Miközben egyre inkább éleződik a helyzet a Nyugat és Oroszország között, és orosz disszidensek megmérgezéséről, a Kremlből irányított álhírekről, trollokról és választási manipulációkról olvasunk, addig a magyar miniszterelnök azon dolgozik, hogy politikailag szorosabbra fonja a szálakat Putyin rezsimjével.
Emiatt folyamatosan napirenden van az orosz befolyás kérdése: hogy a Kreml miképpen képviselteti érdekeit a Jobbikban és a kormánypártban, vagy épp mennyire jelent nemzetbiztonsági kockázatot a ligetvédőt fenyegető csecsen Magomed Daszajev, nem beszélve a letelepedési kötvényekkel tartózkodási engedélyt szerző, esetenként igen gyanús befektetőkről.
| ||
Amikor az idén felvetődött, hogy az oroszok nemzeti kisebbséggé válhatnak (lásd azonos című keretes írásunkat), értelemszerűen fölmerült Moszkva befolyása. Amiről viszont mindenki hajlamos ilyenkor elfeledkezni, az maga a Magyarországon élő orosz közösség, amely sokszor teljesen láthatatlanul van jelen társadalmunkban, és a tagjait nem feltétlenül érdekli, hogy hívják az orosz elnököt, és miféle sötét ügyletekbe keveredik a magyar kormányfővel.
Három nagy hullám
Nagyjából egy évszázada beszélhetünk magyarországi orosz jelenlétről. A századelőig a magyar és az orosz történelem jóformán nem is érintkezett egymással – már ha leszámítjuk az orosz intervenciós hadsereg szerepét az 1848–1849-es forradalom leverésében. Majd jött az első és második világháború, a szovjet megszállás, az 56-os forradalom, amelyek menthetetlenül összekapcsolták történelmünket, rossz szájízt hagyva rengeteg magyarban.
| ||
Nagy művészeink között is vannak orosz származásúak, elég csak Darvas Ivánra vagy El Kazovszkijra gondolni, s Magyarországra vetődött oroszokkal foglalkozott a kilencvenes évek egyik legsikeresebb hazai filmje, a Bolse Vita is. Budapesten nagy számban vannak orosz boltok, több vidéki városban működnek orosz kultúregyesületek, van magyarországi orosz újság, sőt orosz nyelvű színház is. És hát vannak a teljesen átlagos orosz emberek is.
„Nagyon mások vagyunk kulturális, nyelvi és vallási tekintetben, így az oroszok Magyarországra emigrálása nem volt magától értetődő” – mondja Sz. Bíró Zoltán, a posztszovjet térség szakértője. Ha tömegesen nem is jöttek, volt rá példa, hogy hosszabb-rövidebb időre vagy akár végérvényesen Magyarországot választották. A leggyakoribb becslések szerint ma 20 ezren vannak, noha akadnak, akik 50–100 ezer főre teszik az itt élő oroszok vagy orosz anyanyelvűek számát. Megbízható adatfelvétel nem készült, így biztosra csak az itt élő orosz állampolgárok számát mondhatjuk, ami a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) szerint az 5 ezer főt sem éri el, közülük 1949 férfi, 2841 nő.
Sz. Bíró szerint a 20. század eleje és a rendszerváltás közötti időszakban három nagy emigrációs hullám indult Oroszországból, illetve a Szovjetunióból. Az első az 1918 és 1921 közötti polgárháborúhoz köthető, és körülbelül 2,5 millió embert érintett: Magyarországra viszont 4–5 ezer embernél többen aligha érkeztek, mivel a mértékadó kulturális szereplők számára elsősorban Berlin, Prága és Párizs volt a cél. Ma is jelentős orosz diaszpóra él ezekben a városokban, amelyek fontos emigrációs hellyé váltak a jelenlegi orosz kormány kritikusai számára is. Berlin egyes negyedeiben máig gyakran hallani orosz szót, miközben nem véletlen, hogy a kilencvenes években pont Prágában talált új székhelyre a posztszovjet országok felé máig is rendszerkritikus hírszolgáltatást biztosító Szabad Európa Rádió.
