1955. október 4-én délelőtt háromnegyed tízkor egy férfi szólította meg az Országos Rendőrkapitányság (ORK) bejáratánál szolgálatot teljesítő őrmestert azzal, hogy pár méterre innen, a rakparton, félig a vízben egy női combot talált. A helyszíni szemle megállapította, hogy a testrész 4-5 órája lehetett a vízben, de ettől eltekintve is friss, alig 24 órás halottól származik. Mivel a járdán és a lépcsőn is találtak vérfoltokat, egyértelmű volt, hogy a combot a Jászai Mari téri „rendőrpalota” (a későbbi pártház, a jelenlegi Képviselői Irodaház) közvetlen közelében, tulajdonképpen a hatóság orra előtt dobták a vízbe. Lett is magyarázkodás: a jegyzőkönyvek többször megemlítik, hogy onnan „nem lehetett lelátni” a rakpartra.
Eleinte azt sem tartották kizártnak, hogy az akcióval a hatóságot akarták provokálni; erre utal, hogy a nyomozás első napjaiban nem gyilkossági ügyként kezelték az esetet, inkább rossz tréfának gondolták. Már csak azért is, mert akkoriban „a darabolós gyilkosságról” az volt a hivatalos álláspont, hogy egy „letűnt kor bűnelkövetési formája”, a szocializmusban nem is fordulhat elő. A nyomozóknak a kórházak és a temetők környékén kellett körülnézniük, „nem történt-e visszaélés vagy emberi mulasztás”, ezért elsőként a boncmestereket, sebészeket és a temetkezési vállalat alkalmazottait hallgatták ki, azt firtatva, hogy nem történt-e olyan baleset, ahol a mentősök a helyszínen felejthettek valamit.
Házról házra
Csak később kezdtek érdeklődni az eltűnt személyek felől is. A boncolási jegyzőkönyv szerint a comb „kb. 160 cm magas, jól fejlett izomzatú, 20–40 év közötti nő testrésze”, így szűkíteni tudták a keresettek körét, ám kiderült: a nyilvántartás szerint több száz 20–40 év közötti nő „tartózkodik ismeretlen helyen”. A korabeli adatkezelésre jellemző, hogy ez a nagyságrend a rendőröket is váratlanul érte. Egy későbbi összefoglalóban a fővárosi prostitúcióval próbálták összefüggésbe hozni, másutt arra figyelmeztetnek, hogy szigorítani kellene „a lakásbejelentkezési fegyelmen”, melynek „lazasága folytán százával vannak olyan nők, akik állandó lakhelyüket elfogadható indok nélkül hagyták el” – mintha ezzel csökkenteni lehetett volna az eltűnt személyek számát.
| ||
Mivel ennyi ember felkutatása lehetetlennek tűnt, azt a parancsot adták ki, hogy a rendőrök a Jászai Mari tér két kilométer sugarú körzetében járják végig az összes házat, és kérdezősködjenek. Az újságok nem foglalkoztak az esettel, de a nagyszabású nyomozásnak így is gyorsan híre ment – Budapest belvárosában vagyunk –, amit sokan remek lehetőségnek tartottak, hogy haragosaikat kellemetlen helyzetbe hozzák. Egy házfelügyelő például azzal állt elő, hogy az egyik lakót épp október 4-én hajnalban látta egy hatalmas bőrönddel távozni, reggel pedig a férfi lakótársa tőle kért súrolókefét és tisztítószereket. Minden stimmelt, sőt találtak egy villamoskalauzt is, aki bőröndös utast „észlelt” a hajnali órákban. Ám hamar kiderült, hogy csak a házmester bosszújáról van szó, a hajnali utas a villamoson pedig épp a Nyugati pályaudvarnál szállt föl.
Egy hete tartott a nyomozás, amikor a bajai kapitányságról jelentették, hogy a Duna egy „női altestet” vetett a partra, amelyről a boncolás megállapította, hogy ugyanazé, akié a Budapesten talált comb. Az újabb testrész vizsgálata után az áldozat feltételezett életkorát módosították – „25 évnél már idősebb volt, de a harmincadik életévét talán még nem érte el” –, és megállapították azt is, hogy „a kérdéses nő kb. három héten belül a farába penicillininjekciót kapott”. A rendőröknek ezután az orvosi rendelőintézeteket és kórházakat kellett végigjárniuk – teljesen feleslegesen.
„Ennél a bűncselekménynél több száz bűnügyi és közrendvédelmi vezető és beosztott vett részt a nyomozásban. Lelkiismeretes munkájuk nélkül nem lehetett volna eredményt elérni” – emlékezett vissza 1965-ben egy rendőrtiszt, Bodor Endre a BM Tanulmányi és Kiképzési Csoportfőnöksége 20 év a nép szolgálatában sorozatának Élet elleni bűncselekmények című kötetében, külön hangsúlyozva, hogy „nincs fontos vagy kevésbé fontos tisztázásra váró, ugyanúgy nincs fontos vagy kevésbé fontos munkafeladat sem, a nyomozás vezetője által kiadott minden munkafeladat fontos”.
