A hatvanas évek tömegrendezvényei közül kiemelkedett a mindig június közepén esedékes Építők Napja. A Népligetben ekkor még működött a vurstli körhintával, céllövöldével, kocsmákkal. Az 1968. június 16-i rendezvényre is tízezrek látogattak ki, fellépett Kabos László és Bilicsi Tivadar, volt élőkép, futballmeccs és kerékpáros üldözőverseny – a végén a rendezők örömmel állapíthatták meg, hogy kisebb rendbontásoktól eltekintve az esemény zavartalanul lezajlott. Feltűnést legfeljebb csak az a harminc év körüli férfi okozott, aki még a sátorbontás után is az ösvényeket járta, a bokrokat kutatta.
Rövidnadrág és tetoválások
A férfi este 11-ig kereste eltűnt fiát, majd a rendőrségre ment, ahol elmondta, hogy a 12 éves Istvánt délután háromkor látta utoljára, amikor 10 forintot adott neki, hogy a húgával körülnézzen a vurstliban. „A kislány kb. 20 perc múlva visszajött, és hozott magával különböző virágokat. Azt mondta, hogy azokat István lőtte, és még lőni akar, ezért otthagyta…” – mondta az elkeseredett apa a rendőröknek, hozzátéve, hogy a lánya ekkor visszament a céllövöldéhez, majd újabb nyereményekkel jött vissza, de amikor másodszor is visszament, a fiút nem találta. „Én azt gondoltam, hogy a tömegben eltévedt. Nem féltem azonban, mert a fiú igen okos gyerek, és arra gondoltam, hogy haza tud jönni” – mondta a férfi, aki ezután családjával hazament, és csak sötétedés után kezdett aggódni, s ment vissza a Népligetbe.
B. István keresését június 20-án rendelték el, kiemelve, hogy a fiút húga látta utoljára „egy 35–40 év körüli, ősz hajú férfi társaságában, aki rövidnadrágban, barna ingben volt”. A tévé, a rádió és a napilapok egy héttel később közölték a fényképes rendőrségi felhívást, az eltűnés híre országszerte rémületet váltott ki, miután pedig megjelent a fantomkép István „csábítójáról” (a lapok nevezték így), százak ragadtak tollat, telefonkagylót.
De július elején már arról írt a sajtó, hogy „valószínű, hogy a szerencsétlen gyermek talán már nincs életben”, ugyanakkor közölték, hogy a fantomkép alapján „a tanúk 80–85 százaléka ráismert az illetőre”. A nyomozást az egész országra kiterjesztették, a munkásőröket is mozgósították, még az öngyilkosokat is alaposan megvizsgálták, hogy „nincs-e köztük az az elvetemült, aki a kisfiút elcsalta”. Mindebből az olvasók okkal gondolhatták, hogy a nyomozás eredménnyel kecsegtet, azt ugyanis nem kötötték a lakosság orrára, hogy valójában nincs nyom, az a bizonyos fantomkép István 8 éves húgának elmondása alapján készült, a háromezernél is több bejelentés között pedig nem akadt értékelhető. Minden bizonnyal demonstratív célja lehetett annak a rendőri akciónak is, amelyet egy hónappal az eltűnés után tartottak a Népligetben. Július 20-án hajnalban „több száz rendőr, karhatalmista, két tucat nyomozókutya” látott hozzá, hogy „négyzetméterről négyzetméterre” átkutassa a Népligetet. Az eseményről a tévé és a rádió is beszámolt, a Népszabadság, a Magyar Nemzet és a Magyar Hírlap is közölt helyszíni riportot, de ismét csak az derült ki, hogy a rendőrség tehetetlen. „A legfontosabb most az lenne, ha jelentkezne az a férfi, aki lőtt a bizsuláncra” – nyilatkozta a nyomozás vezetője, és elmondta azt is, hogy egy bejelentés nyomán két „homoszexuális csavargót” próbálnak kézre keríteni. Azokban a napokban a „bizsuláncos férfit” kereste a fél ország, aki egyébként azért vált érdekessé, mert a céllövöldés szerint csak „félig lőtte le” a láncot, és utána B. István lőtte le egészen. A kor szokásaitól eltérően a sajtó folyamatosan tudósított a nyomozásról, ami eleinte logikusnak tűnt, hiszen a rendőrség lakossági bejelentésekre számított, de később csak pánikot keltett. Eredmények híján újra és újra leírták az eltűnés körülményeit, a nyomozás „méreteit”, megszólaltatták a kétségbeesett szülőket, a fiú osztályfőnökét, és persze megemlékeztek az „érdekességekről” is, például egy látnokról, aki megálmodta, hogy a fiút „gumi álarcos” cirkuszi ember rabolta el, és a tigris ketrece alatt tartja fogva egy „fenyveserdőben”.
