Felhőkarcolók a Károly körúton, villamosok a föld alatt - ilyennek képzelték anno Budapest jövőjét

Károly körúti felhőkarcolók, Gellért-hegyi expressz lift, légi taxik, sávokra osztott fővárosi övezetek – ilyen és ehhez hasonló víziók merültek fel egykor Budapest jövőjével kapcsolatban. A kevésbé merész tervek közül számos meg is valósult, még ha csak évtizedekkel később is, mint ahogy tervezték.

Mint minden város esetében, Budapestnél is időről időre felmerült a kérdés, hogy milyen lesz a város a jövőben, néhány, ötven vagy épp száz év múlva. A jövőről szóló elmélkedések persze gyakran a jelen állapot feletti büszkeségnek vagy kesergésnek adtak helyet. „Magyarország fővárosa már egy félszázad előtt is egyik legszebb város hírnevében állott. E félszázad alatt azonban mily óriási előmenetelt tett ez a város!”, örvendezett a valóban jelentős fejlődésnek az Ország-Világ című lap 1893-ban. A Pesti Napló 1902-es cikke kevésbé volt elragadtatva: „Lesz-e majd látnivaló is Budapesten a közvágóhidakon kívül, amit majd megmutathatunk az idegennek? Telis tele van Budapest építészeti rébusszal, amelyet mi nevezetességként mutogatunk meg az udvarias idegennek.”

Fejlődést és haladást

A 19. század végén és a 20. század elején látványosan sokakat foglalkoztatott, hogy miképpen fog kinézni a főváros a későbbiekben: Mudrony Soma jogász, országgyűlési képviselő 1893-ban, Lord Albert műépítész 1899-ben, Palóczi Antal építész, író pedig 1904-ben írt könyvet ugyanazzal a címmel: Budapest jövője. E művek a jövőbeni szükséges és/vagy lehetséges városrendezésről szólnak: például az egyes épületek elhelyezéséről, az úthálózat fejlesztéséről, az esztétikai követelményekről. Mudrony lelkes volt a jövőt illetően: „Mennyire kell, hogy fokozódjék az önérzet, a büszkeség és a lelkesedés, és ennek nyomán az okulás és haladási ösztön, ha székesfővárosunk arra a fokra fog emelkedni, amelyre hivatva van, hogy felemelkedjék, s melynek vonzó és lélekemelő eszményképe eltörölhetetlen fényben ragyog lelki szemeink előtt!”

Az Üstökös című humoros lap kevésbé pátoszosan közelített Budapest jövőjéhez, és a főváros rohamosan emelkedő lélekszámával és gyorsan terjedő területével matekozott: ha 1892 és 1897 között százezerrel növekedett Budapest népessége, akkor – az újság szerint – ezzel az aránnyal számolva az 1900-as évek közepére másfél millió lakosa lesz (ez a valóságban meg is történt), 1997-re pedig két és fél millió (ettől már körülbelül félmillióval elmaradt), és kiterjed Újpestig és Erzsébetfalváig (a mai Pesterzsébetig, ami szintén megvalósult). 2600-ra tizenöt millió lakost vizionáltak, úgy, hogy Pozsony, Kassa és Szeged is a főváros része lesz, és így tovább: „Óh, milyen szép álom, gyönyörű reménység: a 10.000-ik év elején már Budapestbe lesz kebelezve a Jóreménység foka, Argentina, Patagonia, a Góbi-sivatag, Grönland és a Barátság-szigetek. Lakossága akkor kerek 8.000.000.000.000 milliót fog kitenni” – zárták a számolást.

A Pesti Napló 1907-ben viszont komoly kérdést intézett a főváros közgyűlésének néhány vezető tagjához azt illetően, hogy milyennek képzelik a fővárost ötven év múlva. Bárczy István, Budapest akkori polgármestere azt felelte, nem előre nézett, az ő dolga „a ma bajával foglalkozni és így munkálni, előkészíteni a jövőt. Ábrándozás a közigazgatás megrontója”. Vázsonyi Vilmos ügyvéd szerint a virágzó ipar és kereskedelem folyományaként jómódú polgárság és jelentős munkásosztály jön majd létre, ezáltal pedig megszületik Nagy-Budapest, amely korszerű közlekedéssel összeépül a főváros környékén lévő községekkel. Ugyanakkor a lényeg, hogy Budapest „nyugtalan vérű, eszméket termelő, a haladást és fejlődést szolgáló [lesz], amilyen más országok fővárosa”, mindehhez pedig, állította, öt évtized sem kell majd. Feleki Béla ügyvéd (Feleky Géza író testvére) úgy vélte, hogy a budai hegyvidéken kellemes és olcsó nyaralóhely, a Hungária út és Óbuda között pedig híd létesül, a földalatti körülveszi az egész várost, a gyógyfürdőket pedig külföldiek ezrei látogatják majd, miközben a kültelkeken füstölgő kémények tanúskodnak virágzó iparunkról. Devecis del Vecchio Ferenc mérnök, városrendező szakértő is virágzó nagy kereskedővárost vizionált, nagy utakkal, praktikus középületekkel, és a városból kihelyezett vasutakkal; egyúttal a beépített rakpartot szabaddá tette volna. Ha pedig Budapest nem lesz virágzó kereskedelmi központ, illetve szebb és hatalmasabb, mint más, folyó mellett fekvő világvárosok, akkor „annak a gyengeségünk és gyarlóságunk az oka”, állította.

