Magyar Narancs: Amikor az apját kivégezték, még egyéves sem volt. Édesanyját bebörtönözték, kisgyerekként a nevét is elvették. Hogyan lett Kovács Istvánból újra Rajk László?
Rajk László: Anyám és a körülöttem lévő bölcs asszonyok gyülekezete mindenen átsegített. Asszonyok neveltek, először a gyermekotthonban, azután anyám és az ő női köre, Károlyi Mihálynétól kezdve Duczynska Ilonáig, egytől egyig csodálatos emberek. Többségük férje meghalt vagy börtönben volt. Tőlük tanultam meg, hogy a politikai börtön nem szégyen, hanem büszkeség. Aki három rendszerben is ült, Horthynál, Rákosinál és 56-ban, az aztán komoly ember.
MN: Lázadó fiatal volt?
RL: Egyáltalán nem. Anyámmal remek viszonyunk volt, az iskolában pedig KISZ-tag voltam, mint mindenki. És persze megtanultam a korban kötelező etikettet, nem beszéltem az otthon tanultakról. Nem azért, mert az ember magát sodorja veszélybe, hanem mert másoknak árthat. Később, a rendőri kihallgatásoknál ez hasznos tudásnak bizonyult: nem szabad beszélni, mert bármit mondasz, valamikor valakinek baja lesz belőle.
MN: A hetvenes évektől a demokratikus ellenzék egyik kulcsfigurája volt, szamizdat füzetek kiadója, a lakásán rendezte be az úgynevezett Rajk-butikot, ahol Magyarországon betiltott művekhez lehetett hozzájutni.
RL: A szamizdat modellje Lengyelországból jött, ott tanultam meg a könyvnyomtatást és a -terjesztést. Itthon a nevem bizonyos védettséget nyújtott, és cinikus módon ezt ki is használtam. Jó barátok vettek körül, természetes volt, hogy bevállalom, amit közösen elhatároztunk. A lengyelek jöttek rá először, hogy a korábbi illegális mozgalmakkal szemben a 20. század vége felé a nyilvánosság nem elárul, hanem megvéd.
| ||
Azt hiszem, egészen a rendszerváltásig kevesen értették, hogy a Beszélőben miért állnak ott a nevek, címek és telefonszámok. Ez volt a védelem. Nem a politikai ellenállás volt fontos nekünk, hanem a független kultúra megteremtése. Máig nagyon büszke vagyok arra, hogy noha már valamivel korábban megjelent a gépelt és stencillel sokszorosított Beszélő, a legelső nyomtatott könyvünk Petri György verseskötete volt.
MN: Hogyan élte meg a rendszerváltást?
RL: Akkor már látni lehetett, hogy egy különös világjelenség részesei voltunk: a kelet-európai forradalmak – több száz év óta először – szinte teljesen vér nélkül zajlottak le. Hamarosan végigsöpört a világon, Chilében, Dél-Afrikában is tárgyalni kezdtek az erőszak helyett, sokkal nehezebb helyzetben, mint ami Magyarországon volt. Én a magam részéről nagyon büszke voltam, hogy ennek egy szeletében tevékenyen részt vehettem.
MN: Mikor gondolt először arra, hogy politikai pályára lép?
RL: A Szabad Demokraták Szövetsége megalakulása után, és tulajdonképpen a kíváncsiság vitt a politikába. Izgatott, hogyan kell csinálni. De hamar kiderült, hogy rossz politikus vagyok, mert nincs ilyen ambícióm. Amikor megismertem belülről a működését, elfogyott bennem a tűz.
| ||
MN: 2009-ben mégis benne volt egy pártalapításban.
RL: Abba belebuktunk. A koncepció az volt, hogy megakadályozzuk a kétharmadot, de nem jött rá válasz, az akkori politikusok nem mérték föl, mekkora veszélye lehet a kétharmadnak.
MN: Meddig tartott a hite a politikában?
RL: Még mindig megvan. Sőt, nagyon optimista vagyok. Ha megnézzük, hogy Európában hol és miért tüntetnek, megint büszke lehetek, mert most újra Kelet-Európa küzd az emberi jogokért, a demokráciáért. Nincs az a furcsa kavarodás, ami, mondjuk, a francia sárgamellényeseknél. Kelet-Európa mostani tüntetésein olyasmik vannak a zászlóra tűzve, amik mellé teljes szívvel oda tudok állni.
| ||
MN: Építészetet tanult, a dekonstruktivizmus egyik hazai képviselője lett, néhány emblematikus épületét – mint a Lehel piac vagy a bécsi Collegium Hungaricum – Európa-szerte ismerik, tagja a Brit Építészek Királyi Intézetének. Most is tervez?
