Zsibongó melléklet - Kiállítás

„Ne hagyd magukra a cipőidet!”

Bocskor, csizma, paduka – Kalandozás a lábbeli körül

Lokál

Ha elég tétovák és/vagy figyelmesek vagyunk, még azelőtt belebotlunk egy pár cipőbe, hogy belépnénk a Néprajzi Múzeum időszaki kiállításának bejáratán. Én például csak úgy lődörögtem jobbra-balra a barátságtalan, márvány előcsarnokban, amikor megláttam az elnyűtt magassarkút egy vitrinben.

A Marie Claire márkájú, fehér cipőt 1995-ben vette Horváth Judit, az Iparművészeti Múzeum Dizájn Főosztályának vezetője, olvasom a kihelyezett szöveget, de mire hazaért, már nem tetszett neki annyira, úgyhogy befestette feketére, cipésszel kicsit átalakíttatta. Felvette párszor a tisztesség kedvéért, aztán lepasszolta: kitette az utcára vagy elajándékozta, erre nem emlékszik. Tíz évvel később egy kuka tetején véletlenül talált rá ugyanarra a pár cipőre, miközben a gyerekei­vel sétált. „Ezek az én cipőim” – mondta, a gyerekei azt hitték, megőrült. Továbbmentek, mesélni kezdett a cipőről a gyerekeknek, akik két sarok után visszaszaladtak a cipőért, és a kezébe nyomták: „Mama, ne hagyd magukra a cipőidet!” Zavartan felpillantok, ilyen szép történetre nem számítottam egy ennyire rideg és személytelen térben. Közelebbről megvizsgálom a több mint húsz­éves női cipőt, az ügyetlen festést, a kopást. Annyira valószínűtlen ez a giccsbe hajló sztori, hogy csak igaz lehet. Kicsit odébb egy szanaszét foszlott, jellegtelen, tépőzáras tornacsukát szúrok ki, mellette cetli: „A néprajzkutató cipője vagyok, egy idő után már nem is számoltam a kilométereket…” Egy beszélő cipőre számítottam legkevésbé, de kénytelen vagyok igazat adni neki: tényleg borzasztóan fest. Bevallom, már ezzel a két jelentéktelennek tűnő aprósággal megvett magának a kiállítás, pedig még át sem léptem a tárlat bejáratán.

Az első teremben aztán három pár cipő fogad. A romániai Inaktelkéről származó ráncos csizma tulajdonosa egy Békés megyei kórházban ápoló. A montenegrói bocskort 1911-ben vásárolta a Néprajzi Múzeum igazgatója a belgrádi néprajzi múzeum munkatársától, Sima Trojanovićtól. Mivel akkoriban kissé hanyagul rögzítették az adatokat, a gazdájáról nem tudunk semmit. A 19. századi Indiából származó ujjgombos fatalpcipő, a paduka tulajdonosa szintén homályba vész.

Indiai faszandálpaduka

Indiai faszandálpaduka

Fotó: Néprajzi Múzeum

Bár a három cipőnek csak annyi köze van egymáshoz, hogy mindegyik emberek talpát fedi – a fókabőr szánhúzókutya-csizma csak később jön –, együtt szinte drámai a hatás, főleg, ha észrevettük a muzeológusok saját cipőügyi vallomásait is. A kurátorok – Fülöp Hajnalka, Katona Edit, Kerezsi Ágnes és Sedlmayr Krisztina – nem kezdenek bele a cipőkészítés történetének elmesélésébe, hála a jó égnek, nem bontják külön a régiókat, kontinenseket, népcsoportokat, nem akarják egyenes vonalú narratívába rendezni az átadott néprajzi ismereteket, még csak különböző cipésztechnikák vagy cipőtípusok szerint sem csoportosítanak. Ehelyett a kiállítást olyan általános fogalmak szervezik, mint a munka, az ünnep, a divat vagy az identitás. Csak az a fontos, mit jelent a cipő az ember számára: milyen funkciók, szokások, titkok, történetek tapadnak hozzájuk. A cipő, legyen muszlim nők tornyos fapapucsa, kínai lótusztopánka vagy hanti férfiak ágyékig érő rénszarvasprém csizmája, ezen a tárlaton kulturális antropológiai koncepciók hordozófelülete, ember és természet viszonyának manifesztációja. Persze a múzeum széttartó műtárgykészlete is megköveteli a mellérendelő logikát, de ez nem von le sokat a kurátori munka értékéből, a szemléletmód frissességéből.

Krími tatár férficsizma

Krími tatár férficsizma

Fotó: Néprajzi Múzeum

Ugyan a kiemelt példák után a nyakunkba zúdítanak háromszáz pár cipőt, és ömlesztve kapjuk a kissé terjedelmes kísérőszövegekben az információt, érdemes rászánni az időt a részletek bogarászására, az összes mikrotörténet és meglepő képzettársítás felfedezésére. A mezítlábasságról szóló szobában például egymás mellé kerül a 18. századi Magyarországról származó mezítlábas Szent János-szobor és a bozontos hajú, óceániai emberalak. Velük szemben két fénykép függ, az egyiken egy bugaci csikós mezítláb üli meg lovát, a másikon egy indiai elefánthajcsár kapaszkodik fel a jószágra pucér talppal. Hogy a tánccipők és a nemzeti identitást erősítő lábbelik szomszédságában kiállított, hajból és madártollból készített, majd vérrel átitatott kurdaicsáról ne is beszéljünk! Ez az ausztrál bennszülöttek kizárólag vérbosszúhoz használt cipője.

