"Valaki belém rúgott egy nagyot a sétán. Egy asszony együtt érző arccal megállt mellettem: Jaj, szegénykém, nagyon fájt? És annak a kislánynak szerinted nem fájt?" - V. 14 éves volt, amikor kiskorú társával 2000-ben megerőszakolták és megölték iskolatársukat, Kocsis Franciskát. Kilenc évre ítélték, a börtönben kamaszodott, néhány éve szabadult. Most kártérítésként milliókat kellene fizetnie a halott kislány apjának.
V.-nek gyakran jutott eszébe a halott kislány, nem volt szüksége arra, hogy emlékeztessék rá. Tudta, hogy meg kellene értenie, mi történt hármuk közt ott, az erdőben, de úgy érezte: nagyon össze kellene szednie magát, hogy szembenézzen vele (lásd A gyilkosság című keretes írásunkat). Majd ha szabadul, és biztonságosabb körülmények közt lesz.
"A legmenőbb rablás miatt ülni. A lopás van a második helyen. Az én bűncselekményemet büntetik bent a leginkább. Mindent, ami gyerekkorúak ellen irányul. És hiába mondtam, hogy nem én öltem meg, nem hittek nekem. A gyűlölet céltáblája voltam, de az se esett jól, amikor féltek tőlem. Nem mertek elaludni, nehogy vasszékkel agyonverjem őket" - komorodik el V. A magas, halk szavú lány legfeljebb negyvenöt kiló lehet: minden szót meggondol, mielőtt kiejti. Bizonytalanul beszél, árnyaltan és világosan fogalmaz. Huszonöt évesen most kezdene új életet, de mindentől fél.
Az első időszak volt a legnehezebb: a Markóban három másik lánnyal ült előzetesben, akik csicskáztatták és bántották. "Fokozatosan durvult el e helyzet. Előbb csak mosnom kellett rájuk, ugrani, ha kértek valamit. Aztán elkezdődött a pszichés és fizikai terror. Ha nem volt elég forró a tea, kirúgták a kezemből. Anyámék csomagot küldtek be: mindent elvettek tőlem. Egyre többet és többet kértek, különben megfenyegettek, hogy megölik a családom. Pumpával szétverték a hátam. Hajkefével mosták a számat. Hosszan sorolhatnám" - a beszélőkre aztán rendbe szedték V.-t, hogy a szülei ne vegyék észre a sebeit. V. dugdosta a sebes kezeit, anyja azonban észrevette, és rohant a nevelőtiszthez. A lányt különösen veszélyes minősítésére hivatkozva átmenetileg magánzárkába tették. "Ma már megvédeném magam, még ha a kedvezményembe kerül is" - mondja.
Ott töröm ketté
Pedig V.-t épp a kedvezmény tartotta életben: ezért nem ütött viszsza, ha verték, ezért nem vett részt a brahikban, ezért nem tetovált vagy falcolt. Az elején mindennap a szabadulásban reménykedett; több év után törődött bele, hogy ülni fog. "A kedvezményvadászok, akik már elvesztették a kedvezményüket, rám szálltak, és folyton provokáltak. Nekifutásból megrúgtak, megütöttek. A börtönben a fiatal lányok a legbrutálisabbak, legkegyetlenebbek. Talán ők bírják legkevésbé a bezártságot."
Három és fél év után szakadt el valami V.-ben. "Mélykútra kerültem, és már minden mindegy volt. Már benne voltam a dobiban is (egy doboznyi teafiltert tesznek egy pohár vízbe - V. Sz.). Nekimegyek bárkinek, ott töröm ketté, ahol a legvastagabb - gondoltam. De mégse tettem soha semmit, hiába volt elég a mindennapos megaláztatásokból. Gyűlöltek, megvetettek a bűncselekményem miatt."
A legrosszabb az utolsó év volt. Hiába volt mindenkinek külön zárkája éjszakára, a kameráktól senkinek nem lehetett nyugta, és kevés emberrel érintkezhettek. "Elvesztettem az önkontrollt és önmagamat. Nem tudtam, hogy a következő pillanatban összeesek-e, vagy megütök valakit. Nem érdekelt volna, ha valaki agyonver. Öngyilkos akartam lenni."
