Magyar Narancs: Miért volt szükség a demonstrációra?
Vincze László: 2020 nyarán, Virág Csaba villamos teherelosztójának (lásd bővebben: Eltüntetett történelem, Magyar Narancs, 2021. április 21.) rapid elbontása többünkben egyértelművé tette, hogy itt az örökség- és értékvédelem szisztematikus kiiktatása zajlik. A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia építészeti tagozatában Csomay Zsófiával, Róth Jánossal, Kalmár Lászlóval és másokkal tanakodni kezdtünk, hogyan lehetne valamiféle ellenállást tanúsítani a budai Várban zajló, sem az építészekkel, sem a helyi önkormányzattal nem egyeztetett bontásokkal szemben. Úgy éreztük, hogy ez kötelességünk a szakmával és magunkkal szemben is, és ha más eredménye nincs is a protestálásnak, legalább maradjon nyoma annak, hogy azok az építkezések, amelyek a budai Várat politikai döntések nyomán az 1944. március 19-ét közvetlenül megelőző állapotába kívánják visszaállítani, egyszerűen elfogadhatatlanok. Levelet írtunk a Magyar Építőművészek Szövetségének (MÉSZ) és az építészkamaráknak, arra buzdítva, hogy ők is nyilvánítsanak véleményt ebben az ügyben. Részeredményeket értünk el: a MÉSZ kiadott egy nyilatkozatot a Virág Csaba-házzal kapcsolatban, és néhány napja megjelent a MÉSZ és a Magyar Építész Kamara közös állásfoglalása is a Szentháromság téren álló Diplomataház átépítése ellen. De ennél sokkal erősebben kell a szakmai érveinket hangsúlyozni.
MN: Ráadásul nem csak a budai Várról van szó.
VL: Az igazi problémát a kiemelt kormányberuházások jelentik. Ezek nemzetgazdasági szempontokra hivatkoznak, és az elmúlt években elképesztő mértéket öltöttek: ma közel 3 ezer kiemelt kormányberuházás zajlik Magyarországon. Olyan esetekben is, amikor semmi nem magyarázza a nemzetgazdasági vonatkozást. Számtalan esetről tudunk beszámolni, ahol magánberuházásokról van szó.
MN: Mondana néhány példát?
VL: Ilyen a Közvágóhíd átalakulása, bár az átalakulás kifejezés igen diplomatikus. A Közvágóhíd műemléki státusban volt, majd lassan elveszítette a védettségét, mivel a fejlesztői érdekek ezt követelték. A szakma semmilyen ellenállást nem tudott kifejteni. A volt ELTE campus az Ajtósi Dürer soron szintén radikális átépítés alatt áll. Kiemelt kormányzati beruházás keretében a „magyarság szabadságküzdelmeire” emlékező múzeumot és közparkot alakítanak ki a Citadella és környezetének rehabilitációja során, és a tervezőt itt is pályázati kiírás nélkül választották ki. A kiemelt kormányberuházási minősítés azt is lehetővé teszi, hogy a befektető a hatályos és érvényes szabályozási előírás alól is mentesüljön. Ez pedig erodálja a szakmánkat, és megosztja az építésztársadalmat. A többség szigorú szabályok közé van szorítva a tervezés során, mások viszont a kiemelt státusban kötöttségek nélkül dolgozhatnak. Így az a morális felelősség, ami például egy műemlék épület esetében a bontásból fakadhat, immár nem terheli az építész lelkét, mivel a kiemelt státusnak köszönhetően felhatalmazást kap bármire – bármit tesz, az legitim.
MN: Nem késő tiltakozni? A beruházások megvalósítása a budai Várban nagyon gyors ütemben halad.
VL: Több elem elkészült, de például a Lovardának még most sincs funkciója. Nyilvánvaló, hogy ezt már nem lehet visszacsinálni, de a folyamatban lévő beruházásokon – mint a főhercegi palota, a volt Honvéd Főparancsnokság vagy a Pénzügyminisztérium visszaépítése – lehetne módosítani, még úgy is, hogy már a helyszínen állnak a toronydaruk. A budai Vár a közelmúltig kulturális funkciót töltött be, a turisták, az ott élők és az odalátogatók szabadon használhatták. Ez most megszűnt. Egy hivatali városrész születik itt, hatalmas belső forgalommal, és ez azt is jelenti, hogy újabb mélygarázsokat építenek az amúgy is lyukacsos, barlangokkal és járatokkal teli Várhegy mélyébe. Nem lehet tudni, hogy ennek milyen következményei lesznek. És a műszaki problémák mellett ott van az építkezések brutális költsége is. Beláthatatlan, hogy mi lesz itt a mindennapokban. Ráadásul ezek az újjáépítések egyetlen kor visszaidézését célozzák: azét a korszakét, amelyik a magyar történelem egyik mélypontja, és az értelmezése a mai napig erősen megosztó. A kérdésben az elmúlt tíz évben már csak azért sem sikerült konszenzusra jutni, mert hiányzik a nyílt vita, pontosabban vitának helye nincs. Másfél évvel ezelőtt az Alkotmány utcában megdöbbenve vettem észre, hogy a Parlamenttel szemben, az út végén fekete molinóval ellátott paravánok jelentek meg, 100–150 méter hosszan körbekerítették az utcát. Nem lehetett tudni, mi történik. Hiányzott az építkezés jellegét bemutató, a beruházást ismertető, kötelező információs felület. Ma már tudjuk, hiszen elkészült ott a megbékélés emlékműve. Úgy tűnik, borzasztó fontos titokban csinálni, és csak az utolsó pillanatban nyilvánosságra hozni. De ha nem közös akaratról van szó, vajon kinek a megbékélése ez?