Az említettek által felvázolt tervekből jó néhány meg is valósult, habár mai szemmel nézve ezek szinte a törvényszerű fejlődés következményeinek tűnnek.

Több világosságot

Az egyesítés negyvenéves évfordulója alkalmából, 1913-ban már megosztotta elképzeléseit Bárczy, méghozzá a fél évszázados, 1923-as Budapest képét vázolta fel – tehát csak tíz évet tekintett előre, mégis számos változást várt: a Városházától a Városligetig vezető su­gárutat, levegőtlen utcák helyett egészséges városrésszel; mintaszerűen megépített Tabánt; a Gellért-hegyre mindkét oldalról felvezető siklót; kerti gazdaságokat, modern kórházakat a város körül… Az elképzelései közül talán csak egy, a Gellért-hegy aljában megépült fürdő jött létre – igaz, Bárczy nem láthatta előre az első világháború eljövetelét, amely véget vetett a főváros négy évtizednyi prosperáló időszakának, és az ilyesféle elképzeléseket (vagy legalábbis azok jelentős részét) hosszú időre lehetetlenné tette.

Az 1920-as évek gazdasági nehézségeit tekintve nem is meglepő, hogy az Újság 1925-ös, Budapest jövője című cikke így kezdődik: „A sivár jelenben mindenki a jövőt kémleli. Az új esztendő küszöbén önkéntelenül is feltolul a kérdés: Mi lesz jövőre? Hoz-e magával valami kis örömet a szenvedő embereknek, az országnak, a feltápászkodó Budapestnek?” A tizenkét városi ügyosztály tanácsnokait megszólaltató írásban pedig inkább a közeljövő kisebb-nagyobb építkezéseiről, praktikus ügyeiről esett szó, semmint grandiózus jövőbeli víziókról. Így olyan tennivalók kerültek szóba, mint a lakásínség enyhítése, új iskolák építése, kórházak felújítása, az autóbusz-állomány cseréje, a Gellért hullámfürdőjének megépítése és a többi fürdő modernizálása, a Kossuth-szobor és a Batthyány-örökmécses elkészítése, a gáz- és vízművek fejlesztése. A Tolnai Világlapja pár évvel később, 1929-ben Warga Lászlót, a városrendezési ügyosztály műszaki tanácsosát kérdezte meg, hogyan képzeli el a fővárost száz év múlva – amennyiben nem jön közbe háború vagy forradalom mint fejlődésgátló körülmény. Warga hatalmas arányú föld alatti vasút és talán föld feletti gyorsvasút, 60–80 méter széles forgalmi útvonalak megépítését várta, amelyek tagolva lennének a különböző közlekedési eszközök gyorsasága szerint; nagy üzletházakkal és felhőkarcolókkal teletűzdelt Károly körutat és a történeti régiségé­ben megmaradó, tiszta történelmi hangulatú budai várat, ahol „még az eddigi stílusbontó bérházakat is visszafejlesztik”. Ezek nem valósultak meg, azt ugyanakkor jól gondolta, hogy a Vérmező park megmarad, a Boráros térnél új híd, a lóversenytér mellett pedig Nemzeti Stadion létesül (bár utóbbiak már a 19. század vége óta a tervek között szerepeltek). „Csodálatos szép perspektívákat tárt elénk Warga László terve: egy hatalmas, forgalmas, gyönyörű szép világváros képét. Milyen jó volna átaludni a közbeeső száz évet és egy új, csodálatos Budapestre ébredni…” – zárul a cikk, mintha csak megérezték volna, hogy abban a száz évben jó néhány, a fejlődést gátló tényező szól majd bele a főváros életébe.

