1970. november 13-án, délután öt órakor egy belgrádi rendszámú Citroën érkezett a röszkei átkelőhöz. Két nő utazott Budapestre. Az útlevél- és vámvizsgálat néhány percig tartott, a határőrök épp csak „szemrevételezték” a kocsi csomagtartójában lévő két nagy méretű bőröndöt, nem nyittatták ki azokat.
A belgrádi vendégek megjelenése előtt pár nappal az V. kerületi rendőrkapitányság nyomozótisztje lezárta egy nyugatnémet állampolgár ügyét: a nő autóját egy hónappal azelőtt törték fel a Magyar utcában, s elloptak belőle 3000 forint értékű holmit. „Az ellopott tárgyakról körözést adtunk le, azonban eredményre nem vezetett. (…) Tekintettel arra, hogy a helyszínen, valamint annak környékén hasonló módszerrel ismeretlen tettes vagy tettesek már több bűncselekményt követtek el, ezért rejtett figyeléseket tartottunk. A figyelések azonban nem voltak eredményesek” – írta S. őrnagy a jegyzőkönyvbe. Utolsó mondata így hangzott: „a fentiek alapján a nyomozást azzal javasolom megszüntetni, hogy újabb adatok birtokában az eljárást folytatni fogom”.
| ||
Alkalom szüli
A jegyzőkönyvből is kitűnik: a rendőrség nem erőltette meg magát. Ahogy a német nő dossziéját, úgy egy sor hasonló ügyet ugyanezzel a szöveggel zártak le, és nemcsak az V. kerületi kapitányságon. 1970 áprilisától hasonló esetek fordultak elő a VI., VII. és VIII. kerületben is, általában valamelyik szálloda közelében: az volt bennük a közös, hogy erőszaknak semmi nyomát nem találták, a tettes saját kulccsal dolgozott, és nem is keltett feltűnést. A dolgát megkönnyítette, hogy a rendőrség újdonságként kezelte az autófeltörést, a felderítésnek nem volt protokollja.
A belgrádi Citroën este fél tíz körül érkezett Budapestre, a Múzeum körúton parkolt le, utasai az Astoriában vettek ki szobát, majd beültek a szálló éttermébe. Csak vacsora után mentek ki a csomagokért, de addigra már mindet ellopták. „Nyitása feltehetően hamis kulccsal történhetett” – jelentette a helyszínre érkező bűnügyi technikus. A rutinvizsgálat során egy ujjnyomtöredéket is sikerült rögzíteni a csomagtartón. Ám hamar kiderült, hogy ez az ügy nem olyan, mint a többi. Azt ugyan már megszokhatták a rendőrök egy-egy ilyen eset során, hogy a feldúlt lelkiállapotban kiáltozó külföldieknek egy szavát sem értik, ám egyszer csak felbukkant a helyszínen egy alacsony idős asszony, aki a károsultaknál is nagyobb patáliát rendezett, és felsőbb kapcsolataira hivatkozva próbálta a hatóságot határozottabb fellépésre buzdítani. Szinte bizonyos, hogy a helyszínelőknek nem mondott sokat a korszak divatdiktátorának, Rotschild Klárának a neve (életpályájáról lásd: A pokol is neki lángolt, Magyar Narancs, 2015. december 17.), és azt se nagyon érthették, miért emleget több százezer forintos kárértéket, amikor az ellopott csomagokban csupán ruhaneműk voltak. Talán az is megfordult a fejükben, hogy a mentőt hívják, mivel az éjszaka kellős közepén is feltűnően öltözött, rózsaszínre festett hajú hölgy Tito elvtársat emlegette, az áldozatot egyenesen a jugoszláv elnök sógornőjének mondta. Ráadásul a kocsi sem volt egy nagy szám: a feltört Citroën Ami6-ost luxusautónak, pláne diplomatakocsinak bajosan gondolhatta volna bárki. Nem csoda, hogy a rendőrök a helyszínt sem biztosították, és mivel ekkor már 2 óra is elmúlt, a környékbeli házmestereket sem kezdték zaklatni. Másnap reggelre azonban kiderült, hogy minden úgy van, ahogy Rotschild Klára állította.
Kínos
A feltört kocsi tulajdonosa, Nada Budisavljević valóban Tito sógornője, akit másnap délelőtt Rotschild Klára Váci utcai szalonjában hallgattak ki. Természetesen azonnal elrendelték a lopott holmik országos körözését, ami nem okozott nehézséget, mert Budisavljevićnek az összes ruhadarabról részletes leírása volt. Rotschild Klára a ruhákról készült eredeti rajzokat bocsátotta a nyomozók rendelkezésére, sőt sikerült a belga Le Patriote Illustré magazin októberi példányát is beszerezni, melynek címlapján Jovanka Broz Tito látható Fabiola belga királynő és Paola hercegnő (a későbbi királynő) társaságában, vállán azzal a nercstólával, amit szintén elloptak. Felmerült a gyanú, hogy esetleg nem is Budapesten történt a lopás, ám Budisavljević ezt kikérte magának. Rotschild Klára a vallomásában arról beszélt, hogy a belgrádi vendégek teljesen váratlanul jelentkeztek be nála. Budisavljević az Astoriából csak este fél 11-kor, még a lopás felfedezése előtt hívta föl a divattervezőt azzal, hogy „készüljön fel, mert reggel korán megyünk”. Jellemző, hogy Rotschildnak semmiféle kifogása nem volt a szokatlan ügymenet ellen.
