A Kossuth tér felújítása

Régi kor árnya

szerző
Kovács Dániel
publikálva
2014/15. (04. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Március 15-én, az országgyűlési választások előtt három héttel adták át a nemzet főterét, egyelőre szobrok, látogatóközpont és Parlamenti Múzeum nélkül. Így nem könnyű megmondani, jól költjük-e el az eddig leszerződött 16,6 milliárd forintot.

 

A Fidesznek mindig is volt érzéke a szimbolikus beruházásokhoz, és ebből a szempontból mintha tanult volna a korábbi kormányzás hibáiból. A 2014 első harmadára rögzített átadások között messze nincs a Nemzeti Színházhoz mérhető katasztrófa, sőt, többségük olyan hiányt pótol, amelyet már a korábbi kormányoknak is észre illett volna venniük. Tekintsünk el attól, hogy valójában semmi sem készült el teljesen az ünnepélyes csinnadratta idejére - így a Kossuth tér sem. Az országgyűlési őrség és a nemzetbiztonságilag kockázatos beruházások paranoid korában így is csodaszámba megy, ami a téren történt.

"Egy kis frissítés sosem árt"

Habár a Kossuth tér a 20. században a nemzet egészének szempontjából is meghatározó események színtere volt, ráadásul Budapest turisztikailag legfrekventáltabb köztereinek egyike, évtizedekig nem mutatkozott központi szándék az uralkodó kültelki állapotok felszámolására. A 2007-es tervpályázat bátortalanul bár, de ezen szeretett volna túllépni, mielőtt az V. kerülettel elhúzódó konfliktusokban elbukott. Az új Orbán-adminisztráció a Steindl Imre Programmal az alapoktól gondolta újra a teret, a parkolás mellett megoldást keresve az alapvető turisztikai és reprezentációs gondokra is. A beruházás - nemzetbiztonsági okokra hivatkozva - a nyílt pályázatokat mellőzve startolt, és már épült a mélygarázs, mikor végre látványterveket is láthatott a nagyérdemű. A tervezést 2012 áprilisában zártkörű közbeszerzésen nyerte el a Közti Zrt., amelyet annyira szeret a kormány, hogy szakmai pletykák szerint a megvásárlása is felmerült; a Tima Zoltán vezette csapat okos húzással az öt évvel korábbi győztes s73 tájépítész-irodával bútorozott össze a munkához. Ekkor még nem sejtették, hogy az egyébként sem kevés munka tovább bővül a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium (mostanra majdnem kész) homlokzatfelújításával és a metró feletti MTESZ-székház (tervbe vett) átépítésével.

A legkomolyabb hendikep mindezt megelőzte: az a 2011 októberében elfogadott kormányhatározat, amely a Steindl Imre Programról és a tér 1944 előtti arculatának helyreállításáról döntött. Az arculat szót eleinte a "vizuális" jelző kísérte, amely később az óvatosabb és jobban körülírható "képzőművészetire" változott. A határozati javaslat benyújtói (Lázár János, Harrach Péter, Balsai István, L. Simon László) sosem kényszerültek megválaszolni azt a kínzó kérdést, hogy pontosan kinek és miért áll érdekében a nagyrészt elpusztult műalkotások másolatokkal pótlása, illetve a meglévő objektumok cseréje és elszállítása, összesen majd egymilliárd forint értékben. A meg nem magyarázott gesztus, bár nem előzmények nélküli - gondoljunk például Görgei Artúr várbéli lovas szobrának 1989-es újramintázására és -öntésére -, a kritikusok szerint lehámozza a hagyományos értelmezési keretet a műalkotásokról, múlt és jelen nélküli dekoratív elemként kezelve őket, hamis kohéziót teremtve a Horthy-korszak és napjaink között. És a kritikusoknak igazuk van. A rekonstrukciós pótlásról született döntésnek mindemellett, jegyeznők meg némi éllel, egy előnye feltétlenül van: megúsztuk a jobboldal által preferált kortársak újabb bevetését, ami a műegyetemi 1956-os ellenkompozíció, a Vigadó téri kutyás lányka, az előző Orbán-kormány idején a Kossuth térre odaszobort Kovács Béla vagy a Szabadság téri emlékműbotrány fényében nem kis eredmény.

Az átadó időzítése optimálisan alakult: a választások előtt a térre csak a talapzat került a vitatott szobrokból. Kivéve Kossuthot, aki mellé a forradalmi kormány többi tagja is csak a közeljövőben szegődik majd, a Dombóváron maradt eredeti szobrok mintájára újrafaragva. Andrássy lovas szobra, századfordulós köztéri művészetünk egyik csúcsa május környékére várható (erről lásd még: Bronz aranyáron, Magyar Narancs, 2013. július 11.), akárcsak a jóval középszerűbb, de legalább annyira bombasztikus Tisza miniszterelnök. Utóbbi regénybe illő történetéhez tartozik, hogy két mellékkompozíciója megúszta a népköztársaság haragját, így most eredeti helyükre kerülnek vissza. Bár erről kevés szó esik, a korábban egyértelműen túlterhelt térről egy falusi polgári kör létszámában tűntek el szobrok. Varga Imre Károlyija - ha már - legalább új otthonra talált Siófokon, egyelőre a helyét keresi viszont Lugossy Mária 56-os örökmécsese és persze Kisfaludi Stróbl Kossuth-szobra. Az 1956-os sortűz áldozatainak Makovecz Imre tervezte, jelképes sírlapja vélhetően annak az emlékhelynek válik részévé, amelyet októberre alakítanak ki az átadás során előkerült Steindl-féle szellőzőalagútban.