V. hat év után kedvezménnyel szabadult. "Nem tudtam úgy örülni, ahogy bent készültem rá. Szétdarálta a börtön az idegeimet. Az állandó félelem, ellenállás a társakkal, börtönőrökkel szemben agreszszívvé és önrombolóvá tett."
V. édesanyja szerint az első időben nem lehetett ránézni a lányára, mert azt hitte, rosszat akarnak neki, vádolják valamivel. "Folyamatosan védekezett, és pótolni kezdte az elmaradt tinédzserkorát. Olyan nyelvet beszélt, amit nem értettünk. Nem tudtunk segíteni neki, mert nem engedte. Az egyébként is autisztikus személyisége még jobban szétesett."
V. rövid időket járt csak pszichológushoz: az elején hónapokig nem állt rendelkezésre pszichológus az adott börtönben, majd egy másik pszichológus a bíróságon kiforgatva prezentált mindent, amit V. bizalmasan mondott. Onnantól V. - sok más fogvatartotthoz hasonlóan - attól tartott, a pszichológusok is vamzerek, akik a tőlük bevasalt információkat továbbadják. V. sem bűncselekményének megértésében és feldolgozásában, sem a gyerekkortól kezelt mentális betegségében nem kapott szaksegítséget.
"Talán ha két-három évvel korábban jövök ki, most normálisabb lennék, nem lennének kontrollálhatatlan dührohamaim, nem akarnék a legkisebb kudarctól is öngyilkos lenni, nem vagdosnám magam. De ha tudom bent, hogy itt kint az anyagi és pszichés helyzetem miatt még keményebb, már nem élek."
V. szerint ahogy ő is a szabadulás után kezdett el falcolni, a szüleiben gyűlő feszültség is ekkor robbant. A lányt megviselte, hogy szülei elváltak, és magát hibáztatja, hogy bár mindkét szülője dolgozik, a perre és a börtönre ráment a lakás és a házasságuk. Édesanyja szerint lánya személyiségébe beépült mindaz, ami a börtönben az életét mentette. Tizenöt évesen ott szocializálódott, ott tanulta a társas együttélés formáit. "Az egyébként is sérült személyisége még jobban ellehetetlenült. De már rég nincs pénzünk kezelésre."
Bűnözés, börtön, bűnözés
"A brutalitás, a bezártság, a napirend monotonitása, a börtön túltelítettsége, a programok hiánya és a személyzet nemtörődömsége miatt a fogvatartott egyre rosszabb pszichés állapotba kerül" - olvasható Fliegauf Gergely börtönpszichológus Ránki Sárával közösen írt Fogva tartott gondolatok című könyvében. A népszerű börtönblogot is működtető Fliegauf szerint a rab az állandó gondoskodás következtében egy idő után hospitalizálódik, azaz elveszti önállóságát. Rombolóan hat a személyiségre a tétlenség is, ami a depressziós tünetek, az alvászavar kialakulásában is szerepet játszik. Személyisége többféle börtönártalomnak van kitéve: a bekerülés után fölveszi a börtön értékeit és erkölcsi normáit. Súlyos deprivációt, a világtól való elszakítottságot, szeretteitől való megfosztottságot él meg. Szabadulása után a külvilágban is a börtönviseltek reprezentánsa lesz, rabként viselkedik, pláne, ha ezt ösztönző közeggel találkozik. Gyakori az intézeti kör: a fogvatartott a bekerülés előtt más intézetben volt (pszichiátria, drogelvonó, állami gondozás), és szabadulása után is oda kerül vissza. Míg a nők a bebörtönzést a családtól való elszakítás miatt élik meg nehezen, a férfiak a világtól elzártságot fájlalják. A nők hajlamosabbak az elkülönülésre, és hatékonyabban kifejezik érzéseiket, mint a férfiak.
2005-ben Tóth Herta kutatótársaival azt állapította meg, hogy az életellenes bűncselekmény miatt fogva tartott nők 92 százaléka szenvedett el családon belüli erőszakot, férfiaknál ez az arány 42 százalék. Míg a férfiakat elsősorban gyerekkorukban bántalmazták, a nők fizikai és szexuális abúzus áldozatai is voltak, és túlnyomó többségük felnőttkori partnerkapcsolatában is szenvedett el fizikai bántalmazást.
