Sokáig egyetlen kezelési mód létezett azok számára, akik furcsán kezdtek viselkedni: pszichiátriai osztályon elkülönítették őket, és erőteljes kúrába fogtak az érdekükben. A betegjogok előtérbe kerülésével a kilencvenes évek során az ellátás egyre humánusabb lett, a falakon túl viszont - két tavalyi kezdeményezés kivételével - nem létezik.
Pikket kérek - kezdi Zoli a licitet. Sorozatos passzok után négy pikk a felvétel, a tétet az első licites játssza le. - Ha nálad van az ász, miért nem mondtad be? - kérdi István, de Zoli szerint nem kötelező überelni. Úgyis mi visszük az aduval, ha nem raknánk adut, az ellenfél négyes káróval lopna - magyarázza a komoly, türelmes fiatalember. Azóta jár a Kilátó Klubházba rendszeresen, amióta a bridzskör beindult. Szkizofrénia diagnózissal több szakaszban éveket töltött kórházban. Hetekig nem aludt, téveszmék gyötörték. Úgy érezte, a televízió csak hozzá beszél, kezdte magát kitüntetett szerepben érezni. Egyszer Mátyás király volt, máskor Dobó István. Több mint húsz elektrosokkon esett át, nem tudta, miért kap infúziót, mit okoznak majd a gyógyszerek, amiket bevesz. Többször megszökött, szerencséje volt, ha meghagyták nála a melegítőjét és a cipőjét. Előfordult, hogy a mentő már a ház előtt várta, mire hazaért. A kezelések végén munkaképtelennek nyilvánították. Az első időszakban csak feküdt otthon, később munkához jutott: eljárt zacskót ragasztani. Ma az érdekképviseletben dolgozik, szaklapot szerkeszt, és számítástechnikát oktat. Öt éve tünetmentes, gyógyultnak tartja magát.
Hosszúra nyúlt a parti, István szerint versenyen csak tizenöt perc van kettőre. István a profi a csapatban, ő fertőzte meg a többieket, akik kezdetben a színeket sem ismerték. - Azt sem tudtam, hogy kell mondani franciául - meséli Zoli, és treffet licitál.
Visszahúzódónak tűnő, szemüveges férfi úgy harmincöt és negyven között. Két klubba is jár, ide kártyázni, a Szigony utcába pedig angolra és társkereső klubba. Jelenleg ambuláns kezelést kap, gyógyszerelik, különben csak három órákat tudna aludni. Befeküdni orvosi tanácsra sem akart. Műszerész a végzettsége, utoljára egy telefonközpontban dolgozott. Hallucinációi a katonaság ideje alatt kezdődtek, rendszerint egy hang szólongatta. Sörrel és pálinkával hallgattatta el. Ha akkor megemlíti ezt, rögtön leszerelik. Először daganatos betegséggel százalékolták le, aztán az idegorvos szkizofréniát állapított meg. Húsz éve egyedül él, amin szeretne, de nem tud változtatni.
Ha egyszer innen kikerülök
Ma akár száznegyven ágyas klinikákon is csak egy szociális munkás tevékenykedik, energiáit a hazabocsátással kapcsolatban az adminisztráció, a minimális tárgyi, pénzügyi feltételek megteremtése meríti ki. Van-e hova mennie a betegnek, boldogul-e, sikerül-e újra beilleszkednie, mindezt nincs mód követni. Azért pontosan tudható, hogy mi történik. Az aktív kezelési időszakon túljutó számára két lépcsőfok létezik. Vagy a hierarchia csúcsának számító rokkantnyugdíjhoz jut hozzá, vagy a csekély mértékű szociális segélyhez. A leggyakoribb, hogy a beteget akár húsz-harminc évesen leszázalékolják. A nyugdíjhoz természetesen munkaviszonyt kell igazolni, ezért pórul jár az, akinél az első tünetek még a tanulmányai alatt jelentkeztek. (Ez nem ritka, a tizenévesekre jellemző pszichés instabilitás miatt.) Szociális segély a rászorultsági elv alapján jár, vagyis a család egy főre eső jövedelme nem haladhat meg egy bizonyos szintet.
Ha már nincs szükség az orvosi felügyeletre, mindenfajta ellátás lehetősége megszűnik. Mivel az illető nem dolgozik, napjait főként otthon tölti, sokszor egyedül. Az önkormányzatok lakás körül segédkező, ebédet hordó szociális gondozói csak a rászoruló időskorúakat támogatják, a pszichiátriai betegek ellátására nem kötelezhetők, akkor sem, ha nyugdíjasról vagy időskorúról van szó. Pedig a határterületeken nincs számottevő állapotbéli különbség e csoportok között. Azért sem tűnik logikusnak a dolog, mert ekkor már nincs szükség zárt osztályi kezelésre, vagyis az illető nem lehet veszélyes. Igaz, a vele való bánásmód speciális felkészültséget igényel. Sok család ilyen helyzetben - bár szeretne és tudna is együtt élni tagjával - a végleges megoldást választja: elhelyezését kéri valamelyik otthonban. Sokszor azok is időről időre visszakerülnek a pszichiátriai osztályokra, akik saját lakásukban is elboldogulnának, mert a magárahagyatottság és a kilátástalan élethelyzet csak ront lelkiállapotukon.
