„Gazdagság, fényűzés és pompa fogad mindenfelé, s ha akad is itt-ott valamelyes ízléstelenség, az az első pillanatra kiütközik a berendezés egységes, finom, művészi tónusából.” Így üdvözölte a Budapesti Hírlap riportere 1918. szeptember 20-án a legújabb fővárosi szenzációt, a Szent Gellért gyógyfürdőt és szállodát. A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum új kiállítása, a Gellért 100 egy hotelportásnak öltöztetett bábuval és a megnyitó alkalmára készült plakáttal köszönt. A portás piros-fekete jelmeze magától értetődő, de a plakát letargiába dönt. A színes nyomtatványon nyoma sincs az idézett gazdagságnak, a főalakok szürkék: mankós hadirokkant görnyed a lándzsás vitéz előtt, és a szálloda jellegzetes tornyai csak haloványan, a háttérben látszódnak. A kép láttán a korabeli közönség méltán gondolhatta, hogy a gyógyvíz áldásos hatását mindenki élvezheti, de nagyobbat nem is tévedhettek volna. A többség legfeljebb a sajtóból értesülhetett a csodákról, amiket az új létesítmény kínált. Jellemző, hogy még a szállóban működő trafik koncessziós jogát is egy ezredes özvegye, bizonyos Körössyné nyerte el.
Leprások és mágnások
Noha a kiállítás címe Gellért 100, sokat megtudhatunk a környék több évszázados gyógyvizes múltjáról is. A legnagyobb meglepetés, hogy a népek már jóval a török előtt itt kúrálták magukat. Egy 12. századi forrás szerint a Johannita Rend kórházat létesített itt az 1170-es években, később ugyanígy járt el II. András király – úgy gondolta, a termálvíz jó a pestis ellen, de az uralkodó lánya, a későbbi Szent Erzsébet is kivette a részét a gyógyításból; a kassai dómban látható táblakép szerint leprásokat fürdetett itt. A hely adottságait a következő 650 évben is maximálisan kihasználták, a szálló közvetlen előzményét, a Sáros fürdőnek nevezett fürdőházat 1832-ben emelte Koischor Szilárd ügyvéd, miután beházasodott a területet birtokló Sagits családba. Koischor 45 évig nem hajtott végre semmiféle fejlesztést, 1879-ben bekövetkezett halála után a fürdőt Budapest szégyeneként emlegették, bár a víz gyógyhatását és az itt zajló gyógyászati tevékenységet nem vitatta senki. A hely sorsát a Ferenc József (Szabadság) híd építése pecsételte meg: egyszerűen útban volt. 1893-ban bontották le, a Buda és vidéke című kiadvány szerzője így siratta: „A meredt hátgerincek, nyakcsigolák és lapockák tájait nem rakják meg itt többé köpölyökkel; a megsűrűsödött fekete vért nem szíjja ki a rátapasztott nadály, s a karokon megvágott érből nem fecskendezik ki az állítólag összetörődött vér.”
| ||
Pár év elteltével döntött úgy a főváros, hogy fürdőszállót épít a Sáros fürdő helyére. A tervpályázatot 1905-ben írták ki, és két első díjat is kiosztottak, az egyiket Sebestyén Artúr és Hegedűs Ármin közös munkája, a másikat Sterk Izidor műve kapta, de az illetékesek arra kérték a győzteseket, hogy műveiket „egyesítsék”. Végül – immár a három építész együttes munkájával – teljesen új terv született, de megérte várni rá: az eredeti pályaművek jellegtelenebbek voltak, Sterk pályázata olyan, mintha az Iparművészeti Múzeumot keresztezte volna a Széchenyi fürdővel. A kiállításon a győztes pályaművek és az átvariált tervek mellett azt is láthatjuk, hogy Sterkék nemcsak elkészítették a leendő szálloda kicsinyített mását, de úgy is fényképezték le a helyszínen, hogy optikai csalások révén „élethűnek” mutassa magát.