A volt fogvatartottnak a börtönből kikerülve nemcsak a pszichés megterheltséggel, hanem a mindennapi megélhetéssel is meg kell küzdenie. "A szociális ellátórendszer nincs felkészülve a szabadulókra. Van olyan kategória, hogy hajléktalan vagy szenvedélybeteg, de nincs olyan, hogy börtönből szabaduló. Tiszta erkölcsi hiányában szinte lehetetlen elhelyezkedni: legutóbb egy bonctermi takarító álláshoz is erkölcsi bizonyítványt kértek" - mondja Mészáros Mercedes. A fogvatartottakat és szabadulókat támogató Váltó-sáv Alapítvány vezetője szerint a szabadulás krízishelyzet: akkor szembesülnek azzal, hogy a barátnőjük elhagyta, hogy senki sem várja őket. Vagy várja, de mégsem úgy alakulnak a kapcsolatok, ahogy eltervezte. A társadalomba visszailleszkedés éveket vesz igénybe.
Ráadásul a börtönbe kerülők többsége már korábban is valamilyen szintű társadalmi kirekesztést élt meg, amit a börtön csak erősít. "A börtön gyakran elősegíti a másodlagos társadalmi kirekesztést, azaz a már kirekesztett emberek helyzetét további kirekesztő tényezőkkel súlyosbítja. A büntetés-végrehajtás olyan társadalmi és egyéni feltételeket reprodukál, amelyek újra a bűnözői életvitel feltételeit hozzák létre."
Nézzük a tényeket! Habár a közhiedelem szerint a szabadságelvonás révén csökken a bűncselekmények száma, a valóságban az összes bűnelkövető egyharmada már követett el bűncselekményt. A börtönben lévők fele visszaeső. A magyar börtönökben a fogvatartottak létszáma 2010 őszén 16 500 fő volt, a túlzsúfoltság 140 százalékos. Egy fogvatartott napi ellátásának költsége nyolcezer forintjába kerül az adófizetőknek.
"A szabadulás után ördögi kör alakul ki: tiszta erkölcsi híján vagy szociális ellátásra szorulnak, vagy feketén dolgoznak, és nem fizetnek tébét, vagy visszaesnek, és újra bűnözni kezdenek. Ami újabb napi nyolcezer forintunkba kerül" - mondja Mészáros.
Az alsó ágy joga
"A börtönben betölthető szerepek száma viszonylag csekély. A fogvatartott-típusok és a megfelelő szerepviselkedések leírásai, illetve a hierarchia felépítése térben és időben, illetve a különböző kultúrák között is nagyfokú egyezést mutat" - írja Fiáth Titanilla a Café Bábelben. A börtönpszichológus szerint a "váz" fentről lefelé, a menőktől/jógyerekektől a szolgákig/ besúgókig többé-kevésbé állandó, a különböző szerepeket betöltő személyek kilétéről folyamatos vita zajlik. A rabhierarchiában elért státusz folyton változó: a közösség dinamikáját éppen a "D. menő csávó!", "K. egy büdös köcsög!" típusú kijelentések korlátozott érvényessége adja. Fiáth szerint a "csicska", "vamzer" kifejezéseket például soha senki nem mondja saját magára; azokat a cselekményeket, amelyekért a többiek megbélyegzik, az önbecsülésük védelmében igyekeznek kimagyarázni. "Tudom, hogy azt terjesztették rólam, hogy egy büdös vamzer vagyok" - idéz Fiáth egy fiatalembert, aki elárulta a nevelőnek, hol rejtegetik a mobiltelefont a többiek. "Aztán mondtam, hogy ismertek, gyerekek, teljesen be voltam állva a Rivótól (Rivotril), azért járt a pofám."
Fiáth egy másik cikke szerint koránt sincs olyan nagy különbség a kinti és benti élet között, mint ahogy gondolnánk. "A pénz, a kapcsolatok, a család stabilitása mind olyan előnyök, melyek az egyén börtönkarrierjét nagyban meghatározzák." A gyengébb fizikumúak, anyagi háttérrel nem rendelkezők gyakran elszántságuk hangoztatásával szereznek elismerést.