A térre bevándorló politikusszobrok még nyilván generálnak vitát, az átadó utáni első benyomások alapján az általuk kreált pszeudotörténelem a városlakók többségét teljesen hidegen hagyja. Viszont szeretik a kortárs Kossuth teret. A korábban a város lüktetéséből kieső, élettelen és - legyünk őszinték - nyomorúságos állapotú placc helyén most lipótvárosi polgárok és turisták korzóznak önfeledten - a siker ebből a szempontból tagadhatatlan és igen látványos.

"Ez kell a dolgozóknak"

A frissen felújított Országház valósággal arcul csapja az érkezőt. Háromszáz fába került, de Steindl főműve levegős teret kapott a város felől - ez alapelvvé vált az új flóra kiültetésében és a tér építészeti kialakításában. Ha képesek vagyunk elszakadni a Parlamenttől, érdemes körülnézni terepszinten is. A tér közlekedése teljesen átalakult, autók szinte egyáltalán nem hajthatnak be, és a járófelületeken egyértelmű a gyalogosdominancia. Eltűntek a zebrák, a kerékpársávot a kőburkolatba mart, alig látszó piktogram jelöli. Különösen szépek a sötétszürke andezitburkolaton ékszerként ható fém taktilis sávok.

Az Országház építészeti hangsúlyát erősíti a Kossuth tér új tagolása is a kapcsolódó térrészek világos elkülönítésével. A korábban gyakorlatilag nem létező, a villamosvonal által kettészelt déli terület felerészt fás-füves liget, felerészt kellemes hangulatú, burkolt sétatér, közepén az Andrássy-szoborral. A József Attila-emlékmű végül néhány méterrel került közelebb a Dunához, egy újonnan kialakított lépcsősor tetejére - annyira természetes helyre, hogy nem is érteni, ez eddig miért nem jutott senkinek eszébe. Az északi oldal hasonló kiképzésű, csak itt a sétatér egy részét a Tisza-szobor előtt a föld alá süllyesztett, júniusra elkészülő látogatóközpont foglalja el. A mindent a Parlament méretes bájainak alárendelő szemlélet itt különösen szembetűnő. A látogatóközpont elviselt volna még némi gondoskodást, hogy ne tűnjön annak a jegyirodaként és nyilvános illemhelyként szolgáló aluljárónak, ami egyébként elsődleges funkciója.

A legnagyobb változással a középső térrészen szembesülünk. A korábbi útvonalak helyett a téren két enyhén összetartó, észak-déli irányú sétányt alakítottak ki. A Parlament főbejárata melletti két öbölben biztonsági okokból megemelt, talajtakarókkal és virágokkal beültetett ágyás, Rákóczi és Kossuth körül és előterében gyepszőnyeg. A világ legelőkelőbb képviselői parkolójának helyén anyagában is reprezentatív, erdélyi gránittal burkolt rendezvénytér fogad, amelyen egészen a főkapu oroszlánjaiig elsétálhatunk. Ezt a villamossávtól sekély medence választja el, amely pihenőhelyként, optimális fotózási helyszínként és nem utolsósorban biztonsági korlátként funkcionál. A teljesen árnyékmentes, sötét térburkolat nyári felforrósodása ellen a térfelszínbe plántált párásító berendezés küzd majd, kiderül, milyen sikerrel. A térrész éjszakánként ma még sötét, amin a hamarosan elkészülő város felőli díszkivilágítás segít majd - de csak, ha működik.

Fontos eredmény, hogy a Parlament negyedik oldala, a Duna felőli homlokzat előtti térrészek is megújultak. Immár bátran lehet mászkálni a folyóparton, az új zebráknak és lejáratoknak, valamint a meghosszabbított rakpartnak köszönhetően akár az autóút mindkét oldalán (egészen Pauer Gyula cipős emlékművéig felújították a burkolatot). Akár le is ülnénk itt, gyönyörködni a kilátásban, de ezt - egyelőre? - nem lehet.