RL: Nem, dehogy. 2010 szeptemberétől nem kapok munkát, úgyhogy felfüggesztettem az irodát. Korábban sok magánmegrendelésem is volt, de amikor kiderült, hogy az építési engedély megszerzése bizonyos akadályokba ütközik – konkrétan a hatóság szembesül a nevemmel –, akkor baj lett. Tavaly részt vettem a Moulin Rouge újrafogalmazásában, de ez ritka kivétel. Most filmépítész vagyok.
MN: Milyennek látja a mai magyar építészetet?
RL: Korrekt, de nincs benne tűz vagy bármilyen újdonság. Még mindig az illeszkedésnél tartunk. Én a patchwork híve vagyok, az illeszkedés kényszere nagyon ellene megy a szabad asszociációra épülő, réteges építészetnek, amiben én hiszek. A hazai építészszakma konzervatív, nincs benne radikalizmus, nincsenek olyan előremutató körök, mint a negyvenes évek végén, vagy olyan átütő figurák, mint a hatvanas években Zalotay Elemér. Megalkuvók, amit könnyű megmagyarázni azzal, hogy nem lehet másként. A megrendelő sem kockáztat.
Aktív tervezőként mindig azt tanácsoltam a megrendelőnek, hogy, mondjuk, önkormányzati választás előtt minimum egy évvel át kell adni az épületet, hogy mire jön a kampány, lecsengjen a pfujolás. Mert én a rendszerváltás óta nem láttam olyan házat Budapesten, amelynek mindenki örült volna. Azt hiszem, ez helyspecifikus hagyomány, hogy bármi épül, bárki tervezi, függetlenül a minőségtől, az csak negatív véleményt válthat ki. Még a szakmában is. Nincs kíváncsiság. Ha Madridban vagy Berlinben készül valami nagyszabású épület, csinálnak egy kis emelvényt, hogy arról rá lehessen látni. Nálunk bekerítik és eltakarják.
MN: És Budapest? Van a város kultúrájában valami erő a megújulásra?
RL: A városvezetés szintjén semmi, vagy az az erő (például a hajléktalanok, civilek elleni rendőri erőszak) elfogadhatatlan. De a civil erő működik, és fantasztikus trend rajzolódik ki abban, ahogy a közösségi terek függetlenítik magukat. Nem a berlini házfoglalók mintáját követik, hanem hatékonyan és nagyon kreatív módon alakítják át a tereket. Annyi igény van a dizájnban raklapra, hogy szerintem már hamisítják őket… Itt lakom a kocsmazóna közepén, jól ismerem ennek a dinamikáját. A romkocsmák stílusa már a négycsillagos belvárosi szállodákban is megjelent. A budapesti kocsmadizájn végtelenül nyitott, spontán és nem mintakövető, remélem, hogy valaki gyűjti, fotózza és feldolgozza, mert idővel el fog tűnni. Ez egy teljesen független, nagyon egyedi kultúra.
| ||
.jpg "A Rajk László tervei alapján épült Lehet Csarnok")
MN: Kell egyfajta belső szabadság a tér belakásához?
RL: Az én generációm szűk terekhez szokott. Ha egy barátom beköltözött egy közepes méretű térbe, két héten belül csinált magának egy kis sarkot, abban érezte otthon magát. Ott volt a tér, de nem használta. Kuckókban szocializálódtunk. Ebből következik, hogy a mai filmrendezők közül sokan képtelenek megrendezni olyan jelenetet, amiben a szereplők nagyobb térben léteznek. Még mindig nem tudnak bánni a nagy terekkel, nincs hozzá tapasztalatuk. Beszorultunk a kuckólétbe. Ez a politikai-kulturális örökség csak legújabban kezd lazulni. Most kezdjük felfogni, hogy be kell lakni a teret.
MN: Éppen 30 éve, 1989-ben a Hősök terén Bachman Gáborral együtt csinálták Nagy Imre újratemetésének azóta ikonikussá vált díszletét. Idén júniusra, az évfordulóra nagyszabású állami megemlékezés készül.
RL: Nyilvánvaló, hogy újabb történelemhamisítási szándék tanúi vagyunk, Orbán Viktor újra el akarja lopni ezt az ünnepet, mint tette 1989-ben a koporsók mellett. Amellett, hogy szomorú és szégyenteljes, engem az zavar benne a legjobban, hogy teljesen irracionálisnak érzem. Semmi következetességet nem látok benne, az óvodai kiscsoportosok csak azért is logikáját juttatja az eszembe, de nemcsak infantilis, hanem végtelenül gonosz és irgalmatlan. Ebbe bele lehet halni.
