Lokál

A lidérces sátorverésekre emlékszem leginkább éjnek éjjelén a végre megtalált kempingben, sosem állt jó szögben vagy elhajlott az istenverte görög földben a karó. Kezdd újra, fiam, elviszi a szél - s akkor még az árokkal nem voltam sehol. A Nyugatban a hazaérés, de addig is főképpen az volt a jó, amikor lefekhettem végre lábtól a lyukas gumimatracomra, amit arra az öt percre minden infernális estén szájjal fújtattam fel. A piacgazdaság a többféle dobozos kóla volt, az ajándék egy Tom és Jerry-s újság a kukából, ha a szégyennél nagyobb volt a mersz. Az jutott eszembe, próbáljuk meg most máshogyan.

Festeticséktől Rákosiig szinte mindenki le akarta csapolni, hiába, van valami mélységesen férfias a lecsapolásban. Akaratunknak enged az anyag, a víz nem erre, hanem arra, kész csoda, hogy a Kis-Balatonban még van víz.

Csukás István lebukott: végre megvan, honnan veszi azokat a megfejthetetlen kóbormacska-neveket. Oriza Triznyák például évtizedek óta nyugtalanít, a dalai viceláma, Õszentsége Szakja Trizin magyarországi látogatása óta azonban homlokomon kisimultak a ráncok.

Tibet évtizedek óta vívja kilátástalan harcát egy böhöm nagy ország ellen, ami egyszerűen rátelepült, és gátlástalanul gyilkolt, telepített és épített a saját értékei szerint. Tibet egy független, erős és csodálatos ország, ami (ha nem most, hát holnap) leválik erről a béna sárkányról, és önálló lesz. Ennek az országnak egyik képviselője válaszol most a MaNcs kérdéseire.

A svéd főváros, melynek porfészek- és nímandtanya-voltáról épp e lap hasábjain értesülhetett az olvasó alig egy éve se, még közép-európai szemmel nézve is elsöprő horderejű változásokon ment át a közelmúltban. Jobb hely lett. Sőt. Jó. (Élni persze ott sem lehet.)

Soha többé ilyen élményt, vagy ahogy az angol mondja: such about experience never again. Ez csak a belga légitársaság nevének, a SABENA mozaikszónak a tréfás megfejtése. Jó ómen. A brüsszeli repülőtéren szovjet stílusban készült, hatalmas plakátok nyugtatják meg a keletről érkezőket: World Capitalist United.

Néhány évvel ezelőtt a kötöde, a farmerszabászat meg a szitanyomás volt a nagy üzlet, mostanában viszont a munkaruha-készítés vált népszerűvé. A gyártókat, forgalmazókat még az sem kedvetleníti el, hogy a munkásosztály mint olyan gyakorlatilag megszűnt.

Tíz nap New Yorkban csak arra elég, hogy az ember elszomorodja, mi mindent kihagyott. A hétnapos jetlaggel súlyosbított depressziót átvészelve aztán megszépülnek emlékeink: az Empire State Building tetőterasza és szuvenírparadicsoma, a Harlemben pitbullt sétáltató, gengszterrapet hallgató dílerek, Crown Heights uniformizált haszidjai, Chinatown olcsó kifőzdéi, a Cooler indiai acidmuzsikája, a Lower East Side alternatív kiskocsmái és a tévénézéssel töltött másnapos délelőttök sora.

Leslie mosolya szomorú. Nagyjából ötven éve felrakták egy ártalmatlanított hadihajóra, hogy Amerikában kamaszfiúként lássa viszont csupán halvány emlékezetében élő szüleit. A nagy pillanatból mindössze arra emlékszik, hogy a nagy város a nagy házakkal úgy megijesztette, hogy ha nem lett volna már épp eléggé tengeribeteg, gumicsizmájában visszamenekül az óceánba. Leslie ma Long Islanden lakik, vacsora után előveszi a hegedűt, számítógép nyomja a magyar nótához az alapot, a kottákat az Interneten szerzi be. Kis híján mi is erre a sorsra jutottunk.