A következő hullám a második világháborúhoz kötődik – ebből Magyarország jórészt kimaradt, sőt az ezt követő hetvenes évekbeliből is. Ám a második világháború után számos magyar fiatal – főleg férfi – a szovjet periféria valamelyik köztársaságába ment egyetemre, és nagyon sokan közülük orosz feleséggel tértek haza.
Sz. Bíró Zoltán szerint „nincsenek kutatások, amelyek azt néznék, hogy ezek a nők milyen karriert futnak be, és nem tudjuk azt sem, hogy ezek a házasságok mennyire bizonyultak tartósnak. Nem tudjuk, hogy a társadalmi integrációjuk mennyire hatékony és mély, keresik-e a kapcsolatot a társadalom többi részével. Nagyon érdekes, de én nem tudok egy olyan nőről sem közülük, aki látványos közéleti szerepet vállalt volna, tehát a nyilvánosság előtt szerepelne.”
Ennek talán oka lehet az is, hogy sokan az első generációs bevándorlók közül nehezen találják a helyüket a magyar társadalomban – egyesek szerint nem is keresik. Több beszélgetőpartnerem is arról mesélt, hogy orosz ismerőseik nagy része nemigen tud magyarul, s inkább csak orosz közegben mozognak – miközben jól érzik magukat itt, hiszen egy olyan országra találtak, amely meglátásuk szerint biztonságos, szép, jó klímájú, és árban is kedvezőbb a számukra, mint a többi európai ország. Van, aki közülük csak „rezidensnek” tartja magát Magyarországon, bár hallottunk olyan esetről is, amikor oroszok csak magyar közösségben mozognak, és gyermekeiknek már tovább sem adják az orosz nyelvet.
Magyarországon az Alfavit oktatási és kulturális közhasznú alapítvány foglalkozik az orosz kultúra terjesztésével és az orosz nyelv és irodalom tanításával az itt letelepedett oroszok számára. Haszanova Rita, az alapítvány elnöke arról számol be, hogy az intézményekben nem csupán oroszok tanulhatnak, hanem bárki, aki az orosz kultúra iránt érdeklődik. Jelenleg több mint 90 gyerek jár hozzájuk.
| Oroszok a lakáspiacon „Prodajetszja” – hirdeti orosz nyelven a Duna House plakátja Budapesten, egy Károly körúti lakás ablakában. Mellette, valamivel kisebb betűkkel magyarul is olvasható: „Eladó”. Nem véletlen, hogy a lakásközvetítő cég külön megszólítja az orosz ajkú vevőket is, hiszen évek óta kiemelt helyen szerepelnek a lakásvásárlók között.
