Az albertfalvai Szent Mihály-plébániatemplom

Georch Illés táblabíró, a ráckevei uradalom prefektusa 1819. március 1-jén jegyezte fel, hogy a promontori zsellértelep Buda felé eső oldalán ötven házhelyet jelöltek ki.

A telep hamar benépesült, bár földművesek helyett sváb iparosok érkeztek, akik asztalos céhet alapítottak. Az Albertfalva név állítólag az uradalom egykori birtokosára, Albert Kázmér szász hercegre utal, a település német elnevezése pedig Sachsenfeld (Szászföld) volt, ez ugyancsak összefüggésbe hozható a herceggel. A faluban már 1828-ban iskola nyílt, a céh is egyre több megbízást kapott, ám a fejlődést megakasztotta az 1838-as árvíz, amely az összes házat elsodorta. De a falu nem néptelenedett el, új házakat építettek a régi lakók. 1851-ben a híres statisztikus, Fényes Elek ezt írja Albertfalva/Sachsenfeldről: „A promontoriumi határra ültetett kis gyarmat Pest vármegyében, Buda alatt, 170 kath. német lakos, kik többnyire mesteremberek.” Schmeltz Florian jegyző tíz évvel későbbi feljegyzése szerint: „A falu egyetlen utczája éjszakról délre nyúlik, éjszakon határos a budai határral közvetlenül, délre a negyedórányira eső Promontorral, keletről a Dunával.” Ekkor 340-en éltek a községben, a századfordulón majdnem nyolcszázan. Az 1899-ben átadott budafoki HÉV nyomán megjelent a tömegközlekedés, a közelben egyre több ipari létesítmény épült. A kívülállónak úgy tűnhetett, hogy Albertfalvát bekebelezte a főváros, ám az itteniek mindent megtettek azért, hogy hangsúlyozzák önállóságukat, ami nem csak bálokban és egyéb rendezvényekben nyilvánult meg, de abban is, hogy az infrastruktúrát önerőből fejlesztették, gátat emeltek, elektromos hálózatot építettek ki.

Templomra már nem jutott pénz, a miséket az iskolában kialakított kápolnában tartották. Aki ennél többre vágyott, az Budafokra ment. A templom kérdése csak azután került napirendre, amikor 1923-ban, a falu szülötte, Mahunka Zoltán bútorgyáros vagyonának jelentős részét templomépítésre testálta. Mahunka azzal a feltétellel hagyományozta a tetemes összeget, hogy annak kifizetése csak özvegye elhalálozása után válhat esedékessé. Az asszony 1930-ban hunyt el, de templomépítés helyett évekig tartó pereskedés kezdődött: nem csak a rokonok, de Mahunka háztartási alkalmazottai is perelték az örökség egy része felett rendelkező albertfalvai római katolikus egyházközséget némi jövedelem reményében. A templom építését így további adománygyűjtés előzte meg, ezt 1935-től a falu plébánosa, Doroszlai Béla vezényelte, aki csak öt év múltán látta elérkezettnek az időt, hogy felkeresse Lechner Jenő tervezőirodáját. Az ekkor 62 éves építész a templomépítés specialistája volt, már három temploma is állt Budapesten, de az a három annyira különbözött egymástól, mintha nem is ugyanaz az ember lett volna a tervezőjük.