A Marie Claire márkájú, fehér cipőt 1995-ben vette Horváth Judit, az Iparművészeti Múzeum Dizájn Főosztályának vezetője, olvasom a kihelyezett szöveget, de mire hazaért, már nem tetszett neki annyira, úgyhogy befestette feketére, cipésszel kicsit átalakíttatta. Felvette párszor a tisztesség kedvéért, aztán lepasszolta: kitette az utcára vagy elajándékozta, erre nem emlékszik. Tíz évvel később egy kuka tetején véletlenül talált rá ugyanarra a pár cipőre, miközben a gyerekeivel sétált. „Ezek az én cipőim” – mondta, a gyerekei azt hitték, megőrült. Továbbmentek, mesélni kezdett a cipőről a gyerekeknek, akik két sarok után visszaszaladtak a cipőért, és a kezébe nyomták: „Mama, ne hagyd magukra a cipőidet!” Zavartan felpillantok, ilyen szép történetre nem számítottam egy ennyire rideg és személytelen térben. Közelebbről megvizsgálom a több mint húszéves női cipőt, az ügyetlen festést, a kopást. Annyira valószínűtlen ez a giccsbe hajló sztori, hogy csak igaz lehet. Kicsit odébb egy szanaszét foszlott, jellegtelen, tépőzáras tornacsukát szúrok ki, mellette cetli: „A néprajzkutató cipője vagyok, egy idő után már nem is számoltam a kilométereket…” Egy beszélő cipőre számítottam legkevésbé, de kénytelen vagyok igazat adni neki: tényleg borzasztóan fest. Bevallom, már ezzel a két jelentéktelennek tűnő aprósággal megvett magának a kiállítás, pedig még át sem léptem a tárlat bejáratán.
Az első teremben aztán három pár cipő fogad. A romániai Inaktelkéről származó ráncos csizma tulajdonosa egy Békés megyei kórházban ápoló. A montenegrói bocskort 1911-ben vásárolta a Néprajzi Múzeum igazgatója a belgrádi néprajzi múzeum munkatársától, Sima Trojanovićtól. Mivel akkoriban kissé hanyagul rögzítették az adatokat, a gazdájáról nem tudunk semmit. A 19. századi Indiából származó ujjgombos fatalpcipő, a paduka tulajdonosa szintén homályba vész.
| ||
Bár a három cipőnek csak annyi köze van egymáshoz, hogy mindegyik emberek talpát fedi – a fókabőr szánhúzókutya-csizma csak később jön –, együtt szinte drámai a hatás, főleg, ha észrevettük a muzeológusok saját cipőügyi vallomásait is. A kurátorok – Fülöp Hajnalka, Katona Edit, Kerezsi Ágnes és Sedlmayr Krisztina – nem kezdenek bele a cipőkészítés történetének elmesélésébe, hála a jó égnek, nem bontják külön a régiókat, kontinenseket, népcsoportokat, nem akarják egyenes vonalú narratívába rendezni az átadott néprajzi ismereteket, még csak különböző cipésztechnikák vagy cipőtípusok szerint sem csoportosítanak. Ehelyett a kiállítást olyan általános fogalmak szervezik, mint a munka, az ünnep, a divat vagy az identitás. Csak az a fontos, mit jelent a cipő az ember számára: milyen funkciók, szokások, titkok, történetek tapadnak hozzájuk. A cipő, legyen muszlim nők tornyos fapapucsa, kínai lótusztopánka vagy hanti férfiak ágyékig érő rénszarvasprém csizmája, ezen a tárlaton kulturális antropológiai koncepciók hordozófelülete, ember és természet viszonyának manifesztációja. Persze a múzeum széttartó műtárgykészlete is megköveteli a mellérendelő logikát, de ez nem von le sokat a kurátori munka értékéből, a szemléletmód frissességéből.
| ||
Ugyan a kiemelt példák után a nyakunkba zúdítanak háromszáz pár cipőt, és ömlesztve kapjuk a kissé terjedelmes kísérőszövegekben az információt, érdemes rászánni az időt a részletek bogarászására, az összes mikrotörténet és meglepő képzettársítás felfedezésére. A mezítlábasságról szóló szobában például egymás mellé kerül a 18. századi Magyarországról származó mezítlábas Szent János-szobor és a bozontos hajú, óceániai emberalak. Velük szemben két fénykép függ, az egyiken egy bugaci csikós mezítláb üli meg lovát, a másikon egy indiai elefánthajcsár kapaszkodik fel a jószágra pucér talppal. Hogy a tánccipők és a nemzeti identitást erősítő lábbelik szomszédságában kiállított, hajból és madártollból készített, majd vérrel átitatott kurdaicsáról ne is beszéljünk! Ez az ausztrál bennszülöttek kizárólag vérbosszúhoz használt cipője.
Hiányérzetem csak azért maradt, mert a tömeggyártott cipőkhöz, a kortárs lábbelikultúrához – a fűzős konyhásnéni-cipőtől a piros cipőpertlis acélbetétesen át a tűsarkúig – csak a pesti járókelők lábát rögzítő videoinstalláció kapcsolja az anyagot, holott a Néprajzi Múzeum egy gördeszkás cipőt még az állandó magyar néprajzi tárlatán is kiállított. Ráadásul a múzeumnak több olyan cipője van, amit a menekültek a magyar pengekerítés közelében hagytak hátra, ezek szintén a raktárban maradtak.
*
Az intézmény a tervek szerint, stílszerűen a cipőkiállítással búcsúzik a Kúria épületétől, és továbbáll a Felvonulási térre. Minden alkalommal, amikor nekifeszülök a múzeum nagy, nehéz lengőajtóinak, és a küzdelem után beesek a szélfútta, tágas Kossuth térről a rideg és sötét előcsarnokba, egy hajszálnyival jobban kedvelem a Liget Projektet. Pontosítok: kedvelésről azért így sincs szó, mert ha a Városligetben tényleg megvalósítják azt az agyrémet, amit megígértek, akkor kevés dologgal vigasztalhatjuk magunkat. De az, hogy az ország egyik legjobb múzeuma egy múzeumi kiállítások rendezésére alkalmas épületben működhet, a mostaninál nyilván nagyobb látogatószám mellett, biztosan ezek között lesz.
Néprajzi Múzeum, nyitva november 30-ig
