A piros-fehér-zöld világban ő fedezte fel a gyufát 1836-ban, nélküle ma is a kovakövet ütögetnénk. „A komolyképű statisztika szerint naponta, egy röpke perc alatt, hat-nyolcmillió gyufaszál hamvad el. De ki gondol erre és ki törődik ezzel és kinek jut eszébe Irinyi János hazánkfia, akinek kíváncsiskodó jóvoltából egyetlen megszokott zamattal tüzet, lángot varázsolhatunk elő. De míg ez a romantikus magyar kurtanemes a mai gyufával meggyújtotta az első faggyúgyertya kanócát, addig az emberiség történetében évezredek futottak el” – írták róla száz évvel a találmánya után. Arról már kevesebben emlékeztek meg, hogy a feltaláló fillérekért adta át találmányát a Bécsben működő magyar gyógyszerésznek, Rómer Istvánnak, így ő szabadalmaztathatta a világraszóló felfedezést, s gazdagodott meg belőle. Irinyi csak Rómer bécsi sikere után létesített saját üzemet Pesten, amely hamar csődbe is ment.
A történethez tartozik az is, hogy az ún. dörzsgyufát jóval Irinyi előtt felfedezték, viszont a valóban biztonságos robbanás- és méreganyagmentes gyufát csak az 1850-es években találták ki a svédek; ezzel együtt a magyar szakember érdemei elvitathatatlanok, mivel egy olyan fontos kémiai eljárás fűződik a nevéhez, amely a korábbiaknál jóval egyszerűbbé tette a gyufagyújtás műveletét. De az sem biztos, hogy a gyufás találmány lett volna a legfontosabb epizód Irinyi János életében. Már az 1830-as évek végén azon fáradozott, hogy megújítsa a vegyészeti oktatást, s magyarosítsa a szaknyelvet, az 1848/49-es szabadságharcban pedig őrnagyi rangban szolgált: ő felelt a puskaporgyártásért és az ágyúöntésért a nagyváradi lőportárban. Ahol ideális körülmények között olyan termelést produkáltak, hogy Kossuth nyomán a magyar Birminghamként kezdték emlegetni Nagyváradot. Állítólag ő szövegezte 1848 márciusában a 12 pontot is, s három évvel fiatalabb öccse, Irinyi József, a márciusi ifjú csak postás volt. Az viszont tény, hogy a szabadságharc leverése után Irinyi János börtönbe került, szabadulása után malomipari számvevőként, cukorgyári ellenőrként és biztosítási ügynökként is dolgozott. Az 1860-as években vértesi birtokára vonult vissza. Mivel a gazdálkodáshoz nem értett, a helybeliek számára csak egy különc remete volt, semmi egyéb. Halála előtt neve és hírneve csak cáfolatként vagy helyreigazításként jelent meg a sajtóban, miután 1880-ban a Függetlenség című lap, bizonyos Irinyi Bertalan halála kapcsán, a „villós gyújtó feltalálójaként” emlékezett meg az elhunytról. „A nevezett lap névcserének lett áldozata, mert a gyújtó feltalálója nem Irinyi Bertalan, hanem János volt, ki hogy él-e, hal-e, nem tudjuk” – írta erre A Hon 1880. augusztus 26-án.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