Amikor elkészült a végleges terv, már tudni lehetett, hogy a fürdőkomplexum nemcsak párját ritkító látványosság lesz, de olyan gigaberuházás is, amit nem biztos, hogy a fővárosi költségvetés elbír. De az építkezés kezdetén, 1912-ben a legpesszimistábbak sem gondolták, hogy többszöri leállás után csak hat év múlva lesz nyitás, ráadásul a vesztes háború miatt egy teljesen kivéreztetett városban. A lakosságnak nem csak a hadirokkantak látványához, koldusok tömegéhez kellett hozzászoknia az állandósult élelmiszer-, üzemanyag- és fűtőanyaghiány közepette. 1918 nyarán Budapestre is megérkezett a spanyolnáthajárvány, így senki sem érezhette biztonságban magát.
Ehhez képest különösen meglepő volt az a lelkesedés, ami a Gellért nyitását követte, bár az is lehet, hogy 1918 őszének haláltánchangulatában keveseket érdekelt, hogy mi lesz a főváros költségvetésével, az emberek inkább arra voltak kíváncsiak, hogy miféle előkelő vendégsereg száll meg ebben az elvarázsolt kastélyban. A megnyitó után arról is cikkeztek a lapok, hogy a török „Kavid herceg, a detronizált Abdul Kamid fia, és Szeif Eddin herceg, jelenlegi trónörökös béreltek ki egy-egy lakosztályt”.
Jön Horthy
A kiállításon ízelítőt kapunk a sokat emlegetett pompából. Berendeztek egy korabeli szobát; az aranyozott fehér bútorokat, a hatalmas perzsaszőnyeget nézve inkább kastélyra tippelnénk, mint budapesti szállodára. Láthatók fantasztikus ezüsttálak és elegáns ezüst evőeszközök, ínycsiklandó menükártyák a Gundel Károly vezette étterem hagyatékából, de láthatunk egy bakelitből készült szobapincérhívót is, ami attól érdekes, hogy 1918-as gyártmány. De a legnagyobb meglepetésekkel a kiállítás dokumentum- és fotóanyaga szolgál, hiszen a nyitás után röviddel a történelem „vette kezelésbe” az új szállodát. Három kép 1919-ből: vöröskatonák gulyáságyúval a szálló bejáratánál; román és francia főtisztek bankettje a szállóban berendezett főhadiszálláson; Horthy Miklós a Gellért téren „tetemre hívja a bűnös várost”. És van egy negyedik, az egyetlen békés felvétel ebből a tragikus évből: családi fotó Horthyékról, miután beköltöztek a szállóba, és elfoglalták a teljes első emeletet. Ugyanekkor különítményesei a szálló pincéjében dolgozták meg a „gyanús elemeket”.
A Gellért húsz évig tartó aranykora azután vette kezdetét, hogy Horthy 1920-ban – immár kormányzóként – átköltözött a budai Várba. A tulajdonos a főváros maradt, és annak ellenére sikerült vonzóvá és nyereségessé tenni a létesítményt, hogy a húszas évek közepéig Magyarország válságövezetnek számított Európában, diplomáciai kapcsolatai alig voltak, és idegenforgalma sem nagyon. A Gellért azonban nemzetközi hírnevet szerzett, és a „Budapest fürdőváros” szókapcsolat meghonosításához is nagyban hozzájárult. Ehhez persze kellett, hogy teljes körű gyógyászati szolgáltást nyújtottak, a súlyosabb betegek kórházi körülmények közt kúráltathatták magukat. De a Gellért volt az első olyan magyar szálloda is, ahol virágzott a konferenciaturizmus: az 1926-os eseménynaptár szerint májusban sakkolimpiát, augusztusban nemzetközi jogászkonferenciát rendeztek, szeptemberben a szállodások világszervezetének találkozóját.
Az 1926-os év nem csak ezért nevezetes. Ekkor kapta meg az étterem bérleti jogát Gundel Károly, aki nemcsak nagyhírű receptjeit hozta, de tekintettel volt a gyógykezeltekre is. Egy korabeli étlap a következő négy gyógymenüt ajánlja: „könnyű vegyes”, „köszvényes étrend”, „cukorbetegeknek”, „gyomorsavtúltengésnél”. A legemlékezetesebb fogás az „árpakásakrém leves”, de a köszvényeseknek rántott sajtot ajánl. Gundel persze nem az efféle ételeknek köszönhette hírnevét, de nem is csak a Gundel-palacsintának. A mester több receptjét is a Gellért Szálló ihlette, ráadásul a tömegétkeztetésben is maradandót alkotott. A Gundel-stáb 1928-ban, az Iparcsarnokban 3200 fős vacsorát bonyolított le, de megemlékeznek arról a lehetetlen vállalkozásról is, amikor a Gellért 500 fős vendégserege egyszerre kapta meg a libamájszufléját: „Adott jelre indult meg 50 pincér a tálakkal, másik 50 a vörösboros gombamártással. Percnyi eltérés esetén vagy várni kellett volna a vendégseregnek, vagy összeesik, értéktelenné válik a felfújt” – olvashatjuk Gundel Károly fiának visszaemlékezését.
