Különös bronzszobor ágaskodik a Vőlegény utcában rejtőzködő, bérházak ölelte téren. Ujjával V betűt formázó, hosszú hajú, bajszos alak, testhez simuló, mégis csupa ránc öltözékben, nyakában gitárral. Radics Béla, 1946-1982. A szobor talpazatánál gyertyacsonkok, a hangszeren nemzetiszínű szalag. Mögötte játszótér, bokrok, parkoló autók, az alak azonban mintha az V. lépcsőház feliratú homlokzatot nézné, egy márványtáblát, amelyre azt vésték: "Ebben a házban élt és alkotott a legnagyobb magyar gitáros."
"A Bélán kívül csak egy könnyűzenészről, Dankó Pistáról állítottak szobrot - mondja büszkén Tárász József, a szobrot és az emléktáblát is "összekalapozó" Radics Béla Emléktársaság elnöke, aki sem barátja, sem kollégája, csupán rajongója volt és maradt a gitárosnak. - A zenésztársak összefogásának, a rajongók adakozásának és nem utolsósorban a nagyváradi szobrászművésznek, Kovács Károlynak köszönhető mindez, aki szinte anyagárban elkészítette ezt a művet." Tárász József tanúja volt annak a daliás időszaknak, amikor Radics a csúcson volt, és még most, ötvenen túl is élete meghatározó élményei közt tartja számon, hogy élőben hallgathatta meg a Sakk-Mattot, a Tűzkereket, a Taurust. "A hatvanas évek végén láttam őt először, és teljesen elájultam tőle. Azt ma már el sem lehet képzelni, mit jelenthetett akkor egy az egyben hallani a Creameket meg a Hendrixeket, hiszen még ehhez hasonló sem volt addig Magyarországon. Béla attól vált naggyá, hogy ösztönösen ráérzett erre a zenére, az egész lénye egy olyan érzést fejezett ki, amelyről nemcsak nekünk, de valójában neki sem voltak információi. Nem csoda, hogy kezdettől fogva istenítették, Angyalföldön akkoriban könnyen bele lehetett futni egy sallerba, ha valaki azt mondta, nem Béla a legjobb gitáros. Koncertek után azt üvöltötték az utcán, hogy 'Tűzkerék a sztár, a Béla a király!', ő pedig elhitte, ennyi elég a dicsőséghez. Rendkívül naiv és konok ember volt, aki nem tudta betartani a játékszabályokat, amelyek nélkül lehetetlen volt érvényesülni Magyarországon. Azt hitte, elég a közönség szeretete, a rajongás. Meg nem tudnám mondani, hányan kezdtek nála a mai befutott sztárok közül, de Bélának csak mítosza volt, lemeze nem. 1973-ban, a Taurus feloszlása után pedig feladta, az alkoholhoz menekült, mint annyi más zseni."
Radics Béla tragédiáját sokan feldolgozták (egyebek mellett "molnár Miklós, valamint Zoltán János és Tóth Tamás Béla írt róla könyvet, Kisfaludy András dokumentumfilmet készített), sorsa a magyar rocktörténet tán legszomorúbb epizódja. Pályafutása során legfeljebb egy nagylemezre való dalt írt, játékát csupán két - hivatalos - kislemez őrzi, filmfelvételek pedig egyáltalán nincsenek róla, mégis leginkább talán neki köszönhető, hogy Magyarországon a "kemény rock" sokkal nagyobb hatást váltott ki, és sokkal tovább volt divatban, mint másutt. Igaz, ebből a sikerből már nem részesült, mivel a csalódások miatt közvetlenül azelőtt szállt ki/dobták ki a hajóból, hogy a nyomában járók divatba hozták/hozhatták azt a zenét, valamint az azzal járó, illúziókra épülő bombasztikus életérzést és színpadi viselkedést, ami "rockerré" tette a következő - már valóban fizetőképes - generációt. Azt, amelyik óvodába járt Radics fénykorában, és már semmit sem tudott kezdeni az egykori legendával. Radics Béla a hetvenes évek közepétől kezdve nem tudta felvenni a versenyt egykori "tanítványaival", alkoholizmusa miatt nemcsak erős saját produkcióra, de a velük való együttműködésre is képtelen volt. Úgy maradt - 1982-ben bekövetkezett haláláig.
Mit tegyünk még?
