"Vannak, kik állandó helyen választják ki működésök terét. Valamelyik átjáró helynél, hol sok ember megfordul. Vannak, kik este kocsmából kocsmába járnak, fölkeresik a mulatozókat a kiránduló helyeken, vagy az útban ütnek tanyát a zöldben... A legtöbben legörömestebben énekelnek az udvarokban." Ebből a kiegyezés évéből származó hetilapi életképből jól látszik, hogy Pest-Budán már akkoriban is az utcai zenélés változatos formái léteztek. Vándorzenészek mindig voltak, de a modern, városi utcazene emblematikus alakjai, a gépzenészek (voltaképpen gépkezelők) története is a 18. századba nyúlik vissza. Mária Terézia már 1770-ben kénytelen volt rendet vágni a hagyományosan mélyen lenézett kintornások között: megmondta, ki zenélhet, és ki nem. "Ez a rendelet hozzájárult ahhoz, hogy külön mesterséggé váljon az utcai zenélés... Mária Terézia a háborús sérülteknek, a hadirokkantaknak tette lehetővé az utcai zenélés, mulattatás e módját. Aki fél lábát elvesztette, vagy vak volt, esetleg csak fél kézzel rendelkezett, megkaphatta az engedélyt" - írja Mednyánszky Miklós A kintorna című, "egy elfeledett hangszerről és egy megszűnt mesterségről" szóló könyvében.
Rendesen vak
"Mindig is különvált a legális és az illegális utcazene. Már az 1800-as évek legelejéről ismert olyan feljegyzés, amely arról számol be, hogy a budavári Korzón szól a csodás muzsika. Merthogy az állami és fővárosi intézmények szívesen szórakoztatták zenével a pesti népet - meséli Saly Noémi Budapest-kutató. - Köztudott volt, hogy a pesti hajóhíd lábánál és a Várban, a Szent György téren rendszeresen muzsika tartatik, a híres gellérthegyi búcsún meg aztán volt minden, egymást érték a zenekarok. Eközben az illegális, megtűrt, voltaképpen koldulásnak tekinthető utcazene sokáig leginkább udvari zene volt. Még én is emlékszem kisgyerekkoromból, a hatvanas évek legelejéről a bácsira, aki rendszeresen beállított a gangos ház udvarára, elővette hegedűjét, és amikor befejezte, a gyerekek örömteli tiszte volt, hogy papírba bugyolált aprópénzt dobjanak le neki, mielőtt átsétál a szomszéd házba. Ezek az emberek aztán szépen lassan eltünedeztek."
A színpadnak használt udvarok világában is eligazít a Monarchia korabeli pezsgő, zajongó utcák elbűvölő krónikása, Ágai Adolf, alias Porzó, humorista és újságíró, az Utazás Pestről - Budapestre című, 1907-ben napvilágot látott, fergeteges nyelvezetű visszaemlékezés szerzője. "A kintornásnál egy fokkal följebb áll a harmonikás, aki rendesen vak. Az, aki a mi udvarunkon jelent meg hetenként, jobban jár, ha süket. Legalább nem hallja, mint hallottam folytonos rázkódások között én, a megcsonkított indulókat, nyekkenő keringőket, vagy a 'Schöne Minkát', melyet a térdére csatolt fújtatóból ránczigált ki nagy állhatatossággal... Dante, mikor a pokol kínjait rajzolta égő színekkel, még nem ismerte azt az őrjítő gyötrelmet, mely beleüt az ember agyvelejébe, midőn két szomszédos udvarban egyszerre gyújt rá két sípláda. Az egyik a 'Séni jágert', a másik a 'Buzi Zsófi nótáját' recsegteti. Ha ismeri, a legszörnyebb kínszenvedések tetejébe elsőnek írja vala a híres talján poéta." De nyílt színen is volt mit nézni és hallgatni. A Városliget valóságos kavalkádot vonultatott fel, a fellendülőben levő fürdőélethez is hozzátartoztak a muzsika hangjai, nem volt ez másképp a Tabánban sem: a Rác fürdőben - ahol "a hévíznek zápszaga összeelegyedett a konyhán sistergő és rotyogó ételek zsír-gőzével, amelybe még a nyers vérszag is belevegyült".