Hiányérzetem csak azért maradt, mert a tömeggyártott cipőkhöz, a kortárs lábbelikultúrához – a fűzős konyhásnéni-cipőtől a piros cipőpertlis acélbetétesen át a tűsarkúig – csak a pesti járókelők lábát rögzítő videoinstalláció kapcsolja az anyagot, holott a Néprajzi Múzeum egy gördeszkás cipőt még az állandó magyar néprajzi tárlatán is kiállított. Ráadásul a múzeumnak több olyan cipője van, amit a menekültek a magyar pengekerítés közelében hagytak hátra, ezek szintén a raktárban maradtak.

*

Az intézmény a tervek szerint, stílszerűen a cipőkiállítással búcsúzik a Kúria épületétől, és továbbáll a Felvonulási térre. Minden alkalommal, amikor nekifeszülök a múzeum nagy, nehéz lengőajtóinak, és a küzdelem után beesek a szélfútta, tágas Kossuth térről a rideg és sötét előcsarnokba, egy hajszálnyival jobban kedvelem a Liget Projektet. Pontosítok: kedvelésről azért így sincs szó, mert ha a Városligetben tényleg megvalósítják azt az agyrémet, amit megígértek, akkor kevés dologgal vigasztalhatjuk magunkat. De az, hogy az ország egyik legjobb múzeuma egy múzeumi kiállítások rendezésére alkalmas épületben működhet, a mostaninál nyilván nagyobb látogatószám mellett, biztosan ezek között lesz.

Néprajzi Múzeum, nyitva november 30-ig

Figyelmébe ajánljuk

A képekbe dermedt vágy

Az Aspekt című feminista folyóirat társ­alapítója, Anna Daučíková (1950) meghatározó alakja a szlovák és a cseh feminista és queer művészetnek és a kilencvenes évektől a nemzetközi szcénának is. Munkássága középpontjában a normák, a hatalmi technológiák, a queer identitás, valamint a magánélet és az intimitás politikájának kérdései állnak.

Emberarcú

Volt egy történelmi pillanat ’56 után, amikor úgy tűnt: a szögesdrótot ha átszakítani nem lehet ugyan, azért átbújni alatta még sikerülhet.

Fától fáig

  • - turcsányi -

A Broke olyan, mint egy countrysláger a nehéz életű rodeócowboyról, aki elvész valahol Montanában a méteres hó alatt, s arra ébred, hogy épp lefagyóban a lába.

Kis nagy érzelmek

Egyszerű és szentimentális, de mindkettőt büszkén vállalja Baltasar Kormákur filmje. Talán az Előző életek volt utoljára ilyen: a fordulatok és a hősök döntései néha elég vadak, de sosem annyira, hogy megtörjék az azonosulás varázsát, az érzelmek őszintesége pedig mélységes hitelességet kölcsönöz a filmnek.

Nincs bocsánat

Az előadás Balássy Fanni azonos című kötetéből készült. A prózatöredékekből összeálló, műfajilag nehezen besorolható könyv a 2020-as években felnőtté váló fiatalok életkezdési pánikhelyzetéről ad meglehetősen borús képet.

Az individuum luxusa

  • Balogh Magdolna

Igazi szenzációnak ígérkezett ez a láger­napló, hiszen a mű 1978-ban csak erősen megcsonkítva jelenhetett meg a szerző magán­kiadásában, többszöri kiadói elutasítás és a publikálás jogáért folytatott 12 évnyi küzdelem után. 

Megbillenve

Eddig csak a fideszes médiagépezet és a kormányzati, állami propaganda folytatott lélektani hadviselést (is) Magyar Péter ellen, ám jó ideje működik ez már visszafele is – úgy tűnik, nem is hatástalanul.

Nem pontosan ugyanaz a szem

Ötvenhét turistabusz áll a parkolóban. A sofőrök dohányoznak, beszélgetnek, múlatják az időt, míg várnak az utasaikra. Akik nagyjából másfél óra alatt végeznek; előbb Auschwitz 1-et járják körbe, aztán jön Birkenau, oda át kell vinni őket, mert az cirka 3 kilométerrel távolabb van, ott aztán újabb egy-másfél órát eltöltenek majd.

Dőlve halnak

Lóhalálában terjesztették be és fogadták el egy salátatörvénybe csomagolva a védett erdők könnyebb letarolását lehetővé tevő módosításokat a kormánypárti képviselők. Az erdőkért aggódó szakemberek is csak találgatnak, kinek sürgős a várható erdőirtás.