Miközben Magyarországon az elmúlt években a drogpolitikát a büntetőjogi eszközök szerepének növekedése és az ártalomcsökkentő programok mellőzöttsége jellemezte, Európa és a világ fejlettebb részein a drogfogyasztáshoz kapcsolódó egyéni és társadalmi károkat olyan eszközökkel kezelik sikerrel, melyeknek csak az említésére is a hazai illetékesek jelentékeny hányadának hátán nagy valószínűséggel felállna a szőr.Abiztonságos belövőszobák (Safe Injection Rooms - SIRs, vagy Shooting Galleries) intézményének lényege, hogy az intravénás droghasználóknak olyan, ingyenesen igénybe vehető helyiséget biztosítanak, ahol ellenőrzött körülmények között adhatják be maguknak a szereket. Mielőtt azonban a liberálisabb drogpolitikai elveket valló olvasók is kijelentenék, hogy "na ez azé´ már túlzás", talán nem haszontalan megismerni ezen intézmények létrehozásának alapgondolatát.
A belövőszobák mint az ártalomcsökkentő drogpolitika eszközei kettős célt szolgálnak. Először is csökkentik a droghasználat következtében fellépő ártalmakat a fogyasztó tekintetében, de talán még ennél is fontosabb előnyük, hogy csökkentik a többségi társadalomnak okozott károkat is. Mint az ártalomcsökkentő eszközök többségénél, itt is arról van szó, hogy a program bevezetésével mind a drogbetegnek, mind az egész társadalomnak kedvezhetünk. A kérdés csak az, mitől jó az mindenkinek, ha az anyagosok az erre a célra megnyitott helyiségekben lövik be magukat?
Az intravénás droghasználathoz köthető károk közül az egyik leginkább - a szó szoros értelmében - szemet szúró jelenség a nyílt drogszcéna óhatatlan megléte és fejlődése. Az utcákon, tereken, parkokban vagy lakótelepeken összegyűlő anyagosok látványa önmagában is rendkívüli módon zavarhatja a lakosságot, arról nem beszélve, hogy mit gondolhat az a szülő a közbiztonságról és általában a drogosokról, akinek eldobált fecskendők között kell iskolába vinnie a gyerekeit. Nyílt drogszcéna évtizedek óta létezik a legtöbb nyugat-európai nagyvárosban, de néhány éve a hazai közönség is ismerkedhet ezzel a jelenséggel. Ahogy 2001 őszén egy drogprevenciós rendezvényen egy budapesti lakótelepi óvónő fogalmazott: "Engem nem érdekel, hogy milyen a drogtörvény, engem csak az érdekel, hogy reggelente, mielőtt lemegyünk a gyerekekkel az udvarra, valakinek közülünk mindig ki kell mennie összeszedni az eldobált fecskendőket." Ha tehát a belövőszobák létrehozásával semmi mást nem tudunk elérni azon kívül, hogy a droghasználók nem az utcán vagy valamilyen nyilvános helyen, hanem az erre a célra létesített helyiségekben anyagozzanak, már nagymértékben javíthatjuk bizonyos városrészek lakóinak komfortérzetét. A belövőszobák elődjét, a zürichi Tűparkot is pontosan azért hozták létre 1987-ben, mert a város utcáin és terein már elviselhetetlen mennyiségben voltak jelen a droghasználók.
A nyílt színi drogozás megszüntetésén vagy csökkentésén túl azonban még
számos előnye van
a SIRs-ek használatának. A belövőszobákban mindig van steril injekciós felszerelés, így a program segít meggátolni az intravénás droghasználat útján terjedő betegségeket (AIDS, hepatitis stb.). A szobákban a nyitva tartás alatt mindig vannak olyan egészségügyi szakemberek, orvosok vagy szakképzett ápolók, akik el tudják látni a túladagolt klienseket. A túladagolás helyszíni ellátása felbecsülhetetlen hasznot jelent a társadalomnak: egyrészt ha ilyenkor a segítség a közvetlen közelben van, sokkal kisebb az esélye, hogy valamilyen komoly baj történik, másrészt szinte minden egyes, a nem a belövőszobában bekövetkezett túladagoláshoz mentőt kell hívni. Frankfurtban például, ahol a legrégebben működnek ilyen helyiségek, egy vizsgálat szerint 1991 és 1997 között a túladagolásos halálesetek számát sikerült a korábbinak az ötödére visszaszorítani. (Azokban a német városokban, ahol nem működtek ilyen helyiségek, ez idő alatt stagnált vagy nőtt
a halálesetek
száma.) A belövőszobákban bekövetkezett túladagolások során a helyszínen jelen lévő segítő személyzetnek köszönhetően az utcai túladagolásokkal összehasonlítva pontosan tízszer kevesebbszer kellett kórházba szállítani a drogbetegeket, jelentősen csökkentve ezzel az egészségügyi ellátás költségeit.