Néhányszor tanúja voltam már annak, hogy valaki rossz ideológiát támogatott, később átgondolta, és nagyon nehezen jutott el odáig, hogy magának is bevallja: tévedett. Még nehezebb ugyanezt nyíltan felvállalni, pláne kijavítani. Kiskölyökként megtapasztaltam ezt a börtönből kiszabadult anyám mellett. Jöttek hozzá régi ismerősök, hogy megírták azt a cikket, de nem gondolták volna, hogy. És kimondták: nektek volt igazatok.
MN: Pedig ezek a példák éppen azt mutatják, hogy megtörténhet a szembenézés.
RL: Igen, bár remélem, nem kell annyit várni… Ha belegondolok, most kerülnek az egyetemekre azok a fiatalok, akik már a Fidesz-érában szocializálódtak.
MN: Vajon egy mai húszéves mennyit tud a rendszerváltásról?
RL: Emiatt aggasztó a Nagy Imre körül is tapasztalható történelemhamisítás. Megkockáztatom, a Fidesz át akarja kulcsolni a rendszerváltást 1989. március 15-re. Levenni az újratemetésről a hangsúlyt, és áttenni a márciusi nagy, százezer fős tüntetésre. Nem véletlen, hogy a Parlament szimbolikus teréről és környékéről – az agrárminisztérium épületének falába helyezett kis bronz golyónyomokon kívül – mindent eltüntettek, ami 56-tal kapcsolatos volt. Most elvitték onnan Nagy Imre szobrát is. Kádár a holttestét, Orbán a szobrát gyalázta meg. Nem mindegy, mivel mit üzenünk. Én a kultúrán keresztül érkeztem a demokratikus ellenzékbe. A hatvanas években megtapasztalhattam a magyarországi avantgárd újraéledését, a progresszív és teljesen független művészet megszületését.
| ||
Gimnáziumba 1963 és 1967 között jártam, ezekben az években indult az Egyetemi Színpad, ekkor jött a rock, az egyetemi évek alatt már játszott a Kex együttes, még élt Kassák, dolgozott Szentjóby, Erdély Miklós, Halász Péter, és a demokratikus ellenzékben a politika és kultúra kezdett összekapcsolódni. Ma ugyanúgy a kultúrában van a kitörési lehetőség. A párhuzamos kultúrában, ami független attól, hogy mit akar a Nagy Testvér.
MN: Azért a tao megszüntetése elég érzékenyen érinti ezt a független kultúrát.
RL: Valóban, de ez csak a forrásra vonatkozik. Ennek ellenére megkezdődött a kultúra függetlenedése.
MN: A Princetonon tartott egy előadást ezzel a címmel: Hogyan rejtsük el a politikai üzenetet? Ugyanezt tavaly a CEU-n is megtartotta.
RL: Egy mesterkurzus volt, a kelet-európai filmek rejtett politikai tartalmáról beszéltem, illetve olyan filmrészletekről, amikben nem volt ilyen, de a hatalom paranoiája belelátta. Ennek sokféle technikája volt. Például a szereplőválasztás: amikor Petri György alakította Hajnóczy szerepét Elek Judit Martinovits-filmjében, vagy amikor Erdély Miklós Verziójában én játszottam a zsandárt, aki a gyereket betanítja a hamis vallomásra, az teljesen átértelmezte a filmet. Kevesen tudják, hogy Tarkovszkij Andrej Rubljov című filmjének az elején a muzsikot, akit agyonvernek, az a költő, Nyikolaj Glazkov játszotta, aki 1953-ban kitalálta a szamizdat szót. Egyebek mellett ezért is volt sokáig betiltva a film a Szovjetunióban.
MN: A világ sok pontján filmdíszletet tervez, oktat, előadásokat és mesterkurzusokat tart. Milyen ez az élet?
RL: Szerencsés vagyok, számomra éppen akkor adódott ez a lehetőség, amikor Magyarország kezdett egyre lehetetlenebb hellyé lenni. Így elég jól kibírható, hogy ki-be mászkálok. A világ filmiparában paradigmaváltás zajlott le: a rendezők a netről válogatják a művészfilmek nemzetközi csapatait. Eltűnt a szokásos, nálunk is bevett felállás, hogy jól ismerjük egymást, régóta együtt dolgozunk, így a következő filmet is együtt csináljuk. Ehelyett az interneten keresnek új alkotótársakat. Egy mexikói filmben például az art director argentin volt, az operatőr uruguayi, a rendezőnő mexikói, én csináltam a látványt. És ez nem koprodukció, amiben kötelező kvóták vannak.
| ||
MN: Melyik filmjére haraptak rá?
RL: Nem filmdíszletemre figyeltek föl, hanem egy szarajevói mesterkurzusomra, amit a Tarr Béla alapította, Film Factory nevű egyetemen tartottam, és a diákok föltették a netre. Aztán megnézték egy princetoni előadásomat, és ezekből elindulva végigkeresgélték a filmjeimet.
