Svejk teste színházi műgyanta. Harminc évvel ezelőtt formázta tápai műhelyében Buruzs Csaba (1959–2015), aki felvételizett a képzőművészetire, de nem vették fel. Táblaképeket festett, kisebb szobrokat készített, és egy időben a Szegedi Nemzeti Színháznak kellékeket: bábukat a János vitézbe, levágott fejeket is. 1994-ben már nem dolgozott a színháznak, de megbízták a Svejkkel, és elvállalta.
Az olmützi színház rendezője, Pavel Hekela abban az évben színpadra állította Szegeden a Hasek szatirikus regényéből készült darabot. Ezt reklámozták Buruzs Csaba szobrával.
A bemutatót 1994. október 21-én este tartották a kamaraszínházban. A Svejk-szobrot aznap délelőtt avatták föl a színházzal szemben, a Stefánián. Állt ott egy üres talapzat, a Tanácsköztársaság-emlékműé. Felemelt karokkal valamilyen keselyűféle madárra lépő, tenyeres-talpas nőalak volt, a szegediek libataposónak nevezték, és addigra már eltávolították.
A szobor a darabban Svejket alakító Király Leventére hasonlít, a libataposó helyére ült le. Szelíden mosolygott, lábát lavórban áztatta.
„A színházak – köztük a mienk – nehéz gazdasági helyzetében, úgy gondolom, nem ülhetünk tétlenül, meg kell próbálkoznunk mindennel, ami a közönség nagyobb érdeklődését keltheti” – magyarázta az akkor rendhagyónak számító akciót a Délmagyarországnak nyilatkozva Jóni Gábor marketingigazgató, aki a szoboravatóra meghívta az előadást szponzoráló Pilsner Urquell Sörgyár igazgatóját Pilsenből, a Cseh Köztársaság budapesti nagykövetét is. Jóni a lap kérdésére azt állította, ez a reklám annyiba került a színháznak, mint egy keretes hirdetés az újságban.
Az előadás népszerű volt, a szobor is. Fényképezkedtek vele, a nők a térdére ültek. Cigarettát adtak a szájába. Télen az összekulcsolt kezébe méretes falloszt gyúrtak hóból. Előfordult, hogy hajléktalan nő aludt mellette.
„Ez a mókás, közvetlen plasztika voltaképpen a rendszerváltás suta, jó szándékú gyermeke” – írta róla Szuromi Pál művészeti író az Élet és Irodalomban (Svejk, a derék plasztika, 1995. május 12.). Akkor az ország tele volt üres szobortalapzattal. Már készülgettek az új szobrok, de továbbra is méltóságos, komoly szellemben, folytatva a politikai emlékmű-kiállítás hagyományát. Szuromi rendszer- és szemléletváltást sürgetett a nyilvános terek szobrászatában, nyílt, életvidám közszellemet: „A csudába is. Az érdemi demokrácia valahol ott kezdődik, ahol egyaránt vidulhatunk mindenütt. Akár a pokolban is.”
Azóta készültek vidám szobrok, olyanok is, amelyekre nem kell felnézni, de azért ha az államon múlik, inkább új libataposók születnek.
1997-ben a szegedi színházzal szemben is állítottak igazi szobrot. Ez Ligeti Miklós 1907-ben ott fölavatott, aztán 1949-ben eltávolított alkotása Erzsébet királynőről, carrarai márványból. Akkor avatták újra, amikor a Szegedi Szabadtéri Játékokon az Elisabeth című musical ment.
Svejknek – mivel lejárt a színház közterület-foglalási engedélye – két évvel korábban mennie kellett. Visszakerült Buruzs Csaba műhelyébe Tápéra, a Csatár utcába, tizenhárom macska társaságába. A Délmagyarország 1996. január 21-i számában az alkotó azt nyilatkozta, hogy tervei szerint a szobor nem sokáig marad nála, állandó vendég lesz a szemben lévő kocsmában, ahol kap a kezébe egy kriglit.
A szegedma.hu valamiért azt írta utóbb, hogy az a szerep rangon aluli volt a szobornak, amely gazdát cserélt kétszer, elvetődött néhány hónapra Nagymágocsra is, majd megvette a szegedi Hasznos Pál 120 ezer forint értékű hajófelszerelésért. „Azóta kétszer is felújítottam, már 200 ezer forintom van benne” – nyilatkozta a hírportálnak az akkori tulajdonos.
A szobor a leghosszabb ideig az ő telkén állt, amely a megye egyik legforgalmasabb útja mellett található. Akik Csongrád-Csanád megye két nagyvárosa, Hódmezővásárhely és Szeged között közlekednek, Szegedre érve a kertes házas Baktóban láthatják az út menti telken. Mivel a négysávos 47-es főút Baktónál két sávra szűkül, csúcsidőben lassan araszol a kocsisor.
Az egyetlen érdekes látnivaló Svejk.
Jó ideig a hajókereskedő Hasznos Pálnál eladó hajók, csónakok között üldögélt. 2014-ben azt mondta a tulajdonos, nem hajlandó eladni, pedig már horror összegekért is kérték tőle. Szó volt róla, hogy megint köztérre kerül, hogy bárki fényképezkedhessen vele. Ez így is megoldható volt, és bár magánportán áll, van róla köztérkép-bejegyzés.
Hasznos Pál végül mégis megvált tőle. Mivel nem sikerült beszélnünk vele, nem derült ki, miért adta el.
„Itt állt a szomszéd portán. Öt éve azt mondtam Pali bácsinak, adja el, jó helyen lesz nálam a telepen” – mondja a Narancs.hu-nak Hódi György autókereskedő egyéni vállalkozó. Cukrász az eredeti szakmája, harminc éve foglalkozik autókkal. Nyolc éve költöztette a telepét az Algyői útra, mert a korábbi helyen egy nagyberuházás indult.
Aki bejön, sejtheti, hogy a tulajdonosnak van humora. Hódi György azt mondja erről, ő tényleg nem fapofa, de már megtanulta, hogy az emberekkel csak komolyan szabad beszélni. És mintha az utóbbi időben még zárkózottabbak lennének. Látszik, de néha mondja is a vevő, nem hiszi, amit ő a kocsiról mond, meg ami a szervizkönyvben van, hanem majd meggyőződik maga arról, mire kell odafigyelni.
A szobor a telek kerítésénél ül. Rögzítették az oszlophoz, a lába most is lavórban ázik. Kimagaslik a körülötte álló kocsik közül. Tavaszra a tulajdonos felújítja, vesz hozzá olyan festéket, amilyennel az előző gazdája kezelte, és új talapzatot készít neki. Megmozdításához majd segítséget kell hívni, ez nem egyemberes munka.
„Nincs rajta fogás. Úgy hoztuk át ide, hogy két ember rádöntötte két pallóra, négy másik tartotta a fákat” – mondta Hódi György. – „A szomszédból, Kalmáréktól kértünk utánfutót. Ráraktuk, kvaddal húztuk át ide. Nyolcan voltunk. Maradjon titok, mennyiért vettem. Tőlem is kérte már helybeli is, átutazó is, hogy adjam el. Nem eladó. Szeretem, gyerekkoromból jó emlék Svejk, a derék katona, és tényleg jó reklám.
Ha valaki felhív, és el kell magyarázni neki, hol van a kereskedésem, elég azt mondani, hogy ahol Svejk van, a megyében élők rögtön tudják.
Nem önértéke van, hanem szimbolikus. És vonzza az embereket. Jönnek be fényképezkedni, néha egy egész család.”