A fürdőt 1927-ben alakították át: a kertben csúszdás-hullámfürdős medencével nyílt meg a strand, majd 1934-ben az addigi pálmaház helyén épült meg a úszómedence méretű pezsgőfürdő. Közben egyre több külföldi híresség hagyta kézjegyét a vendégkönyvben: az osztrák kancellár és a walesi herceg, a holland királynő és New York polgármestere. Az 1943 nyarán készült képen még a telt házas napozót láthatjuk, a másfél évvel későbbin a szétbombázott épületet.
Páger a házban
A hullámfürdőt már 1945 nyarán megnyitották, de a szálló csak 1946 márciusától fogadott vendégeket, a szobák többsége azonban továbbra is lakhatatlan volt, a konyhát pedig a negyedik emeleten alakították ki két-két szoba összenyitásával. Szimbolikus gesztusnak tűnik, hogy a hazatérő Károlyi Mihályt itt szállásolták el. Noha a romok közt fürdőző budapestiek nem feledték, hogy a szálloda a luxus megtestesítője is volt, hivatalosan erről beszélni sem lehetett. Nem csoda, hogy az ötvenes évek elejére inkább csak „összedrótozták”; volt már étterme, bárja, kórházi részlege, el tudták szállásolni a baráti országból érkezett delegációkat is, ám az egész ugyanúgy beszürkült, mint az egész ország, miközben a valódi felújítást a távoli jövőbe tolták ki. Igaz, hogy 1952-ben azt írta a Szabad Nép, hogy „idegenforgalmunk fejlődése sürgeti a Gellért szálló újjáépítésének folytatását”, egy évvel később meg azt, hogy elkészült a helyreállítási terv, de a munkálatok csak 1957-ben kezdődtek el. A tatarozás alatt a leghíresebb vendég az Argentínából hazacsábított Páger Antal volt, akit 1956 júniusában azért itt szállásoltak el, mert a budai villából, ahol korábban lakott, ki kellett paterolni az új lakót, Balázs Béla özvegyét. A színész ezért 1959-ig élt a szállóban – az állam költségén.
Az 1961-ben megnyílt „új” Gellért luxusa sokkal szerényebb volt, mint az eredeti, de azért büszkén mutogatták a nyugati vendégeknek. Ekkoriban 460 alkalmazottja volt a szállodának, négy helyiségben volt élőzene, és persze itt szállásolták el az egyre gyakrabban érkező külföldi hírességeket. 1964-ben, az akkori igazgató, Pákozdy Jenő egy interjúban Richard Nixont, a Kennedy lányokat, Marina Vladyt, Mickey Hargitayt és Jane Mansfieldet, illetve Sosztakovicsot és Yehudi Menuhint emlegeti, külön kiemelve, hogy az étteremben játszó cigányzenekar mekkora sikert arat a vendégek körében.
A kiállításon nem esik túl sok szó a Gellért közelmúltjáról és jelenéről. A szálló egyeduralma azután ért véget, hogy megnyílt a nagyságrendekkel korszerűbb Duna InterContinental a pesti Duna-parton, majd 1976-ban a Hilton a budai Várban. Ugyanebben az időszakban zárt be hosszú évekre a fürdő. Mivel ekkor már régóta két különböző vállalat volt a szálló és a fürdő gazdája, fel sem merült, hogy a szállodát a felújított fürdőhöz kellene idomítani. A szálló felújítására csak 1997-ben került sor – miután magánkézbe került –, de az új belső inkább csak szerette volna a régi luxust felidézni, ráadásul azóta is eltelt már több mint húsz év. Napjainkban a 100 éves Gellért régi fényéből inkább csak a főváros tulajdonában álló fürdőre ragyog, a szállodára kevésbé. Február végén írták róla a lapok, hogy Mészáros Lőrinc fogja megvenni.
Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, megtekinthető 2019. március 3-ig
