"Van apród?" - kérdi egy ittas fiatalember a Nyugatiban. Ilyenkor csak egy válasz lehetséges: "Remélem, lesz." A derűlátás különben sem árt, és nem is csak azért, mert szemerkél az eső. A drégelyi vár nincs nyolcvan kilométerre Budapesttől, mégis majdnem két óra vonatozással jár. Ráadásul az út második fele a hosszabb, a váci átszállást követően a balassagyarmati vicinális másfél óra alatt teszi meg a negyven kilométeres utat. Kis jóindulattal 27 km/órás átlagsebességgel haladunk célunk felé, és noha az jár a fejünkben, hogy a mozdony nem a kocsikat, hanem az időt húzza, a táj gyönyörűsége, a leírhatatlan fények, egyáltalán, annak a tudata, hogy a Börzsönyben járunk, kárpótol mindenért.
Az első meglepetést a kalauz okozza, amikor közli, hogy a várba igyekvő turisták számára - amit azért túlzás lenne a 450 évvel ezelőtti törökökhöz hasonlóan seregnek nevezni - létezik egy megállóhely, amit a térkép csak Feltételes v. m.-ként jelöl. "A vonat itt csak előzetes egyeztetés után áll meg, az önök esetében erre nem került sor - mondja a kalauz komoly ábrázattal, olyan hangfekvésben, mint egy palóc tájszólással beszélő angol komornyik, de nem sokáig bírja mosoly nélkül. - Mindjárt beszélek a vezérigazgató úrral az érdekükben!" Azzal előresiet a mozdonyvezetőhöz, aki szintén áldását adja a fékezésre. Az elegáns gesztusnak hála, komoly megpróbáltatásokat sikerül elkerülnünk: a feltételesen kívül ugyanis létezik Drégelyvár és Drégely megállóhely, valamint Drégelypalánk vasútállomás. Mondanunk sem kell, hogy a várrom nem a logikusnak hangzó Drégelyvár megállóhelyhez - ahol graffiti hirdeti: "Ez a halál faluja. Ki itt leszállsz, meghalsz!" - van a legközelebb. (Az más lapra tartozik, hogy Drégelyvár nevű falu nem létezik, a vasúti megállóhely Nagyoroszi külterületén található.)
A feltételesnél leszállva még csak laza sétának gondoljuk a várrom bevételét, bár tábla figyelmeztet, hogy nem lesz olyan könnyű dolgunk. Valóban. A Észak-Börzsöny magányos csúcsára nagyon meredek ösvényen juthatunk fel, ráadásul a fák takarása miatt fogalmunk sincs róla, mennyit kell még haladni, hogy elérjük a mágikusnak hangzó, ám korántsem kiemelkedő 444 méteres magasságot. Bokáig gázolunk hol a sárban, hol az avarban, és valahogy sohasem érünk a végére, így aztán hamar előkerül az ilyenkor oly gyakran emlegetett közhely: ha számunkra a hátizsákban lapuló két szendvics is elviselhetetlen teher, vajon mit érezhettek, akik a várat valamikor az 1200-as évek végén felépítették? És az olyan szolgáltatók, mint a fűtéskarbantartó vagy az ételfutár? Persze az ostromló törökök is az eszünkbe jutnak, de őket ne sajnáljuk. Még akkor sem, ha a legendák Ali basa nemes gesztusait - a két apród "átnevelését", és Szondi György pompás temetését - a kelleténél jobban méltatják. Persze az önfeláldozás hangsúlyozásával kapcsolatban sem lehet hiányérzetünk, miután 1552. július 6-9. között a nyolcezer ostromlóval szemben mindössze százötvenen védték a várat, Szondi György életének feláldozásával (mai szemmel: öngyilkosságával) belépőt nyert a hősök csarnokába. Ám az mintha feledésbe merült volna, hogy a vár megerősítését már 1546-ban elrendelte az országgyűlés, de hat év alatt egy követ nem mozdítottak a cél érdekében. Arról sem olvashatunk sokat, hogy a törökök valójában l'art pour l'art vérfürdőt rendeztek, miután olyannyira rommá lőtték a várat, hogy a későbbiekben már senki sem gondolta komolyan, hogy újjá lehet építeni.
Olyannyira nem, hogy noha a XIX. században a környéken jelentős Szondi-kultusz bontakozott ki, középpontjában a várkapitány - azóta sem talált - földi maradványainak felkutatásával, a vár állapota, leginkább kőlopás miatt, olyannyira leromlott, hogy az 1980-as években már sokan úgy vélték, Drégelyen hamarosan a "vár állott, most kőhalom" idézetnek sem lesz sok értelme. Hiába helyezett el márványtáblát a Nógrád Megyei Tanács 1952-ben, hiába rendeztek évről évre helyi érdekű ünnepségeket a Magyar Néphadsereg közreműködésével, a 80-as évek végéig úgy tűnt, csak idő kérdése, mikor lesz a várnak csupán hűlt helye. Miután egyre több civil kezdeményezés foglalkozott a vár régészeti feltárásával és az állagmegóvással, ráadásul a börzsönyi természetvédelmi illetékesek is az ügy mellé álltak, 1990-ben a romot hivatalosan is nemzeti örökségnek nyilvánították. Egy évvel később megalakult a Drégelyvár Alapítvány, amely jelenleg is afféle gondnoka a feltárásnak és az Országos Műemlékvédelmi Hivatal tervei alapján az állagmegóvásnak.
Persze aki sohasem járt odafent, annak fogalma sem lehet arról, hogy az elmúlt tizenöt évben mekkora munkát végeztek itt profik és lelkes amatőrök. A hírek szerint több száz köbméter falat húztak, de hogy melyik több százat a látványos romok közül, nehéz lenne megmondani. Melocco Miklós 2004-ben avatott domborművét persze felismerjük, erről legyen elég annyi, hogy nem mondanánk a mester főművének. Nemcsak a hősök előtti főhajtásra, a "véráztatta földre", de arra is figyelmeztet egy tábla, hogy mindenki csak a saját felelősségére léphet be az egykori vár kapuján. Odabent emléktáblák és koszorúk sora, rozsdás állványzaton elrongyolódott nemzeti lobogó, a kilátás lélegzetelállító. Összehasonlíthatatlanul romantikusabb, mint oly sok, romantikusnak hirdetett turistaattrakció, a parkolóval felszerelt szállodákká felújított várak. Mivel jól tudjuk: a csúcsról csak lefelé visz az út, egy kicsit még a felhőkbe burkolózunk.
