Amikor a kiállítás hivatalos megnyitója véget ért, fiatalos lendülettel a mikrofonhoz penderült egy mosolygós szemű, szakállas úr, és hirtelen ötlettől vezérelve arra biztatta a Néprajzi Múzeum márványillatú előcsarnokában tolongó közönséget, hogy énekeljék el együtt a bánki tábor himnuszát. Látszani nem látszott a gyorsan összeálló kis csoport, akik rázendítettek a dalra, amelyet fél évszázaddal korábban, gyerekként tanultak egy kis nógrádi faluban, de a megkapó jelenet így is jól illusztrálta – és részben fel is oldotta – azt a feszültséget, amelyet személyes, nosztalgiázó beszédében Ascher Tamás is érzékeltetett, és amely a kiállítás tárgya és helyszíne között feszül. Vagyis hogy mit keresnek a kócos pipeclandi polgárok a dór oszlopok között?
| ||
A kiállítás sikeresen hidalja át a távolságot, pedig Bánkról beszélni amúgy is nehéz. Leveleki Eszter gyerektábora 1938-tól négy évtizeden át létezett, tehát sokáig tartott és régóta nincs már, az iránta újra és újra feltámadó kíváncsiság azonban mindeddig kielégítetlen maradt. A kívülállónak ugyanis kevés támpontot adott az egykori résztvevők jellemzően anekdotikus, játékos, mitizáló narratívája. Tovább növelte a homályt, amikor az 1979-ben alapított első bánki utódtábor vezetőjéről tavaly kiderült, hogy gyerekeket molesztált. A botrányt kirobbantó 444.hu cikke ugyanis azt sugallta, hogy a bánki típusú nyaraltatás szellemisége és szokásrendje különösen alkalmas az elnyomásra és a manipulációra. Ez a nehezen igazolható tétel azóta újra és újra felbukkan, és nem csak a tendenciózus, balliberális keltetőről hadováló jobboldali médiában. A kiállításról szóló ismertetőjében az Index szerzője például úgy összegzi a lényeget, hogy „a nyaraltatások közege a nagyszerű élmények mellett lehetőséget adott a visszaélésekre is”. Ami természetesen igaz, de mivel ugyanez gyakorlatilag minden iskoláról, táborról és akármilyen zárt közösségről elmondható, ezért ennek hangsúlyozása inkább hangulatkeltés, mint információközlés.
„Sipos szereplő, raktunk be róla képet, a többi táborozóval együtt ki van írva az ő neve is. Nem akarjuk eltagadni a jelenlétét, de ez egy másik történet” – nyilatkozta a kiállítás kurátora, Frazon Zsófia a hvg.hu-nak. Ez a hozzáállás, tehát gondos mérlegelés, bátorság és empátia jellemzi az egész tárlatot. Az alapozó kutatást az AnBlokk Egyesület 2011 februárjától induló Ellenpedagógia a Kádár-korszakban című programja indította el, de a fókusz ennél is tágabb, hiszen Leveleki Eszter szemléletének forrásvidéke a századelő reformpedagógiája. Mesterei Piaget és Montessori magyar tanítványai voltak, de Mérei Ferenc is hatott rá, és Sztehlo Gábor gyerekköztársaságában is részt vett. A kiállítás tehát a magyar reform- és alternatív pedagógia 20. századi történetén is végigvezet, miközben a táborvezető személyes sorsa és a társadalmi változások együtt adnak hatásos és tanulságos képet. Mert hiába volt különleges ember és egyedüli példány, Leveleki Eszter – és vele a tábor – sorsa szimptomatikus. 1940-ben azt firkálták a tábor kapujára, hogy „Zsidópanzió”, ’45-ben orosz katonák fuvarozták a gyerekeket, 1950-ben Leveleki Esztert „szocialista ember nevelésére alkalmatlannak” nyilvánították, ezért kendőfestésből és esőkabát-hegesztésből élt, míg végül 1975-ben megkapta a munka érdemrendjét.
De a kiállítás a nagy történetek mellett ugyanakkora figyelmet szentel az apróságoknak, a tábor hétköznapi életének, szokásainak és tárgyi emlékeinek, amelyek meggyőzően bizonyítják, hogy a közösségi ethosz, a kreativitás és a spontaneitás alapelveire épülő pedagógia szárnyakat adott a gyerekeknek. A nem hivalkodó, de azért dekoratív és funkcionális grafikai és tipográfiai kivitelezés, a görgősszékek játékossága, a nagyítóval szemlélhető fotók és naplók intimitása, a terjedelmes, de tömör és fogyasztható kísérőszövegek mind fontos részei a népes stáb által jegyzett kiállításnak. Legnagyobb erénye azonban az alapállás, amely egyrészt deklaráltan szimpatizál a vizsgálódás tárgyával, Leveleki Eszterrel és táborával, másrészt viszont szépítés nélkül mutat rá a hibáira. Amelyek elsősorban a következők: „a legtöbb zárt közösségben érzékelhető latens és valós erőszak”; az érzelmi viszonyok, a nemiség és a szexualitás tabusítása; illetve „a nyaraltatás egyre drágábbá és exkluzívabbá válása”.
A bánki táboroztatás négy évtizedét a kiállítás ugyanis négy korszakra osztja, és hanyatlástörténetként meséli el. A válság okai között említődik a személyes karizmájával mindent összetartó és életre keltő „Eszter néni” – életkorából és betegségéből következő – háttérbe szorulása, illetve „az ellenkultúra kiüresedése”. Vagyis hogy a kommunista rendszer oldódása, a szabadabb élet és más alternatív közösségek megjelenése elvette Pipecland varázsát. Mindezt nem vitatom, de – mint az egyik utódtábor lelkes külsőse – a kutatás és a kiállítás egyetlen komolyabb hiányosságának tartom, hogy nem foglalkozik érdemben a folytatással. Pedig éppen az országszerte osztódással szaporodó utódtáborok segítségével válna érthetővé az, ami túl van a személyesség és a történelem esetlegességein, vagyis az a titok, az az igazság és az a módszer, amely folyamatosan alakul, állandó korrekciókra szorul, mégis: Leveleki Eszter visszavonulása és a Kádár-kor vége után is tovább élteti a bánki típusú nyaraltatást.
Néprajzi Múzeum, nyitva augusztus 31-ig