MN: Virág Csaba teherelosztóját lebontották, és úgy tűnik, hogy most a budai Vár modern építészetének másik emblematikus épülete, Jánossy György és Laczkovics László Diplomataháza, a jelenlegi Burg Hotel kerül sorra. Belül már bontják, de a részletekről semmit nem lehet tudni.
VL: Az 1960-as években értékes és minőségi magyar építészet született, az most megy a kukába. Ezzel saját közvetlen múltjától fosztják meg a szakmát. Az értékek negligálása nemcsak az építészeknek erős érzés, de a kultúra folytonosságát is veszélyezteti. Sok példát tudnék hozni. A Kerényi József tervezte kecskeméti Zenei Könyvtár sorsa a mai napig bizonytalan. Eddig csak azt sikerült megakadályozni, hogy egy lendülettel lebontsák. Szó van arról, hogy a főhomlokzatát esetleg visszaépítik, de többről nem. Ezek pótolhatatlan veszteségek, mivel az 1970-es évek építészetét, annak kultúráját, és a nyugat-európai építészeti folyamatokkal való kapcsolatunkat mutatták.
MN: Önök sem tudnak semmit a Diplomataház bontásáról?
VL: Nem. De a kerület polgármestere és jegyzője sem kapott tájékoztatást. Azt sem tudjuk, hogy megkereste-e valaki a tervezők örököseit, noha más esetben még a belső átalakításról is tisztázni kell a szerzői jogi kérdéseket. A kamara nekem, mint praktizáló építésznek kötelezően előírja, hogy minden hasonló esetben még a munka elején be kell számolnom arról, hogy egyeztettem-e az eredeti tervezővel vagy az örököseivel.
MN: A kiemelt kormányberuházásokra ez sem vonatkozik?
VL: Szerintem két dolog a kiemelt beruházás és a szerzői jog, ezek nincsenek egymással összefüggésben. A legfontosabb kérdés számunkra az etikus szakmagyakorlás. Amíg egy kiemelt kormányberuházás során a szabályozásból kivont munkákat lehet végezni, nagyon nehéz elvárni az építészektől, hogy etikusan viselkedjenek.
MN: Ezek szerint valamiféle mesterségesen kialakított kettős mércéről van szó?
VL: Pontosan. Az etika felbomlása káoszhoz vezet. Így van ez az építészetben is. Nagyon fontos lenne, hogy ezt az állapotot a kamara felügyeletével, a szakmai érdekképviseletekkel karöltve rendbe hozzák.
MN: Mit várnak a demonstrációtól?
VL: Már az is fontos, hogy sikerült nagyobb nyilvánosságot adni ennek a problémának, többeket bevonni a vitába. Nem baj, hogy a Facebook-oldalunkon folyamatosan jelennek meg olyan hozzászólások, amelyek hibásnak tartják a mi álláspontunkat. Lényeges, hogy egyáltalán beszéljünk róla. Talán eljutunk odáig, hogy a Várkapitánysággal is sikerül egy sportszerű vitát lefolytatni.
MN: Kezdeményeztek találkozót?
VL: Felkértük őket, és ha létrejönne a beszélgetés, szeretnénk, ha nemcsak építészek lennének jelen, hanem a sajtó is.
MN: A sajtótájékoztatójukon elhangzott az is, hogy állítólag a Budavári Palota A épülete is elbontás előtt áll. Lehet erről tudni valamit?
VL: Szakmai körökben hallottunk erről, de konkrétumokról nem tudunk, ami ismét csak azt mutatja, hogy a bizonytalanság fenntartása, a titkolózás már-már olyan, mintha receptre írták volna fel. És ha nem tudjuk, hogy mi lesz a következő lépés, akkor nem is tudunk véleményt formálni róluk. De nincs is hová küldeni az észrevételeinket.
MN: Ezek szerint a hazai építési boom ellenére is nagy bajban van a magyar építésztársadalom?
VL: Kétségtelen, hogy a helyzet egyik haszonélvezője az építésztársadalom, mert rengeteg munka van a piacon. De korszerűtlen és kidolgozatlan a jogi környezet, és emiatt sok peres eljárás indul, mert nehéz nem hibázni. Közben pedig rendkívül kevés nyilvános tervpályázat jelenik meg, amivel megszűnt a jogszerű szakmai verseny. A nemrég megnyílt dubai Expo magyar pavilonjának tervezője is közvetlen megbízással jutott a munkához, verseny és nyilvánosság bevonása nélkül.
MN: Volt erre korábban példa?
VL: Hasonlóra igen. A 2015-ös milánói világkiállításra Szőcs Géza, a projekt miniszteri biztosa nem az első díjas tervet, hanem a szakma széles körű tiltakozása ellenére az elhíresült „Sámándobot” jelölte ki megvalósításra, átnyúlva az építészeti zsűri, a pályázaton részt vevők feje felett. De a világkiállítások magyar pavilonjainak történetében most először volt példa arra, hogy még pályázat sem volt.
A Huszonkettesek építészcsoport tagjai
Batár Attila, Bujdosó Győző, Csomay Zsófia, Golda János, Jahoda Maja, Janáky György, Kalmár László, Kamarás Bálint, Koszorú Lajos, Magyari Éva, Molnos Attila, Németh Katalin, Nóbik Orsolya, Pazár Béla, Pelényi Margit, Perényi Tamás, Pethő László, Roth János, Sugár Péter, Sylvester Ádám, Vincze László, Winkler Barnabás
Az írás a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Magyar Narancs közötti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre.
>> A lapszám többi cikkéhez ide kattintva juthat el. >>
