Illegális póker: Törvénytelen keretek között

  • Jászberényi Sándor
  • 2007. július 5.

Lokál

A profik főleg az internet kínálta virtuális játéktermekből szedik be a komolyabb összegeket. De miután az Egyesült Államok megtiltotta állampolgárai részvételét néhány külföldi internetes pókerjátékban, mondván, hogy nem tiszta az adózásuk, az érdeklődés ismét a valódi pókerasztalok felé fordult, és nem csak Amerikában. Természetesen nálunk is akadnak olyan helyek, ahol zárás után kezdődik az élet.
A profik főleg az internet kínálta virtuális játéktermekből szedik be a komolyabb összegeket. De miután az Egyesült Államok megtiltotta állampolgárai részvételét néhány külföldi internetes pókerjátékban, mondván, hogy nem tiszta az adózásuk, az érdeklődés ismét a valódi pókerasztalok felé fordult, és nem csak Amerikában. Természetesen nálunk is akadnak olyan helyek, ahol zárás után kezdődik az élet.

"Életem legnagyobb bukása az volt, amikor konstans marhának néztem egy tizenhat éves hülyegyereket - meséli Laci, a törzsjátékos, a kocsmai póker egyik tipikus alakja. A negyven közeli kamionsofőr magából kikelve meséli a történetet. - Etettek, érted? De egyszerűen nem lehet kiszámolni az ilyen sutyerákok reakcióit. Még a legkomolyabb arcok is lépre mehetnek és becsókolhatnak egy komolyabb bukást." Két feles után az is kiderül, hogy Laci legalább tíz helyet ismer, ahol pókerezni lehet. Éjfél felé jár, nem lenne szerencsés lemaradni a kezdő partikról. Egy pincekocsma felé vesszük az irányt, a külváros irányába.

Pókert bárhol lehet játszani, ahol van egy pakli kártya és egy olyan asztal, melynél minimum öten elférnek, de nem árt meg a játéknak, ha vannak zsetonok és néha-néha cserélik a kártyát. Az is szerencsés, ha a hely, ahol éppen pókerezni fogunk, elvár valamilyen viselkedésmódot: így legalább nem fordulhat elő, hogy egy nagyobb vesztés után valaki egy sörösüveggel akarja beleverni a fejünkbe, hogy őt nem illik megkopasztani. A legtöbb illegális pókerasztalnál árgus szemek figyelnek a játékosok szórakozására, senkinek sem kell a balhé, hiszen hamar híre megy.

Lacival megérkezünk a kocsmába. Füstös kis hely, három asztalnál folyik a játék, melyek a beszállási limitben térnek el egymástól: az első asztalhoz 5000 a beugró, a másodikhoz 10 000, a harmadiknál harmincezret kell átváltani zsetonra, ha játszani akarunk. Nézem az arcokat: dörzsölt nyugdíjastól az egyetemistáig mindenkit megtalálhatunk. Csend van, mindenki figyeli a másikat. A beugró nagyságától függően komolyodik a játék: annál az asztalnál, ahol 150 ezer forint van bent, már senki sem iszik alkoholt. Nem lanyhulhat a figyelem, habár írott szabályok nincsenek, kivéve magát a játékot.

A söntésnél eleve úgy váltanak zsetont, hogy a ház elteszi a maga tíz százalékát minden belépő játékos után. Ezért - a játéklehetőségen felül -minden óra után új paklit kap az összes asztal. A lebukás kizárt. Ha esetleg betévedne valamilyen véletlen folytán a vám- és pénzügyőrség, csak zsetonban kártyázó vendégeket találna, akik eskü alatt vallanák, hogy undorodnak a pénzkereset ilyen módjától, a játék csak az élményért megy. Ha pedig valamelyik komolyabbat vesztő játékos azzal fenyegetné meg a helyet, hogy felnyomja a hatóságoknál, egy tisztességes verés mellett azt is sikeresen kiharcolná, hogy többé Budapest egyetlen szerencsebarlangjába sem engednék be játszani. Egy ilyen helyre nem nagy kunszt bejutni, elég, ha valakit ismerünk, aki már játszott a kocsmában. (Azért nem árt, ha odatelefonál, mielőtt érkezünk.) Mindenkit szeretettel fogadnak, de a legjobban a részegeket: ez biztos bevétel, hiszen egy részeg képtelen hosszabb ideig koncentrálni, már alacsonyabb párra is ész nélkül licitál. Ez a mentalitás egy négyórás játék alatt minden esetben megbosszulja magát, a delikvens a legtöbb esetben pénz nélkül távozik.

Leszurkoljuk a háromezer forintot

a csaposnak, kettőezer-hétért kapunk zsetont, és leülünk a háromezres asztalhoz. Nem ismerek senkit az asztalnál, szemben velem egy harmincas pasi ül, két egyetemista mellett. Megkezdjük a játékot. Laci a fülembe súgja, hogy óvatosan a kezdő játékosokkal, jobb, ha "félősen" játszunk az első egy órában, hogy felvegyük a többiek ritmusát. Derüljön ki a partiban, ki kivel van. Ötven forint az alap.