A KSH lakáspiaci jelentése szerint ők a nyolcadik leggyakoribb nemzetiség, akiket megtalálunk a külföldi lakásvásárlók között: 2017-ben 228 ingatlant vettek, ami nem kevés, bár jócskán elmarad a németek és a kínaiak aktivitása mögött, akik ezer feletti tranzakcióval zártak tavaly. Benedikt Károly, a Duna House marketing- és PR-vezetője kiemeli, hogy „az oroszoknál elég drága, 30 millió forint feletti átlagos lakásárral lehet kalkulálni, csak a kínaiak, a franciák és a vietnamiak vásárolnak drágábban”. A lakások kétharmadát veszik Budapesten, tehát nem csak a főváros iránt érdeklődnek – szemben például a kínaiakkal. A cég ingatlanértékesítőinek tapasztalata szerint az orosz vásárlók már régóta és stabilan jelen vannak a hazai ingatlanpiacon, és Budapest mellett a Balaton vízparti településein is szívesen vesznek nyaralót. Hévízen is régóta megfigyelhető az orosz jelenlét. „Az ingatlanközvetítői tapasztalatok szerint – mondja Benedikt – az oroszoknál az elhelyezkedés jelentős döntési tényező, és különösen szeretik azokat a helyeket, ahol nagyobb számban vannak jelen, tehát nyelvi korlátok nélkül tudnak érvényesülni. A vásárlási motívumok között a befektetési cél is megtalálható, de sokan azért vásárolnak ingatlant, mert életvitelszerűen tartózkodnak itt.” | |||
Jelentős számú kulturális és hagyományőrző egyesületet és klubot is találtunk – nemcsak Budapesten, hanem vidéken is: Debrecenben, Pécsett, Hévízen, Tamásiban, Győrben és Pakson. A fővárosban orosz stúdiószínház is van, amelyet Zinaida Zicherman orosz színésznő és rendező alapított. Az Orosz Kulturális Központban működő színházban amatőr színészek orosz klasszikusok darabjait mutatják be. 1995 óta havonta megjelenik az orosz nyelvű Rossziszkij Kurier is.
„Mindig is tudtam”
Beszélgetőtársaim közül legrégebb óta Ludmilla Sargina él Magyarországon, aki egy magyar csellista feleségeként került ide a hatvanas években; Moszkvában ismerkedtek meg egy baráti összejövetelen. Ludmilla ekkorra már elvégezte az egyetemet, és az orosz tudományos akadémia világirodalmi intézetében folytatta tanulmányait. Az egyetemen angol szakos volt, viszont már akkor nagyon érdekelte a magyar nyelv: elsősorban az egzotikuma fogta meg, mivel, elmondása szerint, hazájában majdhogynem senki sem tudott magyarul. Büszkén meséli, hogy az akadémián Balázs Béla húga tanította magyarra, illetve hogy egy időben behatóan foglalkozott Petőfi munkásságával is.
Amikor Budapestre költözött, minden héten meg kellett jelennie a szovjet konzulátuson, ahol arra buzdították őket, hogy olvassák a szovjet sajtót. (Aztán, mivel Ludmilla felsőoktatási végzettségű, a harmadik alkalommal közölték vele, hogy nem szükséges többet megjelennie.) Első férjétől elvált, de nemsokára újraházasodott, és a Magyar Tudományos Akadémián kezdett dolgozni. Bár szakmája révén leginkább az orosz filológiával foglalkozott, bevallása szerint máig imádja a magyar irodalmat, főleg a költészetet.
Ebben közrejátszhatott az is, hogy Budapesten megismerkedett a Hatvany családdal, és olyannyira bensőséges kapcsolatba került velük, hogy az utolsó magyar mecénás, Hatvany Lajos harmadik feleségére, Lolira csak mint „magyar anyámra” hivatkozik. Számos alkalommal meghívták fogadásaikra, és úgy emlékszik, ezeken lehetősége volt megismerkedni a magyar társadalom „krémjével”. Talán ennek is köszönhető, hogy sosem érezte úgy, hogy idegen lenne az országban:
„Mindig tudtam, hogy két hazám van: az orosz és a magyar” – mondja. Bár oroszokkal csak akkor találkozott, amikor a moszkvai barátai látogatták meg, a családban mindig is ápolták az orosz hagyományokat, és tartották az ünnepeket. Orosz sajtót viszont nem fogyaszt. Mint mondja, a magyarok mindig jól viszonyultak hozzá, egyszer került csak kellemetlen helyzetbe, amikor a boltban egy hölgy soron kívül ment a kasszához, és ezt szóvá tette. A nő meg visszaszólt: „Ezek az oroszok még itt is parancsolnak nekünk.”
