Lajta Béla (1873–1920) művei egy születő új korszak lenyomatai, új gondolatok szintéziseit jelenítik meg egy kivételes vizuális érzékkel és érzékenységgel megáldott alkotó zsenijének szűrőjén keresztül. Életművében a századelő formai és szellemi útkeresését pontosan nyomon követhetjük a lechneri cifrán dekoratív ornamentikától az art deco, illetve a letisztult, geometrikus premodern megformálásig. Lajta egyértelműen a hiteles esztétikai megnyilvánulásokat kereste egy olyan korszakban, amikor a historizmus, azaz a klasszikus korok stíluselemeinek dekoratív és önkényes alkalmazása szellemileg érvényét vesztette. Mindez összefonódott egyfajta nemzeti útkereséssel, a „magyar karakter” megteremtésének igényével, amelyhez az inspirációt a feltételezett keleti gyökerekben éppúgy kereste, mint a népművészetben. De Lajta esetében a polgárosodott zsidóság és a saját kulturális éhsége, igényessége, kíváncsisága nem csak az európai kultúrára terjedt ki, ahogy azt bizonyítja az időrendben haladó, nagyrészt a Kiscelli Múzeum folyosóján látható kiállítás első leágazása, amely az inspirációkat veszi sorra.
Nem csak építészet
Itt a családtörténet éppúgy helyet kapott, mint az építész kőgyűjteménye. Egy szellemes fotófalon az utazások és külföldi munkák idején beszerzett tárgyak láthatók, amelyek Lajta dolgozószobáját díszítették; a kor szokásainak megfelelően bejárta Európát, Marokkóba is eljutott, dolgozott Berlinben és Londonban, mielőtt hazai pályára lépett. Kezdettől ambiciózus pályát épített, élvonalbeli magyarországi irodákban dolgozott, választásaiban kirajzolódik az egyéni útkeresésnek és a saját vizuális világ kialakításának igénye.
Korának haladó építészeihez hasonlóan Lajta is Lechner Ödönt tekintette példaképének, korai munkáin jól látszik a lechneri formanyelv hatása – jó példa erre a Schmidl-sírbolt a Kozma utcai temetőben. (Lajta műveivel szerencséje van az utókornak és elsősorban a budapesti érdeklődőknek, hiszen szinte minden munkája a fővárosban található, kényelmesen végigjárható, ha a kiállítás gazdag kronologikus lajstromát nem éreznénk elegendőnek.) A Kiscelli Múzeum adottságaihoz igazodva a hosszú folyosón egyértelműen feltárul az az építészeti ív, amely a lechneri keleties formavilágtól a népies szecesszión át az art deco stilizált geometriájáig vezet, és érzékelhetővé válik az is, hogy Lajta munkásságában a monumentalitásra törekvés, illetve ezzel párhuzamosan az ornamentika hangsúlyos és kreatív alkalmazása páratlan. Ez a kettősség, az archaikus keleti kultúrákból ismerős nagy, birodalmi léptékű formák és tömegek, illetve a kézzelfogható részleteken, kapukon, kerítéseken, homlokzati díszeken megjelenő stilizált ornamentika szinte kézműves jellege nyújtja azt a feszültséget, amely alkotásait izgalmassá teszi.
A kiállítás szerteágazó és gazdag anyagában ezek a fókuszpontok jól kirajzolódnak. A házak mellett hangsúlyosak a bútorok, de legfőképp a már említett ornamentika, amelynek a különféle anyagokban megjelenő „átiratai” végigkísérik az életművet. Például a sárközi bíborvégek mintái kerámiába adaptálva jelennek meg bérházakon, vagy a népi motívumok mellett a modern élet ikonjai is megjelennek a Vas utcai felső kereskedelmi iskola (ma: Széchenyi István Kereskedelmi Technikum) részleteiben. Lajta kuriózuma a modernitás és a hagyomány mesteri ötvözése, amely leginkább a kiállításon is kiemelt figyelemmel kezelt épületeken, a Vas utcai iskolán, vagy a Pesti Izraelita Hitközség Alapítványi Gimnáziumának épületén (ma: ELTE Radnóti Miklós Gyakorlóiskola) jelenik meg teljes spektrumában, de felfedezhető a Vakok Intézete és a Zsidó Szeretetház (ma: Amerikai úti idegsebészet) esetében is.
