helyrajzi szám

Nagy Imre tér 3.

Lokál

Magyarország 1941-es hadba lépé­sét követően az ipari miniszter elrendelte a Magyar Királyi Ipari Anyaghivatal felállítását, amit a terv- és készletgazdálkodásban testet öltő ipari centralizáció indokolt.

Az új hivatalnak lett a feladata, hogy az ország nyersanyagkészletének elosztását megszervezze, koordinálja és lebonyolítsa, ami hatalmas hivatali apparátust kívánt. „A nehézségek egyik legfontosabbika maga az épület kérdése volt, mert hiszen az Anyaghivatal felállításának semmi értelme nem lett volna, ha az nem kap egy központi székházat, ahol valóban centralizálni tudják az egész magyar nyersanyagellátás szerveit. Egy ilyen hatalmas épület nélkül az Anyaghivatal csak fikció lett volna, csak papiroson lett volna meg” – írta 1942 áprilisában a Honi Ipar című lap, beharangozva azt is, hogy a leendő székházat még novemberben kezdték építeni a Fő utca, a mai Nagy Imre tér és a Gyorskocsi utca határolta területen, és olyan jól haladnak, hogy nyárra befejeződhetnek a munkálatok. Janáky István és Szendrői Jenő zord épületét valóban átadták 1942 nyarán, ehhez azonban az is kellett, hogy az építészeti szabályok sokaságát értékeljék át. Nem volt pályázat, a hatemeletes, 10 ezer négyzetméteres épület tervvázlatai úgy készültek el, hogy az állam még meg sem vásárolta a kinézett telket, ráadásul 1941 novemberében úgy kezdték el az alapozási munkákat, hogy építési engedély sem volt. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a munka javát, rendhagyó módon, télen végezték, embertelen körülmények között és a részterveket menet közben kidolgozva, egyértelmű, hogy a hazai építőiparban addig példátlan munkavégzés zajlott.

„A háborús időkben oly nagyfontosságú hivatal nemesen és egyszerűen kiképzett formáival, újmódi architektonikus szerkezetével nemcsak célszerű otthona lesz a magyar anyaggazdálkodásnak, de jelentős és szép példája modern építőművészetünknek is” – írta az átadott hivatalról a Nemzeti Ujság 1942. szeptember 30-án, kiemelve annak „komoly és egyszerű, harmonikusan megoldott falfelületeit”, „szellemesen szerkesztett belső térrészeit”, illetve „a világháború óta szívesen alkalmazott” fényezett téglaburkolatot.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.