Nemzetközi fodrászmaffia divatdiktátori értelemben nem létezik. Nem ülnek össze szakemberek, és nem állapítják meg, hogy a jövő évi tavasz-nyár slágere a rövid egy kis hosszúval, meg hogy visszajöttek a földszínek, valamint rövid lappangási idő után újra hódít a fekete-fehér.

melyek jobbára távollétükkel tüntettek, ami meg mégis volt, arra a fene nem emlékszik már, ha mégis voltak, áramvonalasak voltak, formatervezésük lendületes jövőt ígért, amit persze majd le kell tagadniuk, de kiknek is.

Tunéziában az idegenforgalmisták elég hamar rájöttek: azzal, hogy beterelnek egy turistabuszt a sivatagba, legfeljebb néhány óráig tudják lenyűgözni a fényképezőgépes falkákat, onnantól kezdve viszont nyomasztóan unalmassá válik a homokos panoráma. Mégis fölépítettek egy rakás luxusszállodát az oázisokban, és úgy tűnik, nem csináltak hülyeséget, mert intenzív propagandával eljutottak odáig, hogy a kalandra éhezők egész évben özönlenek sivatagot nézni. Úgy gondolják, nincs is annál romantikusabb, mint egy légkondicionált szoba erkélyéről tanulmányozni a Szaharát, ráadásul olyan felejthetetlen élményt is kínál egy ilyen utazás, mint a tevegelés.

Lázongás, hajószerencsétlenség, földrengés, repülőgép-katasztrófa, aszály, erdőtűz, XXIV. Ázsiai Vízi Játékok. Na, ezekből semmit nem lehetett érezni Indonézia köldökén, Balin. Mentális mikroklímájának köszönhetően a Bali szigeti embert semmi nem zavarhatja meg, ugyanis Ünnep van. Ma százéves a szentély, holnap a belügyminiszter, aztán elűzzük a Gonoszt. Minden napra jut vigasság, amelynek szükséges velejárója a kakasviadal. Klasszikus értelemben véve ez a Jó és a Rossz csatája. Az eredetileg templomi sport társasági jellegéből adódóan hamar nagy népszerűségre tett szert a kakasok körében. Évszázadok óta dolgozik ez a tollas nép, hogy kikristályosítsa magából a tökéletes harcost, az újkori garudát, a Tarajos van Damme-ot.

P. J. O´Rourke és munkássága nem ismeretlen a MaNcs olvasói előtt: Vakáció a pokolban című könyve három éve jelent meg a Narancs-könyvek sorozat második darabjaként. A kötet külföldi - dél-afrikai, szomáliai, jugoszláviai, lengyelországi stb. - riportjainak gyűjteménye, de P. J. szívesen és gyakran ír az Egyesült Államok belpolitikájáról, nincs elájulva az európai viszonyoktól - egészen pontosan: a kultúrfölénytől -; emellett megküzd a környezetvédőkkel, és közben gyakran italozik is, bizony: az alkoholmentes sörök egyik legelszántabb ellenfelét tisztelhetjük benne. Jelenleg a Cato Intézet kutatója (azaz ösztöndíjasa: ők fizetik hitelkártya-számláinak egy részét), a szakterületét homály fedi, de könyvei elején megköszöni az intézet támogatását - lehet, ezért tartják, de valószínűbb, hogy a Cato Intézet-beliek tisztában vannak vele: napjaink egyik legeredetibb gondolkodóját pénzelik. Mer´hogy P. J.-ben az a legszebb, hogy a dolgokról véleménye van, méghozzá markáns és senkiével sem összetéveszthető. P. J., a száguldó és sziporkázó zsurnaliszta természetesen a hongkongi átadás-ceremónián is jelen volt, ott szakított időt arra, hogy nyilatkozzon magyarországi kiadójának, a Narancsnak.