Kiszorítottuk az indiánokat
A lapunknak nyilatkozó utcazenészek tulajdonképpen a "vak kódis" szerepében érzik magukat: nem értik, "miért őket kell bántani". Mindegyikük megemlíti, hogy rengeteg a bűncselekmény az utcákon, és nincs elég ember a bűnmegelőzésre, nem kéne a bűnözők helyett velük foglalkozni, és főleg nem kéne azt a kis pénzt is elvenni tőlük. Mikor azzal próbálkozom, hogy a túlzásba vitt zenebonát lehetne ezzel visszaszorítani, gyorsan leszerelnek egy-egy frázissal: a jó zenét mindenki szereti.
A Fővárosi Közgyűlés döntése értelmében május 17-étől kezdve az utcazenéléshez közterület-használati engedély szükséges, amely négyzetméterenként és naponta 160-230 forintért váltható ki a fővárosi városüzemeltetési főosztály közterület-használati osztályánál (a szükséges formanyomtatvány a Budapest Portálról letölthető). A használati díj korlátlan mértékben csökkenthető. A közterület-felügyelet sajtóosztálya kérdésünkre válaszolva leszögezte, hogy a szabályozás "célja nem a büntetés, hanem a közterületi rend biztosítása, fenntartása. Mindenképpen azon vagyunk és leszünk, hogy a közterület-felügyelő vigyázzon a rendre és a közterület rendeltetésszerű használatára, a jogkövető magatartás kialakítására. Az utcazenészi tevékenység közterület-használati engedélyhez kötése segíthet a tereken, aluljárókban műsort adó zenészek előadásainak koordinálásában, hiszen így nyomon követhető, hogy ugyanabban az időben, helyen egyszerre menynyien szórakoztathatják a nagyközönséget. Ezáltal a zenei hanghatások sem okoznának zavart, például az aluljárókban. A közterület-felügyelő 3000-20 000 Ft helyszíni bírságot szabhat ki, a feljelentések pedig a lakhely szerinti önkormányzat szabálysértési hatóságához kerülnek, ott döntenek a büntetés mértékéről." A legfőképpen a hajléktalanok zaklatására alkalmas fővárosi rendeletekkel szemben az utcai zenélés ellenőrzése indokoltnak tűnik. Aki hallotta már, ahogy a Ferenciek terén az aluljáróban egymásba durran a lépcső tetején zsoltárokat üvöltő fiú, a szemközti lépcső alján ácsorgó vak énekes és a néha odavetődő profi és virtuóz népzenészek hangja; vagy aki olyan téren lakik, ahol egész nap dübörögnek az erősítőből a rockslágerek, az könnyen megértheti a motivációt. A gyakorlat dönti majd el, hogy a rendelet alkalmas-e a zajszennyezést megvalósító hangerő, a szépérzéket megerőszakoló harsány dilettantizmus vagy az egyszerűen a helyhez nem illő műsorozás megfékezésére. 2004-ben két szabaddemokrata képviselő már kidolgozott egy rendeletet (ez aztán nem valósult meg), amely szerint egy fesztivál keretében választották volna ki a legjobb zenészeket, akik kijelölt helyeken játszhattak volna, jelképes bérleti díj ellenében. Ez az ötlet a mostanival ellentétben minőségi szempontokat is érvényesített volna, de arra hasonlóképpen nem volt javaslata, hogyan lehetne megadóztatni az ebből származó jövedelmet. Az eddigi tapasztalatok, a zenészek történetei ugyanakkor a hatóságok cinkos és cinikus félrenézéséről és következetlen protekcionizmusáról szólnak, amin nem segíthet az új szabály. "Engem itt mindenki ismer, a rendőrök nem zaklatnak - állítja egy vak énekes a belvárosban. - A rendőrök egyszer szóltak, hogy ne rakjam ki a poharat, és akkor úgy veszik, én nem koldulok. Azóta kevesebb pénzt szerzek, de legalább maradhatok. Enélkül éhen halna a családom." A férfi hallott az új szabályozásról, de változást nem tapasztalt - azt is tőlem tudja meg, hogy már érvényben van a rendelet, és három hete nem lenne szabad itt állnia. "Ha nem kerül sokba, kiváltanám az engedélyt, de fogalmam sincs, hogy kell, és hát az ügyintézés nekem elég nehezen menne." A Váci utcai aluljáróban hegedülő cigányzenész már vehemensebb: "Én itt zenélek '96 óta, én innen el nem megyek. Becsületes kétkezi munkám volt, de a nyugdíjam nem volt elég, hát elkezdtem zenélni, ide járok mindennap. A múltkor jönnek a rendőrök, akikkel elvileg haverok volnánk, mert én szoktam nekik betelefonálni, ha valami disznóságot látok, ehhez képest hirtelen adnak nekem egy ötezres csekket, hogy új szabályok vannak, mondják. Hát, fogtam magam, és elindultam a Tarlós István úrhoz, hogy megmondjam neki, mit gondolok erről, de csak valami helyetteséig jutottam, aki azt mondta, nyugodtan kitörölhetem vele, úgyse lesz a csekknek semmi következménye. Na, akkor teleírtam azt a fecnit a véleményemmel, és elküldtem a Városházára." Az idős úr felveti, hogy a hajléktalan zenészeket vajon hogyan fogják megbírságolni: "hova küldik nekik a csekket az okosok?"
