Tíz éve adták át a 4-es metrót, a megnyitó előtt és után is igen gyakran emlegették az átszervezett 7-es autóbuszcsaládot. Nem tudjuk, hogy e „szakkifejezést” mikor használták először, de az biztos, hogy az 1950-ben még csak a Kosztolányi Dezső tér és a Nagy Lajos király útja között közlekedő 7-es busz az idő tájt kezdett „családdá” terebélyesedni. Akkor két betétjáratot indítottak 7A és 7B jelzéssel, bár az utóbbiak csak a futballmeccsek idején közlekedtek.
A fővárosi tömegközlekedési terminológiában a betétjárat kifejezés a hozzá kapcsolódó betűjellel azt jelentette, hogy az ilyen buszok a „betű nélküli” alapjáratok rövidített útvonalán közlekedtek. Ezt a szabályt hagyta figyelmen kívül 1959-ben a BKV buszos elődje, a Fővárosi Autóbusz Üzem, amikor megindította a 7C jelzésű buszt. A járat ugyanis a zuglói Öv utcától ment a Kelenföldi pályaudvarig – érintve a 7-es teljes útvonalát. A következetlenséget egy évvel később úgy korrigálták, hogy felcserélték a 7 és a 7C végállomásait. Ám 1971-ben megszüntették a 7-es buszt, és csak 1977-ben indították újra. Méghozzá a 1971–1977 között is közlekedő 7C helyett.
De a 7C nemcsak ezért volt rendhagyó betétjárat. Amikor elkezdték építeni az első paneles lakótelepet Kelenföldön, a környék tömegközlekedésében e járatnak szánták a főszerepet. „Jövőre elkészül az új Bornemissza téri végállomás, amely lehetővé teszi, hogy a 7C jelzésű autóbuszjáratok idáig közlekedhessenek, s ezzel lényegében megoldják a kelenföldi lakótelep közlekedését” – írta 1967. november 1-jén a Népszava, az olvasó pedig miután megpróbálta elképzelni azt, hogy hol a fenében lehet a Bornemissza tér, okkal képzelhette azt is, hogy kacsalábon forgó létesítmény van készülőben. Ezzel szemben a valóság kiábrándító volt. Az új buszvégállomás ára az épülő lakótelep melletti családi házas övezet egyik parkjának szétbarmolása volt, hogy 3–4 csuklós jármű is elférjen. Az úthengerek kétsávos aszfaltozott buszfordulót húztak, annak közepére azután egy olyan építmény került, amely semmiben nem különbözött a többi buszvégállomástól: kék-fehérre festett, lapos tetős bódé esővédővel és pénztárablakkal, ahová idegeneknek tilos a bemenet. Merthogy a bódéban volt az ebédszünetes buszvezetők számára kialakított, úgynevezett tartózkodó, asztallal, székekkel, villanyrezsóval, öltözőszekrényekkel, szódaautomatával. Noha a végállomás tipikus egyenépület volt, az építők nem álltak a helyzet magaslatán. Ezt bizonyítja a több hónapos csúszás, de még inkább az, hogy a BKV 1969 januárjában beperelte a sajtóhírekben meg nem nevezett kivitelezőt.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