Az is jobb, ha helyben hagyják
Ezt tudná megelőzni a világon sok helyütt már jól szervezett módon működő közösségi ellátás, amely nem konkurenciája a hagyományos formának, hanem együttműködik vele. Bár az alapprobléma orvosi, kizárólag egészségügyi vonalon nem lehet teljes gyógyulást elérni. A szokásos eljárás szerint a beteget kiemelik környezetéből, csak rá koncentrálnak, holott a bajok a közösségben keletkeztek. A nappali ellátás ezzel szemben lehetőséget ad arra, hogy aki akarja, másképpen csinálja végig a krízisét, bár önmagában nem alkalmas a kórházi kezelés kiváltására. Igyekszik ezt elkerülni, de akinél erre nincs mód, annak az alapítvány támaszt nyújt a hazakerülés után. Találkozási lehetőséget kínál, ezzel egy megtartó közösség kialakulását próbálja elősegíteni. Fejleszti a baráti, családi viszonyokat, melyek így megerősödve természetes védőhálóként feleslegessé tehetnek egy következő kórházi időszakot. A végső cél az, hogy akinél remény van rá, az visszajusson az aktív társadalmi szerephez. A civil szféra ezzel nemcsak kiadást spórol, de bevételt is teremt. Ezt a feladatot vállalta 1996-ban a pszichiátriai betegek segítésével foglalkozó Soteria Alapítvány és most az általa létrehozott Kilátó Klubház.
Türelmi zóna
Az igényt felsőbb szinten is felismerték. A szociális törvény 1999-es módosítása szerint minden húszezer főnél népesebb településen létre kell hozni a mentális betegek nappali ellátású intézményét. A törvény a szolgáltatási kötelezettséget az önkormányzatokhoz utalja, ugyanakkor lehetőséget hagy a feladat civil szervezetek általi átvállalására egy ellátási szerződés keretében. A normatív támogatáson kívül azonban központi keret nincs a célra, a legnagyobb teher (működtetés és bérköltségek) tehát a helyi képviselő-testületekre hárul. Ez pedig elég súlyos ahhoz, hogy a legtöbb önkormányzat halogassa a végrehajtást. A XI. kerület szociális és egészségügyi irodájának vezetője, Kövesdi Gabriella elmondta, hogy szeretnének a törvényi előírásnak már idén eleget tenni, de képzett szakemberek híján mindenképpen olyan alapítvánnyal szerződnének, amely járatos a témában. Történtek ugyan tárgyalások, de aki ajánlkozott is, túl kevés saját erővel járult volna hozzá a megvalósításhoz.
"Budapest csaknem minden önkormányzatát megkerestük azzal az ajánlattal, hogy mi megszervezzük az ellátást, de máshol nem kaptak az alkalmon - mondja a harmadik kerületben működő Kilátó Klubház vezetője, Soltész Ágnes. - Egyedül itt voltak segítőkészek annyira, hogy még helyiséget is rendelkezésünkre bocsátottak. A működés első évében a két kerület, a központi költségvetés és a Soteria Alapítvány finanszírozza a programot. Hétköznap délutánonként várjuk főként a második és harmadik kerületiek pszichiátriai problémában érintett lakosait. A szabadidős tevékenységeken (filmklub, kézműveskör, jóga stb.) felül szociális munkások segítenek az aktuális életvezetési gondok megoldásában. Hangsúlyt fektetünk a munkaerő-piaci reintegrációra. Sok beteg pusztán az alacsony, de biztos jövedelem érdekében kerül leszázalékolásra, vagy éppen a betegségével járó stigmák szorítják ki a piacról. Pedig a jelenlegi vagy egykori mentális betegek jó része az átlagos társadalmi érintkezésben nem különbözik a többi embertől. Zavaró tünetek nélkül él, és képes dolgozni, teljes értékű életet élni." A klubház hangulata bensőséges, a kialakításkor kerülték a medikalizált közegekre jellemző jegyeket. A munkatársak sem térben, sem külsőségekben nem különülnek el klienseiktől, törekszenek a partneri viszony kialakítására. "Ahhoz próbálunk segítséget nyújtani, hogy a saját szintjén mindenki önállóvá váljon. Ha megcsináltunk együtt egy zöldséglevest, akkor legközelebb meg kell próbálnia egyedül. Idővel szeretnénk kis létszámú, bentlakásos otthonokat létrehozni, ahol nem erőltetnénk a gyógyszerszedést, nem csinálnánk semmi olyasmit, amit az illető nem akar, és nem lennének erőszakolt elvárásaink sem. Hagyni kell őket lélegezni, hagyni szabadon megélni a dolgokat. Végül függetleníteni kell őket magunktól, mert a sikert az jelenti, ha valaki nem jön többé" - magyarázza Soltész Ágnes.
Az ágyszámleépítések következményeként a közelmúltban több pszichiátriai intézmény bezárta kapuit, de ezek helyett nem jöttek létre kórházkímélő, modern szemléletű, lakhelyen elérhető szolgáltatások. Egy korszerű esetmenedzsment krízisstábbal, átmeneti lakhatási lehetőséggel vagy legalább egy krízisfektetővel már sokkal többet jelentene. Egy hatékony közösségi pszichiátria kialakításában a létrejött két intézmény csak az első lépés, önmagában ettől nem várhatunk csodát. Pedig a közösségi segítéssel ki lehetne váltani az akut kórházi kezelést, mely a legdrágább ellátási forma. Nem a teljes visszaszorítás a cél, hanem a tehermentesítés és a költséghatékonnyá tétel. Alig történnek lépések ebbe az irányba, amiért az is okolható, hogy a megtakarítások az egészségügyi, a kiadások viszont a szociális szférában jelentkeznek, a közös érdek így rejtve marad.
Bár az önkormányzati támogatottság friss, a Soteria Alapítvány öt éve végzi munkáját, ez idő alatt háromszáz, gyakori visszaeső pszichiátriai beteggel és családjával került kapcsolatba. Egy belső felmérés kimutatta, hogy az önkéntes válaszadó klienseik 70 százaléka nem került kórházba azóta, hogy felvette a kapcsolatot az alapítvánnyal.
Kempf Zita