Miután a nyomozás több mint két hónap alatt sem jutott eredményre, kifulladni látszott az érdeklődés. Augusztus közepétől elmaradtak az izgalmas tudósítások, lakossági közlemények, a rendőrség nem tudott újat mondani, ettől kezdve nem jelent meg semmi az eltűnt kisfiúról.
Feladta magát
De szeptember 11-én ismét kitört a pánik, miután az Esti Hírlap arról számolt be, hogy Csepelen, a Rákóczi Ferenc úti „erdős területen, egy homokkal beszórt gödörben 13 év körüli ruhátlan kisfiú tetemére bukkantak”. A cikkből azonban kiderült, hogy nem B. István volt az, a megfojtott áldozatot ugyanis könnyen azonosították a közelben heverő biciklijének névtáblájáról. Megírták azt is, hogy a rendőrség egy férfit keres, akit többen láttak a környéken. De arról nem írtak, hogy egy belügyi dolgozó bénázása miatt tudott a keresett férfi elmenekülni. E bűnügyi technikusnak – aki azért járt arra, mert előző nap a környéken helyszínelt és ott felejtette az ujjlenyomatvételhez szükséges gyantát – feltűnt ugyanis egy alak, aki a bokroknál „lehajolva valamit tevékenykedik”, bár ennek először nem tulajdonított jelentőséget. De amikor végzett a dolgával, és visszafelé indult, eszébe jutott, hogy a férfi meglehetősen gyanúsan viselkedett. „Arra lettem figyelmes, hogy a személy attól a helytől, ahol előzőleg tartózkodott, kb. 15 méterre, a sűrű fák felé halad. Ekkor én utána szóltam a személynek, hogy »halló!«, azonban a felszólításomra a férfi nem állt meg, hanem a bokrok között, több akácfa által eltakarva, lomha léptekkel ment a csepeli út felé, vissza se fordult” – mondta a belügyes a kihallgatásán, aki miután megtalálta az áldozat biciklijét, értesítette kollégáit. A kiérkező rendőrök fedezték fel a 13 éves N. József ruháit, majd a holttestét.
A gyanús férfiról, ruházatáról előbb a bűnügyi technikus, de a tanúkihallgatások után mások is elég pontos információkat adtak. A nyomozás nagy erőkkel indult, de végeredményben feleslegesen; három nappal a holttest felfedezése után ugyanis jelentkezett egy férfi a rendőrségen, akire pontosan illett a személyleírás. A 41 éves Bodgál Zoltán azért ment be a kapitányságra, hogy bejelentse: bőröndöt lopott a Keletiben, és azt kérte, hogy tartóztassák le.
Bodgált korábban tizenegyszer ítélték el kisebb-nagyobb lopásokért, tizennyolc évet ült addig, s mivel jelentkezése idején sem munkahelye, sem állása nem volt, a rendőrök okkal gondolhatták, hogy a férfi csak „szállást keres” őszre−télre. De a személyleírás mellett más is gyanússá tette Bodgált: augusztus közepéig a csepeli Beton- és Vasbetonelemgyárban dolgozott, és a gyár munkásszállásán lakott. A rendőrök felkutatták egykori kollégáit, szobatársait a munkásszállón, akik nemcsak arról beszéltek, hogy rengeteget ivott, és részegen különösen agresszív volt, de arról is, hogy miután kilépett, továbbra is a környéken ólálkodott, fiatal férfiakkal látták összeölelkezve… Többen panaszkodtak, hogy kikezdett velük, és előkerült egy 17 éves fiú, K. László is (lásd keretes írásunkat), akivel viszonya volt. Ráadásul a helyszínen rögzített lábnyomok és egyéb minták is Bodgálhoz vezettek, így a rendőröknek már csak elébe kellett tárni a számos közvetett bizonyítékot.
A kihallgatási jegyzőkönyv szerint Bodgál az utolsó pillanatig tagadott, és csak szeptember 28-án – ekkor már 15 napja volt bent – tett vallomást, amelyben kitért arra is, hogy B. Istvánnal is ő végzett. A fiú holttestét pár méterre ásta el attól a helytől, ahol a másik gyereket megtalálták. A kihallgató tiszt arról beszélt egy interjúban, hogy korábban soha nem találkozott ilyen veszélyes bűnözővel. „Ravasz, kegyetlen és hidegvérű, a börtönben töltött 18 év megtanította, hogy minden helyzetben fegyelmezze magát” – nyilatkozta Láposi Lőrinc főhadnagy, aki később a Kék Fény című hírhedt televíziós műsorban vált országosan ismertté. „Megreccsent a szék: Bodgál felemelte a fejét és a szemembe nézett. Nyolcvan óra után először. Tudtam, hogy harcunk véget ért” – mondta a cseppet sem visszafogott főhadnagy a Magyar Nemzet újságírójának, miután nyilvánosságra hozták, hogy elfogták a gyerekgyilkost. És ahogy júliusban a kisfiú eltűnése, ekkor Bodgál elfogása és személye került a sajtó érdeklődésének középpontjába. Mintha a közönség szinte bulváros sokkolását „központilag” rendelték volna el, miközben egyenlőségjelet tettek a „beteges hajlam” és a homoszexualitás közé. A Magyar Ifjúság például De miért csak a lányokat féltjük a cukros bácsiktól? címmel közölt cikket.