Bodor tíz évvel az eset után írta meg könyvét, és azt tartotta a legszükségesebbnek, hogy mentegesse kollégáit. Annál is inkább, mert később kiderült: ha a kollégák jobban odafigyelnek, rengeteg utánajárást megspórolhattak volna. Október 10-e, vagyis a medence megtalálása előtt jelezte ugyanis az egyik Kádár utcai ház lakója, hogy különös zajokat hallott a kérdéses hajnalon, és szomszédasszonyát azóta sem látta. Ám mivel 20–40 év közötti nőt kerestek, az eltűnt pedig ötven is elmúlt, bejelentésének nem tulajdonítottak jelentőséget. Pedig a lakó még azt is elmondta, hogy a nő élettársa a következő nap egyfolytában takarított, azt követően pedig egy hatalmas csomagolópapírral a kezében kopogtatott be hozzá, hogy elnézésüket kérje a hajnali hangoskodás miatt.
„Tökéletes bűntény”
Ehelyett a rendőrök a „női hullarészekkel kapcsolatos vízügyi kérdések tisztázása végett” Ihrig Déneshez, a Vízmű Tudományos Kutató Intézet igazgatójához fordultak: „vannak-e olyan helyek a Dunán, ahol a víz sodrási iránya következtében a vízben úszó tárgyak sorozatosan ki szoktak vetődni?”, ám az igazgató ilyen, „tudományos szempontokból különleges helyeket nem tudott megjelölni”.
Lassan egy hónap telt el értékelhető eredmény nélkül, amikor egy újpesti férfi jelentkezett a rendőrségen „a sógornőjével kapcsolatos gyanús körülmények” miatt. Kiderült, hogy T. Viola épp akkoriban tűnt el, amikor a combot megtalálták, ráadásul élettársa azóta átrendezte, majd kiadta a nő lakását. A nyomozás addigi feltételezései szerint az eltűnt személy nem lehetett azonos az égre-földre keresett áldozattal, mivel 50 éves is elmúlt. Ám nemcsak penicillininjekciót kapott, de egy korábbi balesete miatt rendelkezésre állt egy röntgenfelvétel is a medencecsontjáról, és miután ezt összehasonlították a Dunából kifogott testrész felvételével, 14 azonossági pontot fedeztek föl a két medence között, ami gyakorlatilag bizonyította, hogy ugyanarról a személyről van szó.
A felfedezés után elsősorban a nő élettársát szerették volna kihallgatni, ám a 44 éves Erdei Lajosnak nyoma veszett. Országos körözést adtak ki ellene, de a férfinak november elején sikerült átszöknie a határon. Ráadásul úgy, hogy előtte a saját irataival jelentkezett be egy aggteleki szállodába. Csak két hét múltán fogta el Pozsonyban a csehszlovák rendőrség, mivel olyan lopott papírral akarta igazolni magát, amit köröztek. Noha Erdei a két hét alatt számos kisebb bűncselekményt követett el Kassától Prágáig, kihallgatása után, december elején átadták a magyar hatóságoknak.
Erdei elfogásáig számtalan tanút hallgattak ki, és a vallomásokból elképesztő történet állt össze. Kiderült, hogy T. Viola kizárólag azért vett magához albérlőket, mert férjet keresett magának; ha nem jött be a számítása, akkor valamilyen kitalált okkal feljelentette az albérlőjét. „T. Viola bigott, vallásos nő volt, ez azonban nem akadályozta abban, hogy gyanús férfikapcsolatok egész sorát alakítsa ki” – írták róla, csakhogy az egyik volt férjjelölt vallomása szerint a nő 48 évesen még szűz volt. Mindez persze nem vitte előrébb a nyomozást (a kihallgatáson a tanúnak részletesen el kellett mondania, hogyan fedezte fel ezt, és mi történt ezután), legfeljebb arra adott magyarázatot, hogy miért „25–30 év közötti nőt” kerestek sokáig. De a nyomozók nem csak az intim részletekre voltak kíváncsiak… Legalább ennyire fontosnak tekintették, hogy az áldozat „labilis idegzetű” s „egzaltált viselkedése miatt a bíróság elrendelte elmeorvosi megfigyelését…” Végül arra jutottak, hogy T. Viola „a múlt rendszer hivatalnokosztályához tartozott, és nem tudott beilleszkedni a népi demokratikus társadalmi rendbe”.