Nincs világos szabályrendszer arra vonatkozóan, hogy ki milyen szerepet tölt be a börtönben, kié az alsó ágy, és kié a fölső. "Az emberek állandó harcot folytatnak egymással az önmeghatározás jogáért."
A gyilkosság
2000. május 4-én M. és V. kirándulni hívta Franciskát. Miután megálltak, a fiú zoknit erősített Franciska szájához, kezeit kötéllel hátrakötözte (a kislány bal keze könyékig gipszben volt). Kirúgta Franciska lábait, majd lefogta, hogy ne mozdulhasson. V. letépte Franciska nadrágját és bugyiját, több alkalommal megerőszakolta barátnőjét egy láncos bottal, majd bordáinál ugyanezzel ütötte. M. kigombolta nadrágját, Franciska lábai közé térdelt, kérte V.-t, hogy forduljon el, de csak imitálta a nemi erőszakot. A hoszszas bántalmazás után M. átvezette Franciska nyaka alatt a nuncsakut, és megfojtotta iskolatársát. M. a kislány gipszére ráírta: "game over". Az Egészségügyi Tudományos Tanács közepes fokban korlátozottnak ítélte az autisztikus személyiségjegyekkel bíró V.-t, a bíróság az elkövetés körülményei, annak durva módja, illetve amiatt, hogy iszonyatos testi-lelki gyötrelmeket okoztak Franciskának, figyelmen kívül hagyta ezt.
M. a bűncselekmény elkövetésekor kiskorú volt, rövid időre került csak átmeneti otthonba. V.-t 2000-ben kilenc évre ítélték. Habár hat évet letöltött, a történetnek még nincs vége: idén áprilisban a Fővárosi Bíróság elkövetőtársával együtt ötmillió forint megfizetésére kötelezte. K. Franciska édesapja azért indított nem vagyoni kártérítési pert, hogy a kislánya halálából fakadó kárait az elkövetőkkel és családjukkal téríttesse meg. A kislány édesapjának ugyanis mentális egészsége megrendült Franciska halála után, munkáját végezni nem tudta, ügyfélkörét elvesztette. Stiller Magdolna, V. jogi képviselője megérti az édesapa fájdalmát, és mélyen együtt érez vele. Szerinte bár a törvény csakugyan lehetővé teszi a kártérítést, úgy véli, V. a hatéves börtönbüntetéssel, családja tönkrement anyagi helyzetével és a lány börtön utáni rossz pszichés állapotával már letöltötte a büntetését. (A gyilkosság körülményeiről és a perről részletesen lásd: Különös kegyetlenséggel, Magyar Narancs, 2003. július 10.)
Emlékek
Zsanett tavaly 15 évesen nyolc hónapot ült rablásért. "Délelőtt tizenegykor csináltuk meg, fél óra múlva már elkaptak. A nyomozók azt hazudták, hogy ha mindent elmondok, kiengednek. Meg hogy kamerafelvételeik vannak. Ügyvédünk persze nem volt jelen."
Elza öt hónapot töltött egy vidéki börtönben, felnőttekkel. "Idegesített a látvány, a színtelenség, a plafon. A vécé egy ronggyal volt eltakarva, és nagyon büdös volt. Tizennégyen voltunk egy zárkában, a többiek hallották, ha végeztem a dolgom. Ott ettünk, ahol szartunk." Elza számára elviselhetetlen volt, hogy az egyórás sétán körbe-körbe kellett járni. Heti kétszer zuhanyozhattak. ' volt az egyedüli fiatalkorú, de soha nem bántotta senki. "Fegyelmi járt volna érte."
A lányok számára fontos, hogy ha meglátják őket az utcán, senki ne gondolja, hogy börtönben voltak, vagy hogy most javítóban. Habár Elza azt mondja, soha többé nem fog lopni, Zsanett szerint ez a mindenkori szociális helyzet függvénye. "Undorító, félelmetes, iszonyú volt a börtön, de nem tudom, hogy alakul az életem. Arra jó volt, hogy kiismertem az embereket. A börtönben az igazi személyiség jön ki mindenkiből. De a börtön inkább megtör, mint keménnyé tesz."
