Író-olvasó találkozóknak, táncházaknak, kiállításoknak, amatőr és nem amatőr színházaknak, filmkluboknak és emlékezetes buliknak adtak helyet az egykori művházak ott is, ahol közel-távol nem volt más lehetőség a kultúrával való találkozásra. S ha volt – és sok helyen volt – egy-egy lelkes igazgató, programszervező, a késő szocializmus izgalmas, a hivatalos kultúrpolitika határait feszegető szigeteit is megteremthették. A rendszerváltás után aztán pusztulásnak indult a hálózat, jó párat bezártak közülük, és úgy tűnt, a szocializmussal, majd a digitális kultúra megszületésével a művházaknak is befellegzett.
| ||
Azonban a községek áldozatvállalása mellett az elmúlt évtizedekben számos, elsősorban vidékfejlesztési projekt – TIOP, KEOP és társaik – keretében sok tízmilliárd forint áramlott a területre, és jórészt megújulhatott Magyarország legnagyobb, tavaly épp 3414 intézményt és közösségi színteret számláló szervezetének épületállománya. (1997 óta nem művelődési házakról beszélünk, ugyanis a vonatkozó törvény közművelődési feladatellátásról rendelkezik, aminek csak egy részét jelenti a jórészt a szocializmusból örökölt művelődésiház-hálózat. Van, ahol könyvtár, iskola, tájház vagy más intézmény látja el a közművelődési feladatokat is.)
Az intézményekben 11 500 fő dolgozik, háromnegyedük teljes munkaidőben, s több mint harmaduk felsőfokú végzettséggel rendelkezik. A programok megvalósításában azonban – a vállalkozókat, segítőket, önkénteseket is beleszámítva – a hálózatot szakmai szempontból összefogó Nemzeti Művelődési Intézet (NMI) adatai szerint több mint 47 ezer ember vesz rész. Az önkormányzati intézményekben a közalkalmazotti bértábla az irányadó, „ezért a tehetséges, nyelveket beszélő, a városi kultúrát jól ismerő szakemberek már inkább a vállalkozói szektorban helyezkednek el” – beszél a gondokról Pordány Sarolta, a Budapesti Művelődési Központ igazgatója. „A felsőoktatási képzés elitista jellege miatt nehéz a helyi kultúrákat jól ismerő művelődésszervezőket találni, ezért a túlkínálat mellett állandó a szakember- és a vezetőhiány.”
Inkei Péter, a Budapesti Kulturális Obszervatórium igazgatója szerint a közművelődési intézmények a közösségépítés, hagyományőrzés és képzés hármas feladatát töltik be ma is. Ezenkívül nem elhanyagolható funkció – a közösségépítésbe sorolható – szórakoztatás sem, hiszen egyre több nagy rendezvényt tartanak a művelődési házak, ami mind a fenntartók, mind a közönség igényével találkozik. A különböző szakkörök, nyugdíjasklubok csaknem 15 ezer csoportban jóval több mint félmillió embert aktivizáltak 2014-ben – sorolja Polyák Albert, az NMI főigazgatója az impozáns adatokat, amelyek szerint úgy egymillió hazánkfia kerül egy év alatt alkotó közösségbe a közművelődési hálózat által.
A művelődési házak másik pillére a felnőttoktatás: 2014-ben 78 ezernél is több ember számára nyújtott lehetőséget a tanulásra. Az együttműködő partnerekkel közösen szervezett képzésekkel együtt ez a szám 123 ezerre nőtt. Ehhez csatlakoznak az ismeretterjesztő előadások, melyeken 2014-ben – ha hihetünk a statisztikáknak – több mint egymillióan vettek részt. Arányaiban a legnagyobb látogatószámot azonban a közművelődési intézmények által szervezett művészeti műsorok és nagy rendezvények érik el évről évre: tavaly közel 176 ezer ilyen jellegű program volt, ami három és fél magyarországnyi látogatót vonzott. Beletartoznak ezekbe a gatyaletolós haknibrigádok, a falunapok dínomdánomjai, de például a Centrál Színház által szervezett Keszthelyi Nyári Játékok is. Mindent összevéve a közösségi művelődési programok tavaly horribilis nagyságú közönséget, több mint 76,5 millió nézőt vonzottak, ami mellett eltörpülnek a mainstream kultúra számai. Pordány Sarolta azonban hozzáteszi, hogy „nagyon nehéz pontos látogatói számokat mondani, mert a nagyrendezvényeken, fesztiválokon becsült adatokkal dolgoznak a szervezők.”
Tiszteletet a bolgároknak!
Amikor arra kérjük Inkei Pétert, hogy beszéljen Európa közművelődési modelljeiről és azok finanszírozásáról, elpanaszolja, hogy nem történt nemzetközi felmérés – ők öt alkalommal futottak neki, de nem találtak finanszírozót rá –, így nem tudni pontosan, hogy a különböző neveken, különböző fenntartók által és szervezeti struktúrákban működő művelődési házak, dom kulturyk, community centerek mit is rejtenek magukban. Eszerint sem a kormányokat, de furcsa módon magukat a szereplőket sem érdekli a struktúra európai összehasonlítása – mondja Inkei. A rendszerszintű együttműködést nehezíti az is, hogy nincsenek olyan egységes sztenderdjei a közművelődési intézményeknek, mint a könyvtáraknak vagy a múzeumoknak. Vannak olyan országok, mint Franciaország vagy Belgium, ahol például az oktatás teljes egészében hiányzik a kínálatukból, máshol ez a legfontosabb elem.