Őrizetben úgysem ihat
„Személyiségére legjellemzőbb a szegényes érzelmi élet, az érzelmi kötöttségek hiánya, továbbá a magasabb rendű érzelmek (morális, etikai) gyakorlatilag teljes hiánya, illetve a morális gátlástalanság. Ő maga indulati labilitásról, illetve agresszív magatartásmódokra való hajlamról is beszámol” – olvasható a Bodgálról írott elmeszakértői véleményben, amelyből korántsem a Láposi Lőrinc nyilatkozatának megfelelő „ravasz, kegyetlen, hidegvérű” bűnöző képe rajzolódik ki. Családi háttere nyomorúságos; nyolcan voltak testvérek, de azt nem tudta megmondani, hogy ő hányadik gyerek. Apja elhagyta őket, anyja 1944-ben öngyilkos lett, ő pedig leventeként került Németországba 1945-ben. Hazatérése után újságot árult, majd nevelőintézetbe került, nemsokára meg a börtönbe. „Először 21 éves korában, 1948-ban volt büntetve. Azóta gyakorlatilag alig volt szabadlábon” – írják a jelentésben, külön is kiemelve, hogy „állítása szerint homoszexualitása 1959-ben kezdődött a börtönben, ezt megelőzőleg heteroszexuális életet élt”, de a „legutóbbi időkig voltak nőkapcsolatai”. A jelentésből kiderül az is, hogy a férfi kezelésre szoruló alkoholista volt. Az orvos szakértő csak azért nem javasolt elvonókúrát, mert „őrizetben úgysem ihat”, bár emiatt „beszámíthatóságát gyengeelméjűség, illetve tudatzavar nem befolyásolta”.
Bodgál vallomásában elmondta, hogy már márciusban öngyilkos akart lenni, a gyerekeket is azzal tudta elcsalni, hogy folyamatosan sajnáltatta magát, és öngyilkossággal fenyegetőzött. A gyerekek halálát pedig puszta „véletlennek” tartotta. „Minden elsötétült előttem. Megragadtam B. István torkát és szorítani kezdtem. Nem tudom, hogy meddig szorítottam” – mondta a júniusi gyilkosságról, a szeptemberiről pedig ezt: „Ugyanúgy fogtam meg N. Jóska torkát, bal kézzel, fél könyökre támaszkodva. Nem tudom, mi indította el a kezemet…”
Bodgál Zoltánt aljas indokból, több emberen elkövetett emberölés bűntette miatt ítélték halálra, az ítéletet 1969. március 4-én hajtották végre. A vádlott nem kért kegyelmet, bűnösnek tartotta magát, de azt körömszakadtáig tagadta, hogy szexuális vágyait akarta volna kiélni, és azt is, hogy homoszexuális.
Alapos vizsgálat A gyerekgyilkosságok mellett a rendőrség nyomozást folytatott Bodgál Zoltán kapcsolatáról a 17 éves K. Lászlóval, aki korábban a kollégája volt. Több tanú is állította, hogy Bodgálnak viszonya volt vele, látták őket csókolózni, egy ágyban aludni a munkásszálláson. Az akkori törvények szerint ez bűncselekménynek számított, úgy nevezték: „20. életévét be nem töltött személy sérelmére elkövetett természet elleni fajtalanság”. Noha a törvény hivatalosan a fiatalkorúak védelmében született, a Bodgál elleni nyomozás iratai alapján az eljárás leginkább K. László megfélemlítése és megalázása volt. A fiatalembernek többször el kellett mondania a lehető legapróbb részletekre is kitérve, hogy milyen szexuális kapcsolata volt Bodgállal, majd ugyanezt meg kellett ismételnie a vádlottal való szembesítéskor, később pedig a bíróságon is, mivel az ügyet a gyerekgyilkosságokkal együtt tárgyalták. Bodgált „a 20. életévét be nem töltött személy sérelmére elkövetett természet elleni fajtalanság” bűntettében is bűnösnek mondták ki, mivel ugyanezt a gyerekek esetében nem tudták bizonyítani. |