Borisz Sesztakov 1968-ban költözött először Magyarországra. Előtte a Lomonoszov Egyetemre járt, majd a TASZSZ hírügynökségtől egy diákcsereprogram keretében érkezett Budapestre. Mivel az elején nem tudott magyarul, először a nemzetközi előkészítőben tanult orosz társaival együtt. Néhány hónap elteltével, ha hibásan és erős akcentussal is, de beszélte a nyelvet. Ezt főképp magyar barátjának köszönheti, akivel itt ismerkedett meg. Közben magyar–angol szakon tanult az ELTE-n.
Ittléte alatt felajánlották neki, hogy a TASZSZ magyarországi tudósítója legyen. Így – egy rövidebb megszakítástól eltekintve – Budapesten dolgozott újságíróként. 1980-ban hazautazott, azt hitte, véglegesen: Moszkvában folytatta az újságírást, később a PR vizeire evezett.
| ||
A jelcini évek viszont átírták a számításait: az élet egyre kiszámíthatatlanabbá vált. Mint meséli, csak 1995-ben hat terrortámadást kellett megemésztenie. Ekkor határozta el, hogy elviszi a gyerekeit ebből a környezetből – és kézenfekvő volt, hogy abba az országba térjen vissza, ahol már éveket töltött. Egy orosz bank budapesti részlegén kapott állást. A gyerekei közül mindenki megtanult magyarul, viszont a felesége kevésbé tudja a nyelvet. Otthon inkább oroszul szoktak beszélni, viszont ő nagyon könnyen be tudott illeszkedni a magyar társadalomba: rengeteg magyar barátja van, akikkel máig összejár.
Az 1990-es évektől nagy számban érkeznek orosz üzletemberek. Ingatlant vásároltak, kihozták a családjukat – bár forrásaink szerint az üzleti tevékenységüket nem itt folytatták. A többség átlagember volt, ám ekkor érkezett az országba magyar felesége kíséretében a korszak egyik legismertebb orosz maffiafőnöke, Szeva bácsi, azaz Szemjon Mogiljevics is. Feltehetőleg a Vörös Maffia nevű orosz bűnszövetkezet vezetője volt, amely többek között fegyver- és kábítószer-kereskedelemmel, prostitúcióval és pénzmosással foglalkozott. Mogiljevics számos akkori forrás szerint jelentős szerepet játszott az olajszőkítésben is. 1995-től Budapest lett az állandó lakhelye, innen intézte külföldi ügyeit, míg a kétezres években végül vissza nem tért Oroszországba.
Az utóbbi években, részben az ukrajnai válsággal egy időben újabb fordulat következett be Oroszországban: akik kreatívak, nyitottak és nyelveket beszélnek, egyre nagyobb számban próbálják ki magukat külföldön. A putyini autokrata rezsimet egyelőre legálisan el lehet hagyni (nyitva hagyva a hazatérés és a rendszeres hazalátogatás lehetőségét), míg korábban a szovjet diktatúrából csak disszidálni lehetett, mindent hátrahagyva.
A hibrid rendszer disszidensei
A hivatalos statisztika szerint 2010-ben 34 ezren emigráltak, 2014-ben már 300 ezren, 2015-ben 350 ezren, 2017-ben 370 ezren. Vannak, akik Budapestre, a CEU-ra jöttek tanulni. Az intézmény adatai szerint az elmúlt két évtizedben 997 orosz állampolgár diplomázott náluk, és közülük 141 Magyarországon van azóta is.
Ennek ellenére sem mondható, hogy Magyarországon valamiféle antiputyinista enklávé alakulgatna, legalábbis mi nem találkoztunk rendszerellenes megnyilvánulásokkal. A megkeresettek közül – akik nem mind egyeztek bele, hogy névvel nyilatkozzanak – sokan bizalmatlanok voltak velünk, és nagy óvatossággal beszéltek a politikáról, mondván, rossz „hírnevet” szerezhetnek maguknak, akár kritizálják, akár támogatják a Kreml jelenlegi vonalát a nemzetközi sajtóban.
| ||
Bár otthon érzik magukat, sokan rendszeresen visszajárnak Oroszországba, mivel családjuk egy része ott maradt. Ez igaz Vlagyimir Arisztovra is, aki húsz éve, kilencévesen költözött Budapestre a családjával. A szülei rögtön magyar iskolába íratták be, így hamar meg is tanulta a nyelvet. Európába szerettek volna költözni, bár eleinte nem tudták pontosan, hova.