"Szigorú szabályozás kellene, mint Svájcban - véli Bartha Ágoston, a számos hangszeren játszó "hangász", aki húsz éven keresztül utcazenéből élt. - Minden évben kint voltunk három-négy hónapot. Játszottunk magyar táncházi muzsikát, román népzenét, komolyzenei átiratokat, de a legnagyobb sikere a klasszikus éttermi cigányzenének volt. A boldog békeidőkből hoztunk vissza valamit, imádtak minket, gyakorlatilag kiszorítottuk az indiánokat Svájcból. Nagyüzem volt, megállás nélkül: hatkor keltünk, utaztunk 100 kilométert, felléptünk egy zöldségpiacon délelőtt, ebéd, aztán egy nagyváros főterére kiálltunk, este meg csináltuk a bulit hajnalig. De az év hátralévő részében én meg is éltem abból a pénzből - jobb napokon összejött két-háromezer svájci frank. Jött a pénz a CD-eladásból, a kalapozásból meg az esküvőkből, amikre elhívtak. A szabályozás nagyon kemény és nagyon korrekt, és minden kantonban más. Úgy csináltuk, hogy nekiálltunk engedély nélkül, akkor odajött a rendőr, udvariasan elmagyarázta, mi a teendő, és mi követtük az útmutatást. De volt, hogy tovább maradtunk a megengedettnél, akkor ezer frankkal meg is vágtak rögtön." A számos formációban szereplő zenész szerint a magyar közönség nagyon hálás és fogékony a jó zenére: volt olyan, hogy az Astoriánál négy óra alatt hatszázezret kalapoztak össze a Vöröskeresztnek.
Bartha a programozói állását hagyta ott a zenélésért, utolsó interjúalanyom pedig jelenleg is matektanár, csak hétvégenként szaxofonozik a Vörösmarty téren. Mikor az okokról kérdezem, kinevet. "Azt hiszem, elég egyértelmű, miért kalapozik az utcán egy tanár. Én a fizetésemet csak vörös segélynek hívom, mert nem lehet pirulás nélkül átvenni. Nem vagyok nagy művész, soha nem tanultam zenélni, de az utcán úgyis mindig az dönt, milyen az előadásmódod, a kisugárzásod. Meg persze szeretem is csinálni. Játszottam Miamiban, ott, ha felismerhető volt a dal, már dobták is a pénzt (és egy dollárnál kevesebbet arrafelé nem szokás), a lényeg, hogy jól add elő magad. Ott persze senki nem zaklatott, itthon meg most ránk szálltak. Pont ezt a harminc szerencsétlen utcazenészt kell megadóztatni? Hát mire elég az a pénz? Vécépapírra se. De éppen a legnyomorultabbak nem tudják majd kifizetni, úgyhogy zenélés helyett majd mennek vissza lopni. Vagy, ami szerintem még valószínűbb, hogy a hatóságok és a zenészek nagy egyetértésben fognak szarni az egészre."