Lehetett volna
A legérdekesebb és legnagyobb szabású elképzelések mégis azokon a tervlapokon láthatók, amelyek nem valósultak meg. A Széll Kálmán téri postapalota helyére álmodott budai zsinagóga lapos ívű kupolával megkoronázott épületén, a Fővárosi Nyilvános Könyvtár monumentális toronnyal kiemelt modern tömegén, a Nemzeti Színház és az Adria Biztosító pályázatára készült terveken köszön vissza teljes valójában az a drámai monumentalitás, amely iránt Lajta Béla olyannyira vonzódott, ám a megépült házakon csak töredékes formában valósulhatott meg. Mindezt a kortársak is felismerték. Lajta méltatói egyöntetűen kiemelik az építész elköteleződését az építészet drámája iránt. Talán ez vonzotta a díszletjellegű építményekhez, legyen szó valódi színpadi díszletről, szobor-, illetve emlékműpályázatokról, síremlékekről. Goldmark Károly Sába királynője című operájához 1915-ben készült színpadképe meglepő előképe Bortnyik Sándor 1921-es ízig-vérig modern híres festményének, a Zöld szamárnak, egyes síremlékei a Salgótarjáni úti és a Kozma utcai zsidó temetőben szintén a nagyvonalú, tömbszerű formák és a stilizált ornamentika bravúros ötvözetei. A korai, még Lechner építészetének bűvöletében fogant, színes-virágos Schmidl-sírbolttól Bródy József vagy a Sváb család fekete gránit, végsőkig absztrahált síremlékéig ugyanolyan kísérletező út vezet, mint az épületek esetében a szecessziótól a Vas utcai iskola komor geometriájáig. Még a kiállított art deco bútoroknak is kifejezetten építészeti karaktere van.
Ma is látható
A kiállítás nem csak a múltbeli kapcsolatokat vagy a burjánzó ornamentika gyökereit és átalakulását követi nyomon. Bemutatja Lajta máig álló épületeinek jelenkori állapotát is. Vannak veszteségek, mint a Salgótarjáni úti temető szertartásépülete (lásd keretes írásunkat), vagy egyes üzletportálok, de összességében olyan életműről van szó, amely kivételes módon élőben is hitelesen tanulmányozható. A kiállítás szervezői éltek is a lehetőséggel, és tematikus séták során mutatták be az érdeklődőknek Lajta Béla kivételes életművét.
A Kiscelli Múzeum kiállítása nem csak bemutatja, de alaposan dokumentálja a munkák hátterét, Budapest pedig szinte tálcán kínálja Lajta Béla épületeit a századelő életérzése és gondolkodásmódja iránt érdeklődőknek. Az építész munkássága azt is példázza, hogy a modernitásnak nem kell feltétlenül együtt járnia a dísztelenséggel, a modernista alapvetésnek számító, a funkcióból és a technológiából fakadó őszinte esztétika nem zárja ki, hogy egy-egy épület az érzelmekre hasson. Lajta művei minden erőltetett narratíva nélkül keltenek erős asszociációkat, és száz év után is példaként szolgálhatnak a mai építészek számára.
Veszteség a temetőben
Lajta Béla szoros kapcsolatot ápolt a zsidó hitközséggel. A Pesti Chevra Kadisa megbízásából ő töltötte be a fővárosi zsidó temetők műszaki felügyelői tisztét, a Salgótarjáni úti és a Kozma utcai temetők infrastruktúrájának kiépítése, fenntartása, illetve a föld alatti sírboltok ellenőrzése is a feladatai közé tartozott.
A Salgótarjáni úti temető bejárati terének és szertartási épületének megkomponálása az egyik kiemelkedő alkotása. Az épület pusztulása a magyar építészettörténet egyik legnagyobb, és némiképp érthetetlen veszteségei közé tartozik, mert miután kupolája beomlott az 1970-es években, annak fémelemeit apránként elhordták, az épületet pedig, ahogy az egész temetőt, a természet vette birtokba.
(A kiállítás kurátora: Csáki Tamás; megtekinthető 2024. április 28-ig. A finisszázson már kapható lesz a Lajta-katalógus, melyben az épületek mai sorsát bemutató videók szövege is szerepel, bőséges képanyag kíséretében.) Az írás a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Magyar Narancs közötti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre.