"Nem moralizálni kell, hanem cselekedni"

A tér egésze érezhetően a legapróbb részletekig (például az Országház sziluettjét ábrázoló aknafedelekig) az időtlen, maradandó dizájnt szem előtt tartva átgondolt, az alkalmazott megoldások igényesek és tartósak. Az 55 ezer négyzetméternyi burkolat mellett természetes kőből készültek a szegélysávok és a pollerek is. A visszafogott léptékben alkalmazott stabilizált murvával ugyan akadnak esztétikai problémák, de ezt hamarosan javítják. Pluszpont jár az elegáns és praktikus megformálású utcabútorokért, világítótestekért, a lehetőségekhez képest visszafogott felsővezeték-tartókért, és a budapesti köztereken eleddig kikerülhetetlen szépséghibák, a legkülönfélébb kapcsolódobozok, tűzcsapok eltüntetéséért. Az okos tervezés elfeledteti a járókelővel a tér aszimmetriáját, az Alkotmány utca tengelyének ferdeségét - viszont odafigyel olyan szórakoztató, érzékeny apróságokra, mint a Rákóczi oldalán meghagyott fa gyökérzeténél finoman megemelkedő, vagy a zászlórúd talapzatánál köldökként felhullámosodó burkolat.

Kifogás az elkészült teret leginkább a zöldfelületek felől érheti. Egyrészt a korábbi közparkfunkció valóban elveszett, amennyiben a fák száma bő 160-nal csökkent, mellesleg az ügyészség által jogellenesnek talált akció eredményeként. A két újonnan kialakított fás terület északon és délen annak a napjainkban népszerű tájépítészi meggyőződésnek esett áldozatul, amely tömeges fakiültetést csakis egyazon faj (esetünkben kőris) egyazon korú egyedeinek négyzethálós raszterbe történő elrendezésével tart lehetségesnek. Az Országház öbleiben, illetve a villamospálya mentén kialakított sávos-mezős cserje- és virágbeültetések, bár a légi fotón mutatósak, utcaszinten meglepően fantáziátlanok; itt bőven elfért volna néhány egyedi módon kialakított, komolyabb gondozást igénylő és akár magasabbra megnövő növénycsoport, a tán kevésbé divatos, de a tér történetében folyamatosan jelen lévő nyírott örökzöldekkel.

Az átalakítás legmegdöbbentőbb pozitívuma, hogy a biztonságot illetően az angolszász helyett a német példa lebegett a beruházó szeme előtt, és - míg 2007-ben még komplett körbekerítést és éjszakai lezárást terveztek - most nem csupán szabad és akadálymentes az átjárás a tér egészén, de olyan közel sétálhatunk a Parlamenthez, hogy csaknem kivehetővé válnak a házelnök homlokán emiatt legördülő verítékcseppek. A továbbjutást a paranoid fix kerítések helyett egyszerű dolgok: lánckorlátok és kiskatonák gátolják meg, magától értetődő természetességgel, ami ennek ellenére a nyugat-európai fővárosok többségében nem értődik magától.

"Expresszmunka, nem?"

A fenti pozitívumok többsége a Steindl Imre Program igazgatója, Wachsler Tamás nevéhez fűződik, aki a feszített ütemű kivitelezés során nemcsak a minőségre figyelt oda, de végigfotózta a teljes folyamatot, és gyakorlatilag bármikor lelkesen kalauzolta a bejelentkező érdeklődőket, sőt a SkyscraperCity építészeti fórumon személyesen tartott kapcsolatot a Kossuth tér átépítését követőkkel, esetenként rajtuk tesztelve a felmerülő megoldásokat, illetve kezdeményezéseikre megváltoztatva a terveket. Az építész végzettségű Wachsler 1988 óta Fidesz-tag, a kilencvenes években képviselőként is dolgozott, majd rövid ideig a Honvédelmi Minisztérium közigazgatási államtitkára volt. Ezt követően egy évtizedre eltűnt az országos közéletből. Az elmúlt két évben viszont sajátjaként építette a teret, a háttérből irányítva, de a nyilvánosság számára is kontrollálható módon. Remélhetőleg nem tévedés azt valószínűsíteni, hogy a következő ciklusban is kap feladatot a kormánytól.

Hogyan valósulhat meg egy ilyen beruházás ma Magyarországon? - kérdezheti a gyanakvó olvasó. Félreértés ne essék: Orbán Viktor - a név tetszés szerint behelyettesíthető bármely potenciális miniszterelnökkel - ugyanolyan lelkesültséggel adott volna át egy háromméteres neogót vasráccsal körülvett, kandeláberes és beton térköves parkot is március 15-én. Szögezzük le: nagyrészt Wachsler személyes ambícióin múlt, hogy nem így lett. Ez történik mostanság a legtöbb, kultúra és építészet metszéspontjában zajló projektben - lásd "kovács Szilveszter és az Erkel, Fürjes Balázs és a Ludovika, Baán László és a múzeumi negyed esetét. A szakmai ambíciókra építve a politikai vezetés megnyerése után a program megvalósítása immár egyszemélyi felelősség a legkülönfélébb politikai és gazdasági érdekszférák csörtéje közepette; pénz, paripa, lovas szobor látszólag korlátok nélkül áll rendelkezésre. Ezeket a nagy vállalkozásokat természetesen érheti bőven jogos bírálat, de mint párhuzamos világokat érdemes őket összevetni a Magyar Művészeti Akadémia teret nyerő esztétikai kánonjával.

A cikk a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Narancs közti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre.

szerző
Kovács Dániel
publikálva
2014/15. (04. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...