Nagy Fuvaros utca 22–24.

Az 1930-as években még a legoptimistábbak is egyetértettek abban, hogy a budapesti lakáshelyzet katasztrofális. A legszegényebbek viskókban, nyomortelepeken vegetáltak a város peremén. E telepek felszámolása állandóan napirenden volt, de konkrét lépésekre nem került sor. Már az is páratlan szenzációnak számított, hogy 1938-ban úgy döntött a főváros vezetése, hogy 3000 szociális bérlakást építtet. A közgyűlés 1939 nyarán fogadta el az ezzel kapcsolatos programot, amelynek pénzügyi fedezetét – 20 millió pengőt – az Országos Társadalombiztosító Intézet (OTI) kölcsönözte. A cél érdekében a főváros pályázatokat írt ki építészek számára, és számos építési telket vásárolt Óbudától Kőbányáig, Zuglótól Lágymányosig. Volt, ahol csak egy bérházat akartak felhúzni, máshol komplett lakótelepet.

A tervezőknek az volt a feladatuk, hogy a lehető legolcsóbban hozzanak ki egészséges és komfortos hajlékokat. „A 3000 kislakás építésébe be kell vinni az utóbbi idők lakásépítésének minden tapasztalatát – a lakás higiéniá­ja, a lakás egészsége, kényelme, csinossága dolgában. A 3000 kislakás akkor felel meg igazán céljának, ha a lakáson túl otthont is jelent majd az igazi otthonnak minden melegségével, meghittségével és varázsával. A főváros ezen a téren is példaadó lehet a kislakásépítéseknél – sőt épp azt várja tőle a közönség, hogy példaadó legyen” – írta szerkesztőségi cikkében Az Est, hozzátéve azt is, hogy minden okuk megvan arra, hogy „örömmel” üdvözöljék a főváros akcióját.

Mai szemmel már nem tűnik annyira varázslatos otthonnak a fővárosi előírásoknak megfelelő kislakás. Különösen, ha figyelembe vesszük azt is, hogy a 15 négyzetméteres lakókonyhából, 3 négyzetméteres előtérből és két 8–9 négyzetméteres hálófülkéből álló, WC-vel felszerelt típuslakást, amely mindössze 35 négyzetméter volt, többgyerekes családoknak szánták. Ám az akkori viszonyok között már az is nagy előrelépésnek számított, hogy a lakásokban három, egymástól elválasztott hálóhelyiséget is ki lehetett alakítani.