Hollandia, Svájc, Németország, Ausztrália és Spanyolország nagyvárosaiban az elmúlt években sorra hozták létre a belövőszobákat. A működtetési feltételek országonként és városonként változhatnak, de az alapvető szabályok szinte mindenütt ugyanazok. Minden országban megkövetelnek bizonyos minimuméletkort a belépéshez, ez legtöbbször a tizennyolc éves kor, de Svájcban például tizenhat. Aki ennél fiatalabb, az csak akkor használhatja a szolgáltatást, ha írásos szülői engedélyt tud felmutatni. A "drogturizmus" megelőzése érdekében legtöbbször megkövetelik, hogy a kliens valamilyen okirattal igazolja, hogy a város lakója. A helyiségek személyzete egyik országban sem nyújthat segítséget a konkrét droghasználathoz, és az is általános, hogy a szolgáltatást kizárólag "tapasztalt" droghasználóknak teszik elérhetővé. Szó sincs tehát arról, hogy olyan fiatalok kapnának lehetőséget a drog kipróbálására, akik nem rendelkeznek a "megfelelő" tapasztalatokkal, csak azok a kliensek vehetik igénybe a szolgáltatást, akikről nagy valószínűséggel kijelenthető, hogy mindenképpen belőnék magukat. Minden országban jellemző, hogy a szobákban használt drog legtöbbször a heroin, de természetesen nincs akadálya annak, hogy intravénás amfetamint vagy kokaint használók is igénybe vegyék a szolgáltatásokat.
A rendőrség a belövőszobákban nem zaklatja a droghasználókat, a drog átadása vagy árusítása viszont a szolgáltatás helyszínén vagy annak környezetében nem megengedett. (Ugyanakkor Hollandiában előfordul, hogy a rendőrök - bár hivatalosan ezt nyilván nem ismerik el - egy-egy hosszú ideje működő dílert a szobák környékén nem üldöznek, mivel a tapasztalatok szerint, ha az anyag mindig ugyanabból a forrásból érkezik, kevésbé változik a minősége, és így ritkábban következik be túladagolás.)
A szobákat
vagy az állami egészségügyi ellátórendszer, vagy civil szervezetek működtetik.
Svájcban például az első belövőszobákat az egészségügyi minisztérium alapította, s Zürichben a mai napig az állam tartja fenn a helyiségeket. A szobák felszerelése egyszerű, a mérettől függően általában 5-10 kliens használhatja egyszerre a szolgáltatást. Van olyan város, ahol a belövőszoba egy asztalból, egy mosdóból és négy székből áll, de az esetek többségében ezeket a helyiségeket arra is felhasználják, hogy ismeretterjesztő anyagokat, az esetleges leszokást segítő kiadványokat és információkat adjanak át az egyébként igen nehezen megközelíthető klienseknek.
Az is nemzetközi tapasztalat, hogy egy-egy új belövőszoba megnyitása gyakran a környéken lakók zajos tiltakozása mellett történik, sőt nemritkán éppen az ellenállás miatt csak a sokadik kiszemelt helyszínen indulhat be a szolgáltatás nyújtása. Ugyanakkor az is igaz, hogy ezeket a helyiségeket pontosan azokban a városrészekben hozzák létre, melyek különösen fertőzöttnek számítanak az intravénás használat szempontjából. Néhány hónapos működés után a lakosság ellenérzése jellemzően csökken, hiszen a drogfogyasztás és a túladagolások nyílt színről való visszaszorulása látványosan bizonyítja a szobák hasznosságát.