Az felmérés nélkül is látszik, hogy történetileg és funkcionálisan is roppant színes képpel van dolgunk. Talán Belgiumban a legnagyobb a szervezettség, ott szigorú sztenderdek írják elő az önkormányzatok számára a közművelődési feladatokat. Franciaország elsősorban a szféra csúcsintézményeire lehet büszke, a 19 maisons de la culture-t André Malraux hozta létre abból a célból, hogy a hivatásos művészeteknek adjanak otthont, afféle befogadó intézményekként.
Az egykori szocialista országok mindegyikében hasonló rendszer épült ki, de korántsem azonos a struktúra utóélete – mondja Inkei. Így Csehország, fejlett nyugat-európai államnak tételezve magát, a szocialista múlt kínos emlékeként határozottan levetette magáról a kultúrházak rendszerét. Nem így Szlovákia és a balti államok. Mindegyikük felhasználta a közművelődési struktúrát a nemzeti kultúra fel-, illetve újraépítésére. Ám míg Szlovákia elsősorban a folklórban találta meg identitását, a balti államokban a digitális kultúra letéteményesei lettek a szovjet rendszerből maradt kultúrházak. A bolgárok nemes hagyományhoz, a nemzetté válás folyamatában meghatározó szerepet játszó olvasókörök, a csitalisték világához nyúltak vissza. A 19. századi mozgalom a húszas-harmincas években intézményesült, ezt tekintették mintának a szocializmustól örökölt rendszer megújításakor. A néhány száz csitaliste vezetői és működtetői a helyi polgárok, de a finanszírozást a központi büdzséből kapják. A bolgárok egyébként a csitaliste szervezetéből eredeztetik az európai kultúrházak ötletét is.
PANKKK’s not dead
Az önkormányzatiságon alapuló bolgár modell mind az SZDSZ, mind az MDF szakértői számára csábító út volt a rendszerváltás után, de végül nem ez az irány győzött. Magyar Bálint, aki 1994–1998 között felügyelte a területet, a Narancsnak elmondta, hogy a közművelődési törvény megalkotásakor inkább az állami-önkormányzati felelősséget hangsúlyozta, és igyekezett minél több költségvetési és szakmai biztosítékot beépíteni a rendszerbe. Magyar szerint ugyanakkor a rendszer továbbfejlesztése, a könyvtárak, iskolák és művelődési házak szinergiáinak kihasználása nem igazán járt sikerrel. A nagy projektekre koncentráló első Orbán-kormány után a kultúráért felelős Hiller Istvánt első minisztersége alatt jobban érdekelték a külföldi évadok és általában a magaskultúra, a második ciklusában pedig az oktatás vitte el a figyelmét. Két minisztersége között Bozóki András alkotott koherens koncepciót: „A művelődési házakban folyó munkát három összefüggő programmal, a Közkincs, a PANKKK és a Tengertánc programmal támogattuk” – emlékezett vissza lapunknak az egykori miniszter. Az nemcsak a tárca kommunikációjáról, hanem a közkultúra és az elit kultúra viszonyáról is sokat elárul, hogy milyen végzetesen félreértették Bozóki céljait. Úgy állították be, hogy a komolyzene helyett a könnyűzenét kívánja államilag támogatni. Holott az L. Simon László által Cseh Tamás Program néven részben felújított PANKKK elsősorban a klubélet feltámasztását, a tehetségkutatást, az első lemez kiadásának támogatását jelentette. A Közkincs program segítségével 100 kistelepülésen újult meg a könyvtár, művelődési ház, múzeum, emlékház, tájház, illetve alakíthattak ki a kisközösségek kulturális célokat szolgáló épületet. A Tengertánc pedig a táncházmozgalom hagyományának szélesítését célozta.
A 2010-ben államtitkári székbe ülő, nagyokat álmodó Szőcs Gézát egyáltalán nem érdekelte a terület – mesélik, hogy néha az előre megírt beszédeiben is átugrotta a közművelődésre vonatkozó részeket. Nem így utóda, L. Simon László. 2012. november 30-ától a Magyar Művelődési Intézet nevét Nemzeti Közművelődési és Közgyűjteményi Intézetre változtatta, és nagy hatalmú háttérintézménynek szánta. Závogyán Magdolnát nevezte ki az élére, aki korábban a Békés Megyei Önkormányzati Hivatalban dolgozott kulturális referensként. L. Simon terve nem valósult meg, és az intézmény továbbra is csak a közművelődésre koncentrált, 2013. április 1-jétől Nemzeti Művelődési Intézet néven. A terület hirtelen megnövekedett súlyát mutatja, hogy az intézet vezetője öt hónapja helyettes államtitkárrá avanzsált. A közművelődést azonban nem önértéke emelte magasra.
| Tényleg nagyon sok ember Alig van olyan község, ahol ne lenne valamilyen közösségi vagy annak kinevezett tér, a nagyobbakban több is. Több mint kétezer civil szervezet folytat ezek mellett alapfeladatként közösségi művelődési tevékenységet, így összesen 5500 szervezetről beszélhetünk abban az országban, ahol 3200 körüli a települési önkormányzatok száma. |
Cikkünk második részében a harmadik Orbán-kormány nagyra törő kulturális alapellátási programjáról szólunk, illetve külön a kacifántos csepeli és újlipótvárosi helyzetről.