Miközben elkezdjük, azon töprengek, hogyan lehetne fotót készíteni a helyről és a játékosokról. "Nem lehet - válaszolja a pincér barokkos körmondatomra. - Ilyen reklám nem kell." Annyit azért sikerül kiudvarolnom, hogy innentől kezdve komoly gyanakvással figyeli asztalunkat. Egy óra alatt nem nyerünk vagy vesztünk túl nagy összegeket. Az egyik egyetemista kétszer is felteszi az összes zsetonját. "All in" - nyer, és vigyorog. Elkezdi magyarázni a póker értelmét, hogyan játsszunk úgy, hogy annyit nyerjünk mint ő. Laci és a harminc körüli férfi - János - zavartan néz össze. "Isten óvjon a kezdők szerencséjétől" - hangzik el az asztalnál.

Kiderül, hogy nem nagyon lehet trükközni, a pultban figyelnek erre, s ha mást nem is, de figyelmeztetik a kezdő játékosokat, kik azok, akik összeszokva ülnek le játszani. Beetetés is csak annyi van, ami az asztalnál megengedett: ritkán adnak visszavágót, a záráskor mindenkinek be kell váltania a zsetonjait. A többi mindenkinek a magánügye.

A profi játékosok tényleg félnek a kezdők szerencséjétől: előfordulhat, hogy olyan játékos is uralhatja az asztalt, akinek még a pókerről szóló ismeretei is hiányosak. Ehhez csak olyan lapok kellenek, melyeket nem lehet megütni.

De az igazi művészet - és akkor lehet igazán nagy összegeket nyerni -, ha el tudjuk hitetni a többi játékossal, hogy blöffölünk akkor, amikor verhetetlen lapjaink vannak. Ilyenkor óvatosan, körönként emeljük a tétet, úgy, hogy a partner ne fogjon gyanút, sőt higgye azt, hogy blöffölünk. Tegyen be ő egy jelentősebb összeget. Adjuk meg. Nyerjük el az összes pénzét (vagy legalábbis próbáljuk meg).

Minél nagyobb összegben megy a játék, annál kisebbek a blöffök, annál megfontoltabb mindenki. A harmincezres asztalnál, ahol egy körben százezer forint is lehet az asztalon, már mindenki biztosra megy. Legalábbis szeretné azt hinni.

Hajnali háromig játszunk. Az egyetemista szerencséje töretlen, már ezer forintot buktam. Laci is ekörül jár, János tartja magát. A pincér beszól, hogy lassan zárnának, kéri, hogy fejezzük be a játékot öt leosztáson belül. Senki sem váltott pluszban zsetont. Leosztjuk az első kört, nekem hármas párom van, az asztalon semmi. Kiszállok. Laci egy százassal emeli a tétet. Az egyetemisták megadják. Jön a következő lap: káró király. Az egyetemisták közül az egyik - aki hozzánk hasonlóan bukott - kiszáll. Laci megint kétszázzal emel, a nyerésben lévő egyetemista megadja és emel ötszázzal. "Meg lesz adva" - mondja Laci. Feljön még egy király. "Valakinek drillje van" - nyögi be az egyetemista. "Ezerrel" - suttogja Laci, és leszámolja a pénzt. "All in" - hangzik el a varázsszó. Nézzük a lapokat. Az egyetemistának megvan a drillje. Laci leteszi a maga sorát. Ez volt az utolsó parti, és pluszban száll ki a buliból. Nem a pénznek örül, hanem hogy a fiatal srácnak az arcára fagyasztotta a mosolyt.

Kivárásra játszva

Minden pénzben játszott szerencsejáték egyértelműen az APEH szerencsejáték-felügyeleti főosztályához tartozik. Kérdésemre megerősítik, hogy valóban elszaporodtak azok a játékbarlangok, melyekben illegálisan játszanak pókert, de a hatóság tehetetlen. Elvileg a törvény azt írja elő, hogy a pénzben játszott szerencsejátékok csak a kaszinókban kaphatnak helyet, de nincs elegendő kapacitása az adóhatóságnak, hogy olyan helyek után nyomozzon, melyek nincsenek bejelentve, gyakorlatilag nem is léteznek. Természetesen kimennek ellenőrizni, ha valamilyen bejelentés érkezik, de ennek kicsi a valószínűsége. Ha valakit mégis rajtakapnak, hogy illegális szerencsejátékot szervez, a büntetése mindig egyéni elbírálás alá esik. Egy neve elhallgatását kérő APEH-dolgozó azt is hozzáteszi: teljes a fejetlenség a jelenséggel szemben, nem tudni, hogyan változik a szerencsejáték monopóliuma Magyarországon. Most mindenki kivárásra játszik.

Neked ajánljuk