Zsanett épp az utolsó hónapban adta fel a kinti élet utáni vágyakozást. Befelé fordult, és semmi sem érdekelte. "Nem fogadtam el, hogy ott vagyok. De elvesztettem az érdeklődésemet. Azt hittem, már örökre bent maradok."
Csak rémálmaiban jön elő a magánzárka: "nagyon rosszul" viselkedett, ezért többször kapott 25-30 nap elzárást. "Egy vécé nagyságú helyen, pici ablak, elviselhetetlen neonfény mellett kellett egész nap egy kocka alakú széken ülni. Nagyon hideg volt, ezért le se fekhettem a földre. Délig vánszorgott az idő. Onnantól már láttam a nap végét. De a zárkában is így volt."
Zsanett szerint többen bekattantak: őket aztán ledepózták, vagyis lekötözték egy ágyhoz, és 3-4 napig gyógyszerezték őket. "Aztán csak néztek maguk elé, folyt a nyáluk napokig."
Egyikük se kapott csomagot, és családjuk nem is látogatta őket, pedig Zsanett nagyon jóban van a szüleivel. "Nem tudták megbocsátani, hogy az ő jó körülmények közt nevelkedett lányuk ide jutott. Nem tudom, miért, rossz társaságba kerültem. Mindig a romákhoz vonzódtam."
Zsanett szabadulása után rettegett az emberektől, nem mert felszállni a villamosra. "Üldözési mániám volt, azt hittem, mindenki engem figyel, rajtam nevet, rólam beszél. Folyton sírtam. Ütöttem a falat, nem érdekelt a fegyelmi se."
Minél rosszabb
Idén augusztus óta elrendelhető a fiatalkorúak elzárása. Szabó Máté ombudsman közelmúltbeli állásfoglalása szerint az elzárás aránytalanul és szükségtelenül korlátozza a fiatalkorúak személyi szabadsághoz és személyes biztonsághoz való jogát.
Az ombudsman szerint több alkotmányos joggal ellentétes az új rendelkezés, amely nem tekinti gyermeknek a fiatalkorút, és azt is lehetővé teszi, hogy a fiatalkorúra kiszabott pénzbírságot elzárásra változtassák. Szabó szerint a néhány napos elzárás nemhogy javító, hanem épp ellenkezőleg, káros hatású lehet. Pszichés megterhelést okozhat, aminek következtében a fiatal még dacosabb, durvább lehet a társadalommal szemben, és valószínűbb, hogy újabb jogsértést követ el.
A Magyar Helsinki Bizottság több állami szervet megkeresett, hogy miként alkalmazzák a törvényi rendelkezést. Mivel a Belügyminisztérium nem válaszolt a kérdésükre, a Helsinki feltelezi, hogy nem készült hatástanulmány az intézkedés hatásairól és költségeiről. A fiatalkorúakat és a felnőttkorúakat elkülönítik az elzárás időtartama alatt, ugyanakkor egy válaszadó intézet e kötelezettségét csak formálisan teljesíti (a zárka közepére elhelyezett rács használatával). A fiatalokkal foglalkozó rendőrök és büntetés-végrehajtási dolgozók között van pedagógus vagy pszichológus végzettségű szakember, de hogy elég-e, az további vizsgálatot igényel. A fiatalkorúak oktatására az elzárást végrehajtó bv. intézetben kerülhet sor, az intézet azonban legfeljebb konzultációs lehetőségeket biztosít, egyébként az önálló iskolai felkészülés jellemző. A rendőrségi fogdán történő elzárás ideje alatti iskolai felzárkóztatásra a rendőrség egyáltalán nincs felkészülve.
Az emberjogi szervezet korábban aggasztónak találta, hogy a szigorodó büntetőpolitika és a kis értékű lopások esetén alkalmazható elzárások miatt tovább nő a börtönök túlzsúfoltsága. A büntetés-végrehajtási intézetek eddig sem tartották be a törvény előírásait: nemritkán a másfél négyzetmétert sem éri el az egy főre jutó mozgástér, holott férfiaknál 3, fiatalkorúaknál és nőknél pedig 3,5 négyzetmétert kellene biztosítani.