„Boldog születésnapot!” – erre, és a koccintás hangjára áthajol a járókelő a rácsos korláton, megnézi a lépcsőre telepedett nyolcfős társaságot, mert világos abroszt hoztak, üvegpoharakat, bort. Ünneplés pénteken este hétkor a rakpart betonlépcsőin; ez mintha a város vendéglátóhely-kínálatának a kritikája lenne. Pedig háromszáz méteres körzetben háromféle teraszos szórakozóhely is működik, egy a vízen kikötve lebeg. És mintha Szegeden évről évre több kocsma, söröző, étterem, büfé lenne, bár ezt a benyomást nem erősíti meg a polgármesteri hivatal. A Narancs kérdésére azt válaszolta Szeged önkormányzata, nincs olyan nyilvántartása, amelyből kiderülne, 10–15 évvel ezelőtt mi volt a helyzet, de „az elmúlt pár évben nem volt kiugró változás”. Most ezer fölött jár a vendéglátóhelyek száma a százhatvanezres egyetemi városban; ha a cukrászda, étterem, gyorsétterem, italüzlet/bár, kávézó és zenés-táncos szórakozóhely üzlettípusokra szűkítjük le a kört, akkor 392. A minap adta hírül a helyi sajtó, hogy szakácshiány miatt bezárt a város legrégebben működő étterme, a Gulyás csárda, viszont ismét megnyitott a Szeged étterem, amely hasonlóan „ikonikus” egység a Széchenyi téren.
Enni a Budi büféből
A rakparton kétségtelenül nagyobb a tér. Több száz méter hosszan lépcsősor húzódik a mellvéd tetejéig, mint egy lelátó. Kétsávos út vezet a rakparton, de este nincs nagy forgalom, le lehet menni a víz széléig. Ott is beton, illetve kő és (lágyszárú) növényzet van, vadkacsák és sirályok úsznak, röpködnek. A Tiszát lehet nézni, az újszegedi oldalon a partfürdőt és a Lapost, tengerparti stílusú napernyőivel, a két hidat. Ezt a helyet a város a tűzijátékok idején, illetve a halfőző fesztivál alkalmával használja rendezvényhelyszínnek, egyébként pedig fő a feje, mit kellene vele kezdeni (lásd a Szeged főutcája című keretes írásunkat). Akik ide járnak, azoknak így is megfelel. Nem probléma, hogy az enni- és innivalót meg a zenét is hozni kell.
Miért jó itt? „Csak nézzél szét. Mindig van elég hely a Rakin, pedig néha nagyon sokan vannak, jó a levegő, el lehet különülni a társasággal, de át is lehet járni, ha ismerőst látunk. Egy idő után biztosan látunk” – mondja a Narancs újságírójának egy csöndes, szemlélődő fiútársaság „szóvivője”.
Kilenc óra körül kezdenek folyamatosan érkezni az 5–10 fős csapatok, de akadnak nagyobbak is. Vannak, akik csak rövid időre néznek ki ide, majd mennek tovább, mások eleve a rakpartra készülnek. Este tíz körül egy időre fogyatkozik a tömeg, és emelkedik az átlagéletkor. Ilyenkor indulnak az utolsó buszok az agglomerációba. Szóval a rakparton szórakozó fiatalok jelentős része nem szegedi, és talán azért szeret itt, mert eleve nagyobb személyes térhez szokott – ez nem az én következtetésem, hanem azoké, akikkel beszéltem.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