Részlet a Pesti Hírlap naptárából (1939)

A legmerészebb víziót Demjén József szerkesztő, könyvkiadó vázolta fel – méghozzá a második világháború első évében, 1939-ben, ötven évvel későbbre. A szerzőnek abban igaza lett, hogy „a technika és az ipar fejlődése az elkövetkező ötven esztendőben sokkal gyorsabb lesz, mint az elmúlt [ötvenben] volt”, annyira viszont mégsem volt szédítő, mint ahogy elképzelte (ráadásul Magyarország négy évtizeden át a legmodernebb technológiák egy részéhez nem is jutott hozzá). 1989 Budapestjét így látta: a város szigorúan elhatárolt városrészekre tagolódik, a Belvárosban üzletházakkal és palotákkal, felhőkarcolókkal, amelyekben külön mozi, színház, étterem kap helyet; ezek között, a szűk utcák helyén, hatalmas terek és széles sugárutak lesznek, villamosok csak a föld alatt közlekednek, de a személyforgalom jó része a paloták tetején bonyolódik, a közöttük átívelő acélhidakon és helikopterek segítségével, amelyek minden negyedik-ötödik palota tetején megállnak; a Belváros könnyen megközelíthető, nagy forgalmú, világos, áttekinthető lesz, emellett pedig este hat óra után teljesen ki­ürül, minthogy az üzleteket bezárják. A budai oldalon villatelepeken, a pesti oldalon lakótelepeken élnek majd az emberek – addigra utóbbin is jó levegő lesz, minthogy a „több világosságot, több levegőt, több parkot” jelszó jegyében a gyárakat kitelepítik és széles utakat építenek; és az egész várost a nyílt terek és a jó levegőt árasztó virágos parkok rendszere hálózza majd be. És hogy hol lehet majd szórakozni Demjén víziójában? A Pünkösdfürdő és Esztergom között kiépült sport- és víkend negyedben, amely valóságos turisztikai szenzáció és a vízi sportok első számú fellegvára lesz a világon. Emellett a Gellért-hegyen lesz a főváros legdrágább városnegyede, ahová expressz liftek szállítják a gazdagokat, akiket luxusszállodák és százméteres úszómedencék várnak majd. A légi taxik számára fenntartott repülőtér mellett egy másik repülőtér az egyenesen Amerikából ideérkezett óriás gépeknek ad majd helyet. A szerző szerint ebben a tervben csak egy hiba van: eltűnik a Gellért-hegy bűbájos, az andalgó szerelmespárok és sétálgató nyugdíjasok teremtette romantikája. De azért az se vész el, csak Pünkösdfürdő felé vagy Dunakeszi határában kell majd keresni…

Vonat a Holdra

A második világháború utáni Budapesten a várostervezők már a romok eltakarítása közben ötletpályázatot hirdettek a korszerű városrendezésre. Az egyik első helyezett – némileg Demjén leírásához hasonlítva – egy eszményi szalagvárost vázolt fel, amely által, a tiszta geometriát alkalmazva, sávos rendszerű főváros jött volna létre. A Duna mellett a budai oldalon egy hosszú sávban gyógyintézmények, a mögöttük lévő részen családi házak, utána pedig zöldövezet kapott volna helyet; a pesti oldalon a folyóhoz legközelebb a kormányzati negyed, aztán kereskedelmi és ipari terület, még kijjebb pedig bérlakások és lakótelepek álltak volna, szép rendben, megszakítva a közlekedésre szolgáló útvonalakkal és parksávokkal. Emellett a Deák tér helyé­re új városközpontot terveztek: iroda- és áruházak, vendéglők, korszerű Vigadó a New York-i Rockefeller Center mintájára, amely magában foglalta volna a Nemzeti Színházat, koncerttermet, mozipalotát, kiállítótereket. Mindehhez számos, épen maradt épületet bontottak volna le, a többi közt az Anker-palotát is. A háború utáni nehéz gazdasági helyzetben minderre persze nemigen lett volna lehetőség.

Láthatjuk, nehéz megjósolni egy város jövőjét: a távlati víziók csak a legritkább esetben hasonlítanak ahhoz, ami aztán tényleg megvalósul. De játszani azért érdemes. 1947 elején a Fészek Klub a rászoruló művészek megsegítésére jótékonysági jelmezbált rendezett, amelyhez „milyen lesz Budapest” címszóra húsz festőművész és karikaturista készített műveket a klub falaira. „A hevenyészett freskókon az optimizmus, tréfa és szatíra fog végigvonulni. Megmutatják, milyen lesz Budapest. A Dunán 25 híd, a parton 30 emeletes hotelek, a felhőkarcolók tetején a holdba induló filléres gyorsvonatok” – írta az alkotásokról a Világ című újság. A Dolgozók Világlapja pedig be is mutatott néhányat a tervekből: Santhó Imre szatirikus rajza szerint 1950-ben a New York-i Wall Streeten majd azt fogják kérdezni egymástól a brókerek: „Hogy áll a forint?…”; Molnár C. Pál egy 1999. évi budapesti, májusi éjszakát, míg Scheiber Hugó a 2000. évi világűrforgalmat rajzolta meg.