Budapest tizenötödik kerülete nem az a terep, amiről megemlékeznének az idegenforgalmi leírások. A sorszám hallatán elsősorban az újpalotai lakótelepnek nevezett sci-fi filmdíszlet juthat eszünkbe, esetleg a Pólus Center meg az M3-as kivezető szakasza. Aztán nyomban el is felejtenénk az egészet, hiszen olyan vidékről van szó, ahová az ember csak akkor megy, ha nincs jobb dolga. Ha ott él, dolgozik. Pedig akad érdekesség bőven. Például Pestújhely. Beékelődve a 62-es villamos pályája meg az újpalotai lakótelep közé.

Az a terület, amit ma Pestújhelynek hívnak, Rákospalota része volt sokáig, és sehogyan sem nevezték. A XIX. század végén úgy tűnt, a katonaság költözik oda, hogy gyakorlóteret üzemeltessen az egyébként teljesen rossz minőségű földterületen. Aztán a rákospalotai vezetés - a nagyobb bevétel reményében - inkább parcellázta a területet Széchenyitelep néven, hogy a "kifelé terjeszkedő" budapestiek itt építsék fel leendő házaikat. A kezdetben sok-sok pénzzel kecsegtető teleküzlet végül nem hozta meg a kívánt eredményt, aminek az lett a következménye, hogy Rákospalota - azon kívül, hogy adót szedett, és egyre olcsóbban árulta a telkeket - az égvilágon semmit nem tartott be azokból az ígéretekből, amelyekkel az embereket idecsalogatta; nem épült csatorna, úthálózat, semmi. Nem csoda, hogy az aggodó telekvásárlók és a település viszonya elmérgesedett. Az itt építkezők azonban mégsem húztak haza Pestre, hanem összefogtak, és a legkülönfélébb trükkökkel és természetesen befolyásos ismerősök segítségével sikerült elérniük, hogy 1909-ben a területet önálló községgé nyilvánítsa a belügyminiszter, 1910 márciusában pedig az első képviselő-testületi üléssel elkezdőtt a település negyven évig tartó karrierje. A "városalapítók" eleinte a Pestújváros meg a Széchenyifalva nevet szerették volna, de az ebben illetékes Országos Községi Törzskönyvbizottság mind a két nevet elutasította, jobb híján végül abban maradtak, hogy az új községet Pestújhelynek nevezik el.

Az itt élők határtalan lelkesedésükben csodákat műveltek, és a harmincas évekre egy olyan, virágzó település lakóivá váltak, hogy az tényleg fantasztikus volt. Különösen ha arra gondolunk, hogy kezdetben nem volt villamosenergia, vízvezeték, utak se nagyon, belvizes területek annál inkább. Mégis, néha fondorlattal, néha szerencsével, de legfőképpen kitartással sikerült megvalósítani azt, amit kezdetben senki sem gondolt: irigylésre méltó lakóhellyé változtatni a semmit. Az egykori visszaemlékezések szerint a faluban harmincegy vendéglátóhely működött, volt strand, sporttelep, színház, ötvenkét élelmiszer-kereskedés, de felépítettek egy római katolikus, egy evangélikus és egy református templomot is, no meg iskolákat. A lakosság száma 1928-ban már tizenkétezer volt, az elöljárók azt is fontolgatni kezdték, hogy városi címre pályáznak. Reggelig sorolhatnám azokat a legendába hajló eseményket, amelyek színesítették az akkori lakók életét, de mivel nincsen hepiend, minek?

Pestújhely 1950-ig volt önálló, és virágzott mint egy cserép muskátli, de azután, hogy egy rendelettel létrehozták a mai Nagy-Budapestet, a nagyközség története is véget ért: összevonták Rákospalota városával, elnevezték tizenötödik kerületnek, aztán a másik végére felhúzták az újpalotai lakótelepet, ami szinte rádől a nyugalmas kis utcákra. A beolvadás óta Pestújhely csak úgy létezik, mint egy adat a térképen.

Amikor először ott jártam, lenyűgözött. Tavasz volt, ragyogott a Nap, és szikrázott a króm biciklim küllőin, hihetetlennek találtam, hogy ha az ember túljut a Szuglói Körvasút soron - ami tulajdonképpen egy hosszú-hosszú illegális szemétlerakó-telep -, ilyen takaros kis helyre érkezik. Nem kertelek, szeretet fészkelte magát a szívembe, fagylaltot ettem, és irigykedve néztem a templomba járókat.

A dicső múlt ismeretében azonban mégis sajnálatra méltó ez a terep. A nyugalom és a béke megvan, de semmi több. A kopott régi házakat nézve ugyan el lehet képzelni, milyen lehetett a falu fénykorában, de a hely ma már csak emlékeket tud felmutatni, alkotni képtelen. Tipikus alvóváros, semmi több. Az egykori színház a második világháború után Széchenyi mozi lett, majd bezárták: mostanában újítja fel egy cég saját használatra. Ha jól bogarásztam ki egy 1941-es térképről, a strand helyén óvoda működik, az egykori Munkásszanatórium épülete járóbeteg-rendelő, kertjébe meg valami undorító szürke építményt húztak fel, amit valójában semmire sem használnak.

A legendás vendéglátásnak se híre, se hamva. Van egy presszó, ami pontosan olyan, mint bármelyik falusi kocsma, egy borozó, étteremnek meg a Gogó hami nevű gyorstanyát ajánlják, noha azért létezik Édes otthon néven egy pizzéria is.

Ennek ellenére a hely szellemes, aki először látja, biztosan rácsodálkozik. Aki viszont nem éri be ennyivel, és felkeresi az itt működő, nemrégiben felújított Rákospalotai Múzeumot - ahol külön Pestújhely-termet rendeztek be, hogy mindenki megismerje a település múltját és fénykorát -, az egészen biztos, hogy csalódott az utcára lépve, noha derűsen váltott múzeumi belépőt.

Legát Tibor

(Pestújhely)