helytálló az is, ha az épületet egy tortához hasonlítják.

Méghozzá olyan tortához, amelynek a közepébe vastag csövet dugtak. Ez a „cső” az a kétemeletes, nyolcszög-alapú objektum – „oktogén” –, amelynek földszintjén volt az őrség laktanyája, első emeletén a kórház, második emeletén pedig a kápolna. Ezt négy keresztfolyosó-rendszer köti össze a valamivel alacsonyabb, ám a pincével együtt hatszintes köralakú börtönépülettel, amelyben szintenként 168 zárka kapott helyet. A zárka ablakai befelé, az ún. világítóudvarra nyílnak, az ajtók pedig a kör alakú külső folyosóra. Ez az elrendezés akkoriban legkorszerűbbek közé tartozott, de nem Novák Dániel találmánya volt. A balassagyarmati épület Jeremy Bentham angol filozófus és jogtudós 1782-ben megálmodott „tökéletes börtönének”, a Panoptikonnak (a görög „minden látható” kifejezésből) első hazai megtestesülése volt, ahol minimális személyzettel is megfigyelhető az elítéltek mindenféle tevékenysége.

 

Épült 1842-1845 között

Fotó: Legát Tibor

Noha a korabeli leírás szerint a börtön „általában minden helyisége száraz, világos, egészséges és a biztonság igényeinek is teljesen megfelel”, az építkezés körüli anomáliák miatt nem volt azért nem volt elsöprő sikertörténet a balassagyarmati beruházás. A vármegyeháza tengelyében álló objektumot eredetileg a másik irányból is egy jelentős városi épülettel kívánták lezárni, de erre soha nem került sor. A börtönt 1845. augusztus 20-án nyitották meg, de hamarosan bebizonyosodott, hogy az eredeti tervet – az ún. magánrendszert, azaz mindenkinek külön zárka jusson–, lehetetlenség teljesíteni. Az 1846 áprilisában megtartott megyei közgyűlés szerint 1845-ben összesen 528-an voltak Balassagyarmaton, ebből 398 volt ténylegesen elítélt, 370 férfi és 28 nő; bűncselekmények szerint mások mellett 7 gyújtogatót, 15 marhalopót és 60 verekedőt jegyeztek fel, s különbséget tettek a gyilkosok (31) és a gyerekgyilkosok (9) között. A több mint háromszoros túlterheltség ellenére a közgyűlés megállapítása szerint „a magánrendszer máris jó következményeket mutat mind erkölcsi, mind egészségi tekintetben”.

A legelviselhetőbb

A 19. századi ábrázolásokon a börtön a város szimbóluma is lehetett, Balassagyarmatot leginkább a különös formájú épületről lehetett felismerni. 175 év alatt azonban nagyon változott a világ, szabályozták az Ipoly folyót, amelynek egykori partján állt a börtön, az új lakóépületek pedig egyre nagyobb ívben vették körbe. Ez azt eredményezte, hogy egykori városszéli erődítmény Balassagyarmat központjában került, messziről nem is látható, így különleges alakzata ma már leginkább légifelvételeken érvényesül. De külsőre mit sem változott, és a belsőt sem modernizálták annyira látványosan, bár folyamatosak a törekvések a fejlesztésekre. A zárkák ajtaja 1845-ből származik, ahogy a hengerre illeszkedő ablakkeretek is, mivel akkori technológiai hiányosságok miatt azokból nincs két azonos méretű, ezért újragyártásuk nagyon sokba kerülne. Ennek ellenére a balassagyarmati börtön, ha komfortfokozatban nem is, de a „javítás eszméjét” illetően a legprogresszívebbek hazai fegyintézetek közé tartozott, amióta megépült.

Az írás a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Magyar Narancs közötti együttműködésben az NKA támogatásával jött létre.