Magyarországon
napjainkban tízezres nagyságrendű az intravénás droghasználók száma. Ma már pontosan feltérképezhetők az átlagosnál jobban fertőzött területek mind a fővárosban, mind vidéken. Arra a kérdésre, hogy hazánkban szükség lenne-e ilyen helyiségek létrehozására, valószínűleg azok tudnának leginkább felelni, akik nagyvárosok olyan részein élik mindennapjaikat, ahol a drogproblémával napi szinten találkoznak. Ha valaki olyan környéken él, ahol a lépcsőházban vagy a játszótéren rendszeresen eldobált fecskendőkre bukkan, könnyen meggyőzhető arról, hogy szükség lenne belövőszobákra - ugyanakkor az is valószínűsíthető, hogy a politikai döntéshozók a legritkábban szembesülnek napi szinten e problémákkal. A nyílt színi droghasználat és a túladagolásos halálesetek kérdése leginkább talán fővárosi probléma, az évente bekövetkező 30-40 drogtúladagolásos haláleset túlnyomó többsége Budapesten következik be. Kevés olyan ember van, aki ne hallott volna már arról, hogy minden évben jó néhány fiatal hal meg karjából kilógó tűvel gyorséttermek vécéjében.
Egészen a közelmúltig nem merült fel "hivatalos szinten", hogy szükség lenne ilyen helyiségekre. Májusban azonban a fővárosi közgyűlés napirendjén szerepelt a budapesti drogstratégiai terv aktualizálása, és a közgyűlés elé kerülő szakértői anyagban megtalálható volt egy, a belövőszobák felállítását célzó felvetés. Más kérdés, hogy a közgyűlés által végül elfogadott határozatok egy szóval sem említik ennek az eszköznek a szükségességét. Nem ez volt azonban az első példa arra, hogy valaki szakértői szinten felvetette a belövőszobák létrehozásának szükségességét: idén januárban az Országos Kriminológiai Intézet egy kutatója a kábítószeres jogszabályok hatásait vizsgáló tanulmányában többek közt felvetette a belövőszobák beindításának lehetőségét. Hogy hazánkban mikor jutunk el odáig - ha egyáltalán eljutunk -, hogy ilyen helyiségeket vehetnek igénybe a rászorulók, ma még kérdéses.
Persze a belövőszobák nem drogpolitikai csodaeszközök. Nem szüntetik meg a drogfogyasztást, nem indítják el nagy tömegben a drogbetegeket a leszokáshoz vezető úton, és nincsenek hatással az illegális drogkereskedelemre. Ugyanakkor bizonyíthatóan csökkentik a drogozással összefüggő halálesetek számát, jelentősen redukálják a nyílt színi droghasználat jelenségét, és sok esetben az egyetlen kapcsolatot jelenthetik a rejtőzködő drogfogyasztó és az egészségügyi ellátórendszer között. Az is nyilvánvaló, hogy ez a szolgáltatás nem alkalmas a fertőző betegségek terjedésének olyan mértékű csökkentésére, mint a tűcsere- vagy a methadonprogramok, a fenti előnyök miatt azonban szükség van rájuk. Nem véletlen, hogy azokban az országokban és városokban, ahol a belövőszobák működnek, a kedvező tapasztalatok ismeretében fel sem merül, hogy ne lenne szükség rájuk.
Ahhoz, hogy elfogadjuk, szükség van ártalomcsökkentő programokra és szolgáltatásokra, nem kell hogy szeressük is ezeket a programokat. Elég belátnunk, hogy a drogproblémát teljesen nem lehet felszámolni. Ha idáig eljutottunk, már könnyű a dolgunk, hiszen ettől kezdve nem lesz nehéz elfogadnunk olyan módszereket, melyek nem akarnak senkit meggyógyítani vagy jobbá tenni, csupán az a céljuk, hogy csökkentsék a droghasználattal az egyéneknek és a társadalomnak okozott károkat.
Dénes Balázs
Nyizsnyánszki Anna
(Társaság a Szabadságjogokért)