„Apukám eljött Magyarországra körülnézni, és ez pont egy olyan ország volt, amely nincs túl messze, sem túl közel, nem túl drága, még ha nem is túl olcsó. Hasonlít hozzánk mentalitásban, meg nem is. Tényleg egy olyan környezetet sikerült találnia, amely jó volt a beilleszkedésre.” A családban ápolják az orosz kultúrát, viszont az ünnepeket nem sikerül megtartani, mivel általában ilyenkor mindig dolgoznak. „Az orosz kultúra a fejben van. Magadnak megteremted, bárhol is vagy” – mondja Vlagyimir, aki soha nem érezte azt, hogy itt másképp viszonyulnak hozzá azért, mert orosz. Az egyetlen kellemetlen incidens valamelyik október 23-án történt vele és édesapjával, amikor az utcán oroszul beszélgettek és egy idősebb hölgy feléjük kiáltott: „Ruszkik, haza!”
Kutatásunk során nem ő volt az egyetlen, aki nem tartotta fontosnak, hogy az oroszokat őshonos népcsoporttá nyilvánítsák. „Engem hidegen hagy ez a téma – mondja –, sokaknak fontos, de a nemzeti kisebbségi lét nem okoz nekem sem örömöt, sem bánatot. Nem tudom, hogy ez mivel lenne jobb a családomnak.”
| A nemzeti kisebbség 2018. február 1-jén az Oroszországban végzett és tavaly Rushun néven kft.-t alapító Döbrei István kezdeményezést nyújtott be a Nemzeti Választási Bizottsághoz (NVB) az oroszok honos népcsoporttá nyilvánítása tárgyában. A próbálkozás meglepően sikeres volt: 120 napon belül összegyűlt az 1000 támogató aláírás – olyan 18. életévüket betöltött magyar állampolgároktól, akik a magyarországi orosz kisebbséghez sorolják magukat. Hogy kik ezek az emberek? Pap András László, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Jogtudományi Intézetének osztályvezetője azt mondja, nincsenek kézzelfogható előírások arra, hogy ki lehet tagja egy adott kisebbségnek. Az önbevallás nem igényel például nyelvtudást, hiszen nem kell, hogy valaki tudjon oroszul ahhoz, hogy orosz származásúnak vallja magát. Az NVB hatvan napon belül ellenőrizte a kezdeményezést, és elfogadta az ezt kérelmező aláírásokat. Ezután a bizottság köteles volt kikérni a Magyar Tudományos Akadémia szakvéleményét, amely szerint viszont az orosz közösség nem felelt meg a törvényi feltételeknek. Mint Dobos Balázs, az MTA Kisebbségkutató Intézetének tudományos munkatársa rámutat, „objektív feltétele a törvénynek, hogy 100 éven keresztül egy bizonyos csoport kimutathatóan, folyamatosan jelen legyen az országban”. Bár az oroszok esetében a sajtóhírek említették, hogy az első világháború végén érkezettekkel elméletileg kereken száz éve vannak az országban letelepedett oroszok, az MTA-nál nem találták meggyőzőnek ezt a jelenlétet, hiszen nehezen bizonyítható, hogy folyamatosan itt éltek. S bár a kormánykritikus sajtó egy része azt pedzegette, hogy Putyin is ambicionálta ezt, mivel az oroszok magyarországi honos népcsoporttá nyilvánítása szép szimbolikus gesztus lenne, amely erősítené az orosz–magyar kapcsolatokat, az Országgyűlés október 30-án elutasította a kezdeményezést. |