MN: Forgatott Izlandon, Törökországban, Latin-Amerikában is. Milyen tapasztalatokat hoz haza ezekből a munkákból?
RL: Eddig csak jó élményeim voltak. Viszont így azt is érzékelem, hogy a magyar filmiparban kezdünk visszafordulni egy hierarchikus, alá-fölé rendeltségi szisztémába. Még az alkotói folyamatokban is, ráadásul annak ellenére, hogy sorra jönnek ide a nemzetközi stábok. Ordító különbség van a hazai és a külföldi filmes csapatok működése között.
MN: Vajon miért?
RL: Gondolom, nem lehet büntetlenül diktatúrában élni. Harc van, bizalomvesztés az emberek között, nyilván kényszerűségből, de ez meglátszik egy csapatmunkára épülő folyamatban. Ha egy horizontális struktúrában szabadon hagyom, hogy a másik dolgozzon, bizonyos fokig kiszolgáltatott leszek. Mert a rendező visz minden rizikót, és emiatt kicsit érthető is ez a befelé fordulás.
Nekem nagyon ismerős ez, hiszen már a hetvenes, nyolcvanas években is csináltam filmdíszletet, amikor még az alkotás kijelentő módban, deklaratív formában történt. Ezt máshol már kezdi felváltani a konzultatív, operatív működési forma. Nálunk ebben történik most visszafordulás. Nem tudom, hogy ez sajátos magyar jelenség, vagy a térségre jellemző. De úgy éreztem, a rendszerváltás óta itt is elindultunk a nyitottabb irányba, ami most valahogy megtorpant.
MN: Mi foglalkoztatja mostanában?
RL: Az új szak, amit hamarosan elindítunk a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Komputeres játéktervezés, Magyarországon ez lesz az első ilyen.
MN: Virtuális tér megformálása?
RL: Pontosan. Tulajdonképpen mindegy, hogy amit mi, építészek megtervezünk, az beton-acél-üvegből épül meg vagy papírmaséból filmdíszlet lesz belőle, vagy számítógépes játék. Viszont a játéktervezés sokkal nagyobb szabadságfokkal jár. Nem a szokásos, hierarchikus, piramis típusú rendszer, hanem összetett struktúra, amiben a horizontális kapcsolatok dominálnak. Azt is mondhatjuk, hogy a virtuális játék tervezése demokratikusabb folyamat, mint az építészet többi műfaja.
MN: Mit tud tanulni attól a nemzedéktől, amelyiket most játéktervezésre fog tanítani?
RL: Azt hiszem, a pályám során most tanulom a legtöbbet. Egészen más egy mai húszéves információszerzési képessége, mint a miénk. Mi kronológiába rendezzük a tudásunkat, a digitális generáció viszont hologramszerűen építi fel: minél több darabból áll az információ, annál élesebb a kép, de a legkisebb részletben is benne van az egész, és fordítva.
| ||
A mostani fiatalok tudása sokkal biztosabb, éppen amiatt, hogy a saját rendszerükkel rakják össze. Ugyanakkor furcsa módon azt tapasztalom, hogy a neten gyorsabban találom meg, amit keresek, mint ők. Az internet ugyanis verbális szerkezetű, és ebben mi még mindig erősebbek vagyunk. Ők erősebbek a képi asszociáció logikájában, de paradox módon a képekre épülő világ bázisa, ahonnan a tudást meg lehet szerezni, még mindig verbális logikára épül. Fura, ugye?
MN: Csinált valami születésnapi belső összegzést?
RL: Dehogy, inkább izgulok, hogy elkészüljek a kiállítással, ami február 7-én nyílik a Fugában (az interjú eredetileg lapunk, a Magyar Narancs 2019. február 7-i számában jelent meg, most közöljük teljes terjedelmében online is - a szerk.). A 2011-től folyamatosan bővülő Hiányzó… című akcionista frottázssorozatomat állítom ki a hozzá tartozó szövegekkel, melyek egyfajta személyes tisztelgések az Orbán-rezsim által könyörtelenül elpusztított demokratikus értékek előtt, illetve épület- és díszletmaketteket, hosszú fémlábakra helyezve. Filmszobroknak nevezem őket. Ezzel fogok ünnepelni.
Egyfajta tisztelgés az Orbán-rezsim által elpusztított demokratikus értékek előtt
Építészet, film, játéktervezés, szamizdatkiadás - Rajk László mindegyikben a teret, a tér kínálta szabadságot kereste. Most is ezt teszi, a 70. születésnapjára kiállítással lepi meg magát és a közönséget, a tárlaton szoborszerű térmodellekkel és a közéletből kiírt fogalmak „visszaírásával" tágítja a kulturális teret.