"Az nem lehet, hogy elfelejtsék a Bélát, valamit csinálni kéne, mondtam egy haveromnak - emlékszik vissza Tárász József. - Na, akkor körtelefon, pár perc alatt összejött annyi ember, hogy hivatalos egyesületként is bejegyezhető lett a Radics Béla Emléktársaság. 1999-ben tartottuk alakuló ülésünket az angyalföldi Gyöngy kisvendéglőben, és hét év alatt sikerült megvalósítanunk mindazokat a célokat, amiket kitűztünk magunk elé. Úgy vélem, a társaság működése nagyon szép példája az önzetlen összefogásnak, az emléktábla és a szobor a leglátványosabb, de éppen most sikerült annyi pénzt összeszedni, hogy a sírhelyét ötven évre megváltsuk, mivel az illetékesek nem tartják őt olyan nagyra, hogy ingyen sírhely járjon neki. Minden hónapban összejövünk, vendégként az egykori zenésztársakat hívjuk el, beszélgetünk, emlékezünk, de ennél sokkal fontosabb, hogy sikerült felkutatnunk néhány korabeli koncertfelvételt, amelyeket igyekeztünk feljavítani, s így - ha nem is tökéletes minőségben - valamit meg tudtunk őrizni Béla játékából az utókornak. Nemrégiben azt kérdezték tőlem, ezek után mit akarok még. Mindent megtettünk, amiért 1999-ben megalakultunk. De én bízom abban, hogy akadnak még archív anyagok, koncertfelvételek, fotók, további tárgyi emlékek Béla hagyatékából. Sok dolgunk van még."
Forever young
"Zenészként törvényen kívüliek voltunk, Béla pedig egy karizmatikus egyéniség. Túl azon, hogy valóban jól gitározott, jó forma is volt, és ő érzett rá először arra, mit jelent a rockzene. Egyszerűen képben volt, technikában és feelingben is, így aztán az első pillanattól kezdve hiteles volt. Amikor 1970 körül, Nyugaton járva, először láttam Claptonról és Hendrixről filmet, teljesen ledöbbentett, hogy ugyanazt csinálták, mint a Béla, aki legfeljebb fotókat láthatott róluk - mondja Póka Egon, aki több Radics-zenekarban basszusgitározott. - Ma sem tudom, hogy lehetett ennyire naprakész. De ezzel itt, Magyarországon megelőzte a korát, az akkori hivatalok, a lemezgyár, az ORI egyszerűen megijedt tőle. Az Illés, a Metró, az Omega, a jól fésült egyetemisták még belefértek a képbe, de Béla már túl sok volt nekik, kívül esett azon a körön, amelyet elfogadhatónak tartottak. Amikor pedig már lazult ez a hozzáállás, addigra megkeseredett, csalódott emberré vált." Póka szerint Radics Béla nem tudta feldolgozni, hogy nála sokkal tehetségtelenebbek válnak sikeressé, készíthetnek lemezeket. "Hiába volt körülötte egy csomó ember, aki segített volna. Én játszottam vele a Taurus után is, amikor padlóra került, próbáltam kirángatni az apátiából, de nem lehetett. Sovány vigasz, hogy a halála után adtunk egy koncertet a Hobo Blues Banddel a Budai Ifjúsági Parkban, s ebből készíttettük el a sírkövét a Megyeri temetőben."
Póka Egon minden olyan eseményen részt vesz, amely a gitárosra emlékezik. "Béla nagyon szeretetre méltó ember volt, a barátom és a mentorom. A pályafutásomban ő játszotta a legfontosabb szerepet, életem végéig hálás vagyok neki, és nagyon örülök, hogy vannak még egypáran, akik őrzik az emlékét. Ez egy nagy brancs. Ötven-hatvan éves emberek, akiknek a Béla valami olyasmit adott, amit nem lehet szavakkal kifejezni. Megható látni őket, amikor összegyűlnek és előkerülnek a régi bőrdzsekik, surranók. Számomra egy-egy ilyen esemény, mint például a szoboravatás, valódi időutazás, összejön a régi galeri. Sokkal több ránccal és kevesebb foggal, mégis megfiatalodva."
Az esztergomi vonal
Márciusban, a párkányi kultúrházban emlékkiállítás volt Radics Béla 60. születésnapja alkalmából. Az esemény rendezője az esztergomi Tóth Tamás Béla volt, aki zenekarával már több mint húsz éve dolgozik azon, hogy a gitáros munkássága közkinccsé váljon. "A nyolcvanas évek közepén a Stáció zenekarban játszottam, és felkértek, csináljunk egy Jimi Hendrix-emlékestet a Metró Klubban, amelyen eljátszottuk Béla Zöld csillag című dalát is, az egyetlent, amely addig megjelent. Sikerünk volt, de a koncert után odajött hozzánk néhány múmiaszerű fazon azzal, hogy oké volt a Zöld csillag, de ismerjük-e a Megátkozott embert meg a Lazítást? Elkezdtek sorolni mindenféle, számunkra ismeretlen dalcímet, és akkor esett le, hogy a Bélának volt egy csomó saját száma. Ezek az öreg hippik nemcsak nagyon hiteles fazonoknak tűntek - egyikük állítólag mindennap kiment a Béla sírjához, és megivott 'vele' egy üveg Kőbányait -, de voltak szakadt felvételek ezekről a dalokról. Elhozták nekünk, mi pedig megpróbáltuk restaurálni, összerakni ezeket. Sokat nekünk kellett kitalálni, mert hiányzott az eleje vagy a vége. A Hanglemezgyártó Vállalatot nem érdekelte a dolog, de később, a rendszerváltás után, amikor megváltozott minden a kiadás körül, megkerestünk egy esztergomi milliomost. Ő azt mondta, hogy ha hozunk neki egy hírességet, aki szerinte is híres, és ő azt mondja, hogy jók vagyunk, akkor segít nekünk. Som Lajost hívtuk. Ő hallott minket, lejött Esztergomba, és mondta, hogy jók vagyunk, ezzel el is volt intézve a lemez. Akkor Som Lajos engedélyével felvettük a Tűzkerék Revival Band, majd, miután az öcsém abbahagyta, a Tűzkerék xT nevet. Azóta már több mint tíz lemezt adtunk ki, természetesen vannak saját dalaink is."