Noha a hazai szállodaipar akkoriban már minden erejével azon volt, hogy a külföldi turisták kedvében járjon, a nívót mégis jól mutatja, hogy az Astoria alkalmazottainak eszébe sem jutott, hogy a vendég csomagjait a lefoglalt szobába vigyék.
A kocsiban hagyott értékek egy átlagos magyar dolgozó mintegy 100 havi jövedelmének feleltek meg. A rendőrségnek már csak ezért is – nem beszélve az esetleges diplomáciai bonyodalmakról – presztízskérdéssé vált a tettes mielőbbi elfogása. Hamarosan az ország összes rendőre megismerhette azt a körözési tájékoztatót, amelyben a „gépkocsifeltörés miatt már büntetett, szabadlábon lévő személyek”, a „legális és illegális értékesítési helyek” és a „vasúti és egyéb csomagmegőrzők” rendszeres ellenőrzését rendelik el, illetve a „kisiparosok és ruházati kiskereskedők” teljes körű tájékoztatását. Ám hiába rendeltek el „általános mozgósítást”, egy hónapig semmiféle nyomra nem bukkantak, miközben az autófeltörések a pesti szállodák környékén továbbra is mindennapos dolognak számítottak. November végén a Gellértnél, majd a Vörös Csillag előtt parkoló kocsikból loptak el holmikat, december 8-án pedig a Palace-nál egy holland állampolgár autóját törték fel. Ekkor a pótkereket is ellopták.
Az egyre kínosabbá váló nyomozást végül egy VII. kerületi szűcsmester bejelentése mentette meg, aki december 10-én egy fiatal párnak pár száz forintot fizetett a felkínált 30 darab perzsabőrért, illetve elvállalta, hogy átalakítja a nercstólát. Ám mivel a stóla ugyanolyan volt, mint amilyen a körözési leiratban szerepelt, a kisiparos azonnal jelentette az esetet. A rendőröknek nem volt nehéz dolguk, a nő a saját papírjait használta, így pár nappal később nemcsak őt, de élettársát is elfogták. Mi több, a férfi telkén tartott házkutatás során szinte hiánytalanul előkerült nemcsak a Nada Budisavljevićtől szerzett zsákmány, de egy rakás korábbi szerzemény is, bónuszként pedig személyi igazolványok, katonakönyvek, jogosítványok és forgalmi engedélyek. A több száz tételes bűnjeljegyzékben a műanyag elefánttól kezdve a díszpárnán át a filmfelvevőig a legváltozatosabb holmik szerepeltek. A letartóztatottak az első pillanatban beismertek mindent, még olyan bűncselekményeket is, amelyekről a rendőrségnek nem volt tudomása. Nada Budisavljević december 17-én, Budapesten kapta vissza hiánytalanul nővére tulajdonát.
A nyomozókat leginkább az lepte meg, hogy a tettesek lebukásukig nem próbáltak túladni a holmikon. A 28 éves B. József és a 23 éves T. Erzsébet ugyanis a legamatőrebb módon jártak el az értékesítésben – ám ami a lopásokat illeti, tényleg nagy szakértelemről tettek tanúbizonyságot.
„A nyugati menők”
B. József jófiúként kezdte, pár évvel korábban még a rendszer ifjú reménységeként tekintettek rá. Csak hát az a rémes lakáshelyzet! Az 1942-ben született, munkáscsaládból származó fiatalember a jeles érettségi után házasodott; két év múlva a műszerészvizsgát is megszerezte, majd a Budapesti Műszaki Egyetemen helyezkedett el. KISZ-titkárként a közösségi munkából is aktívan kivette a részét. A tanulást sem hagyta abba: a Bánki Donát Főiskolára és a Marxista–Leninista Esti Egyetemre is beiratkozott. „A két főiskola egy időben való végzése sok áldozattal járt, hetente öt nap éjfélig távol voltam a családtól. Szórakozásra nem volt idő, és ennek az lett a következménye, hogy a feleségem elhidegült tőlem. Hogy még több pénzt tudjak hazaadni, az Általános Vas- és Fegyver Ktsz-hez mentem dolgozni. Úgy gondoltam, hogy a túlórák által elért magasabb fizetéssel tudom azt bizonyítani, hogy szeretem őket, mert ekkor már a kislányom is megszületett” – írta későbbi „önvallomásában”. A gyöngybetűkkel írt sorokból az is kiderül, hogy a fiatalember nem bírta sokáig ezt az életet. A főiskolai vizsgák, az otthoni veszekedések, „egy heves szóváltás” a KISZ-gyűlésen „betetézték azt a lelkiállapotot, amelyet a sok probléma már felkavart bennem”.