Utóbbi persze Erdeire is állt, ám vele kapcsolatban szó sem volt „labilis idegzetről” – épp ellenkezőleg. Az egyik róla készült összefoglalóban a „gyors felfogóképességét”, „behízelgő modorát” és „feltétlen nyugalmát” emelik ki, másutt „színészi képességeit”. Bár házasságot ígért T. Violának, de közben eljegyzett egy 25 éves nőt, s volt feleségével (öt gyermekének anyjával) sem szakította meg a kapcsolatot. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy szökése előtt nemcsak T. Viola holmijait adta el, de kirabolta a munkahelyét, egy Nap utcai maszek szabót, sőt így tett azokkal is, akik Szlovákiában segítették, akkor Erdei Lajos személyében tankönyvbe illő hétpróbás pszichopatára ismerhetünk.
A férfi vallomásai tovább erősítették a karikatúrának is beillő „gonosz” figuráját. Nemcsak az áldozattal és a menyasszonyával, hanem a Kádár utcai házmesterrel és a kirabolt szabó feleségével is viszonya volt, illetve jelentős tartozása mindenfelé. A kihallgatásokon és a bírósági tárgyaláson hol beismerte a gyilkosságot, hol egy szökött rabtársára fogta az egészet, aki épp náluk volt azon az éjszakán. Erdei többször is a bolondját járatta a kihallgatóival, például levitette magát Balatonföldvárra, hogy megmutassa, hová rejtette el T. Viola fejét, később viszont azt mondta, hogy a Margitszigetről dobta a Dunába. Csupán egyvalamiben maradt következetes: amikor éppen elismerte tettét, ragaszkodott hozzá, hogy hirtelen felindulásból fojtotta meg T. Violát. Valószínűleg nem is tudták volna rábizonyítani az előre megfontolt szándékot, ha egyszerűen végez élettársával. Csakhogy Erdei a „tökéletes bűntényt” akarta megvalósítani, és ehhez jó előre megtette a szükséges lépéseket. Már egy hónappal a gyilkosság előtt mondogatta fűnek-fának, hogy élettársa Csehszlovákiába akar költözni, közvetlenül a gyilkosság után pedig egyik miskolci ismerősével íratott az áldozat testvérének egy levelet, amelyben az állt, hogy a húga Kassán van, és azt üzeni, nem is jön haza. Emellett Erdei is írt, immár T. Viola nevében egy levelet, amivel szintén a rokonokat próbálta megnyugtatni. Arra is ügyelt, hogy megkérje az egyik épp Szlovákiába utazó ismerősét, adjon föl neki címezve egy üres borítékot „a gyerek bélyeggyűjteménye miatt”.
A vád szerint az előre megfontolt szándék bizonyítéka volt a lakásban talált méreg is, és sikerült jó néhány olyan tanút is beidézni, akiknek Erdei jóval a gyilkosság előtt arról beszélt, hogy hamarosan egyedül marad a Kádár utcai lakásban.
„A vádlott rendkívül okos ember. Hamar átlátja a dolgok értelmét, gyorsan kapcsol, és mindig a megfelelő választ tudja adni. A cselekmény elkövetésekor sem elmebetegségben, sem öntudatzavarban nem szenvedett, és korlátozva sem volt akaratának megfelelő magatartásban. A vallomás megváltoztatása a védekezés céltudatos módja csupán” – állapította meg a tárgyaláson az orvos szakértő, hozzátéve, hogy „ha a vádbéli cselekményt nem követte volna el, akkor azt kellene várni, hogy tiltakozna, és minden módon igazolni akarná ezt”.
Ehelyett Erdei többször is patetikus kinyilatkoztatásokkal próbálta meggyőzni a bíróságot. „Mondd meg a gyerekeknek, ha felakasztanak, akkor is, hogy isten engem úgy segéljen, nem követtem el a cselekményt, de magamra vállaltam” – mondta sírva, amikor volt feleségét hallgatták meg. Az utolsó szó jogán pedig kijelentette: „Megnyugszom az ítéletben, bármily súlyos is lesz, ezzel tartozom Viola emlékének, de kérem a bíróságot, csak abban állapítsa meg bűnösségemet, amit valóban elkövettem.”
Erdei Lajost 1956. május 3-án első fokon halálra ítélték, ám néhány nappal később ugyanez a büntetőtanács kegyelemre ajánlotta. Indoklásukban azonban nemcsak a vádlott öt kiskorú gyermekére hivatkoztak, hanem arra is, hogy „figyelembe kell venni a sértett magatartását”, akinek „már-már rögeszméjévé vált férjhezmenési mániája”, és ezzel tulajdonképpen azt sugallták, hogy T. Viola megérdemelte a sorsát. Másodfokú tárgyalás azonban nem volt, a Legfelsőbb Bíróság júniusban elutasította a kegyelmi kérvényt. Erdeit 1956. szeptember 23-án végezték ki.