Egyre fogyunk
Tóth Tamás Béla számára - aki civilben az esztergomi Féja Géza Közösségi Ház igazgatója - persze elsősorban hobbi a zenélés, mint ahogy a korszak kutatása is (Zoltán János társszerzője volt a Radics Béláról írt Csodálatos utazás című könyvnek). Úgy véli, ebből nem lehet megélni, annak ellenére, hogy a Tűzkerék xT országosan ismert és kedvelt együttes, és számos klubba, fesztiválra hívják őket.
És ha valaki mégis ebből akar megélni? Mi van azokkal, akik Radics Béla hangfalából bújtak elő, s majd két évtizeden át a legnagyobb kedvencek közé tartoztak? A The Rock Bandben csupa egykori sztár, a P. Mobil, a Piramis egykori tagjai játszanak. A zenekarvezető Zeffer András szerint kutyába nem mennek le, mindent nem vállalnak el, de így is száz-százhúsz koncertet kell adniuk évente, hogy szerényen megéljenek. "Tudomásul kellett vennünk, hogy a műfaj fölött szép lassan elszállt az idő. Gondolj bele, milyen esélye lehet egy Rock Bandnek, egy Mininek Robbie Williamsszel szemben? Mégis vannak olyan koncertek, amikor pár ezer ember összeverődik, és ez számomra azt jelenti, hogy igenis van erre igény. Nem olyan gyakran, mint régen, ezért sok kis klubban is megfordulunk, csekély létszámú közönség előtt. De a mi fajtánk olyan, hogy kevéssel is beéri. Nekem például elég azt látnom, hogy élvezi a közönség, amit csinálunk, máris jól érzem magam. Ha valaki egyszer a színpadra kerül, mindig ott akar maradni, akiben pedig ez nincs meg, úgyis lemorzsolódik. Ma már nincsenek áskálódások, mi, öregek próbálunk segíteni egymáson. Például épp most hívott Deák Bill, hogy tud egy új helyet, persze én is szólok, ha van valami lehetőség. Előfordulnak krízishelyzetek, fizikailag, szellemileg sokszor megterhelő ez a dolog, de most már képtelenek lennénk váltani, sokkal bölcsebbek lettünk. A Závodi János régebben nem bírta sokáig egy zenekarban. Nálunk tizenegy éve gitározik, mert belátta, hogy ma már csak összefogással lehet érvényesülni. Különben én a magam részéről ma is élvezem a dolgot. Nem kezdek el azon gondolkodni, hogy Nyugaton valaki egy jó refrénnel még az unokájának is tisztes megélhetést biztosít, én pedig hiába írtam egy tucat jó számot, rockkocsmákban kell játszanom. Azt hiszem, aki így gondolkodik, annak vége."
"Nem csak a Béla halt bele, mások is, hogy már nem rajonganak értük tömegek." Czapp József, az emléktársaság tagja társával, Hegedűs Istvánnal koncertszervezőként és menedzserként is dolgozik, számos Radics-emlékkoncertet szervezett. Rockban utazik, a Radics-dalokat is játszó egri Team Rock Bandet menedzseli, lemezeket, DVD-ket ad ki. Nincs könnyű dolga. "Ma a rockzene nem divatos, nem lehet eladni. Most jelent meg a tavalyi emlékkoncertről készült DVD, 500 példányban mertük kiadni. Persze a nagy bulikra összejön néhány ezer ember, különösen, ha valami nemes célt szolgál a rendezvény. De egyre fogyunk, döbbenetes, hányan halnak meg az ötven-hatvan éves régi rajongók közül. Abban bízom, hogy a fiatalok felfedezik még a rockot, mert hiszem, hogy egy Fekete Pákó vagy egy Győzike nem sokáig tud a felszínen maradni. Azt persze én is lehetetlennek tartom, hogy hetente tömegek gyűljenek össze egy rockegyüttes koncertjén, mint ahogy az a hetvenes években volt." Czapp József szerint jó havi keresetnek számít, ha valaki száz-százötvenezer forintot összemuzsikál, de ehhez minden fellépést el kell vállalni. Mindenhol.