Ettől kezdve minden a visszájára fordult, és – mint írja – „rövid ámokfutás kezdődött, de szerencsére a rendőrség hamar véget vetett ennek”. Az addigi mintafiatalt kapásból egy év letöltendő börtönre ítélték.
„Egy év szabadságvesztés, és ami a legsúlyosabb, a szégyen, hogy elvesztettem 18 év munka és tanulás gyümölcsét, nem kerülhetett sor a diplomavédésre a priusz miatt, nagyon nagy lecke volt” – írta, hozzátéve, hogy „a bíróságon megfogadtam, a munkámmal bizonyítok”. Persze nemcsak a karrierje futott zátonyra. Felesége 1969 elején szakított vele („az öt év alatt összeküzdött lakást és a legdrágábbat, a kislányomat kellett otthagynom”), ekkor ismerkedett meg T. Erzsébettel, akivel „első pillanattól kezdve forró szerelem kötött össze”. B. autósoktatóként helyezkedett el, de maszekok szerettek volna lenni („síkkötőgépet akartam venni Erzsikének”), vásároltak Óbudán egy telket, építkezni akartak, közben B. szüleinél éltek.
„Azon az emlékezetes estén, amelyen elkövettem az első bűncselekményt, a család minden tagja otthon volt. Heten laktunk egy szoba-konyhában, és feszültté vált a hangulat. Akkor este elhatároztam, hogyha kell, bűncselekmény útján szerzett javak segítségével is, de a tél beálltára lakásom lesz” – mondta B. az utolsó szó jogán. A pár elhagyta a családi tűzfészket, és a férfi Moszkvicsába költözött. „Kivert vándorcigányok lettünk, ott aludtunk, ahol éppen ránk jött az álom (…) szinte félájultan, de az elkeseredéstől hajtva követtem el egymás után a bűncselekményeket” – mondta B. a bíróságon.
A lopott holmit kivétel nélkül az óbudai telekre vitték, meg sem próbáltak túladni rajta. Lebukásukat is a „forró szerelem” okozta: „a bundával kapcsolatban örültem, hogy Erzsikének tetszik, és boldog, az építkezés miatt pedig úgysem tudtam volna venni karácsonyi ajándékot”. A történetet némiképp árnyalja, hogy B. az autófeltörések mellett jó néhány autót is ellopott – ezeket bérelt garázsban tartotta –, a lopásokat precízen, profi módon hajtotta végre, párja legfeljebb annyiban segítette, hogy figyelte, nem jön-e valaki.
A tárgyalás nem sok izgalmat hozott, ugyanis szinte kizárólag arra korlátozódott, hogy a szakértők megállapítsák a pontos kárértéket. 1971 októberében első fokon B. Józsefet 5, T. Erzsébetet másfél év börtönbüntetésre ítélték, a nőt bűnszövetségben elkövetett lopás bűnsegédjeként, amit 1972 januárjában a másodfokú bíróság annyiban módosított, hogy vádlottakat szigorított börtönbe küldte.
Az ítéletnél csak azt az egy enyhítő körülményt vették figyelembe, hogy a kár nagyobb része megtérült. Teljesen figyelmen kívül hagyták B. József részletes beismerő vallomását, megbánását, leginkább azt, amit szintén a utolsó szó jogán mondott: „Bármilyen súlyosbító, nem éreztem magam bűnösnek, amikor a kocsijukhoz hozzányúltam, erősebb volt a gyűlölet, mert idejönnek a szépen fésült, nyugati menők, seftelnek, és amikor előveszik a dollárjaikat, mindenki hajlong. Nyugodtan kihordanak mindent, nem érdekes, hogy nemzeti ereklyék, vagy mások asszonyai, lányai, sajnos mindenki igyekszik szemet hunyni, mert a dollár szédítő hatása napról napra erősödik, ahogy távolodunk attól a borzalmas időszaktól, amiért olyan kevés ma is a lakás.”
Mindebből arra következtethetünk, hogy B. József nem tudta, hogy áldozatai között volt – ha közvetve is – a jugoszláv elnök felesége. És persze azt sem tudta, hogy a szerelmének szánt karácsonyi ajándék láttán pár hónappal korábban talán egy igazi királynő is elismerően csettintett. A tárgyaláson B. azt mondta, hogy a feljelentő VII. kerületi szűcs 3000 forintot adott volna érte. A bírósági szakértő a tízszeresét.
