Visszatekintve nehéz persze elképzelni, milyen vizuális elképzelései lehettek a 18-19. század emberének a közvetlen tapasztalatain kívül eső világról. Legfeljebb csak gyaníthatjuk, hogy semmivel sem volt pontosabb képe mondjuk egy síkvidéki embernek a hegyekről, mint (a templomi oltárképek alapján) a mennyországról vagy a pokolról. Ehhez képest valóban forradalmi változásnak tűnik, hogy a megjelölt időszakban képi - bár nem feltétlenül valósághű - benyomásokat lehetett szerezni ismeretlen földrészekről, szokásokról, csodás szerkezetekről és különös állatokról. Nem is beszélve az időben és térben távoli eseményekről, mint mondjuk Emese álmáról vagy egy léggömb - igaz, a kép aláírása szerint "ezúttal elmaradott" - felemelkedéséről.
A magyarországi képes sajtó "mulattatva oktató" kezdeteit áttekintő bevezető részben feltűnő, hogy az első magyarországi képes kiadványok (Fillértár, Garasos Tár, Hölgyfutár, Nővilág, a kiállítás címét adó Ország Tükre) többsége legfeljebb húsz, de inkább kevesebb, mint tíz évig maradt fenn, és nem a technikai feltételek biztosítása, hanem az előfizetők toborzása bizonyult a legnehezebb feladatuknak. Pedig igencsak összetett munkafolyamat eredményeként lett a festményből vagy rajzból metszésre alkalmas grafika, amelyet aztán "igen finomra csiszolt s fehér mázzal bevont puszpángfa-lapra" másoltak, majd a fametsző nagyító alatt kimetszette a fehéren maradt részeket az olykor hajszálvékony vonalak közül - és mindez csak egy volt a lehetséges eljárások közül, amelyek kellékeit igencsak utalásszerűen láthatjuk. Így aztán értetlenül hüledezve meredünk a pozsonyi Der Spiegel (1828-1852) friss színekben pompázó, gyönyörűséges képrejtvényes rézmetszetére, fájlalva kissé, hogy nem közlik velünk a megoldást, amely netán bepillantást engedne a kor játékos észjárásába. Hogy játékosságban aligha volt hiány, jól jelzi a Feketeleves vagy az Üstökös játékos címlapfejléce, és nem győzünk sajnálkozni, hogy a beltartalmakból alig-alig kapunk valamit. A magyar múzeumügy drámai elhanyagoltságára ujjal mutogatva hiányoznak ugyanis a legelemibb elektronikus eszközök, amelyek segítségével elmélyedhetne az érdeklődő a részletekben, vagy legalább egy-egy illusztráció szöveges összefüggéseiben, tetszés szerint kinagyítva az üveg alatt nem feltétlenül látható részleteket, ahogy vélhetőleg korabeli fogyasztóik is használták őket kedélyes kíváncsisággal, netán fanyarul morgolódva. Ehelyett mindössze pár oldalnyi
odamadzagolt fénymásolatot
kapkodhatunk ki egymás kezéből a kiállítótér egy különösen félhomályos szegletében. És már ez is mennyire szórakoztató: Verne- és Feydeau-részlet, beszámoló magyar fürdőkről, japáni bűvészekről, "népismei rajz az ivóról", láthatjuk a "legkisebb emberpárt", továbbá nyolc elítélt orosz "nihilistát", konkrétan Csirjájev Istvánt és társait, köztük nem egy dacos tekintetű asszonyt.
A kiállítás iránya persze nem az efféle kaotikus marháskodás felé tart, hanem éppen hogy tematikusan sorolja a képeslapok és illusztrációik színes tartalmait - pontosabban kiemel a témák közül néhányat: művészet, közéleti kultuszok, történelem, népélet. Sajnos immár alighanem örök titok, hogy például a nemzeti kultuszképzés mennyiben a sajtóértelmiség szívügyeként és mennyiben inkább olvasói elvárásként vált rendszeres központi témává, sajtóviták tárgyává emelve például egy-egy emlékmű, szobor milyenségét, tervezett sugallatát. Mindenesetre tény, hogy már az 1859-es Kazinczy-centenárium is megmozgatta a festőket és rajzolókat, akiknek a munkái lapmellékletként ugyan, de eleve kiakasztható képként kerültek forgalomba. Választani lehetett például a felmagasztosult költőfejedelem lábai előtt szégyenkezve görnyedő Kisfaludyt vagy a kettejük távolságtartó, de tisztes szándékú kézfogását megragadó változat között, mint ahogy egy évvel később, Széchenyi halála után is a döblingi szobájának függönyét fellibbentve galambokat etető, kissé túlfrizírozott szakállú változat kínálta a békés alternatívát az apoteózisok tömegével szemben.
A legizgalmasabb képtémának az aktuális események tűnnek, bár 1848 eseményeit még nemigen tudták követni - ellenpélda egy Táncsics kiszabadítását ábrázoló kőrajz a Pesti Divatlap március 19-ei számának mellékletéből. Lehet, hogy a rajzoló emlékezetből dolgozott, vázlatokat azonban nyilván a helyszínen is készített, mint ahogy két évtized múltán a koronázási beszámolók illusztrátorai is.
Ne feledjük, hogy már a negyvenes évektől használtak fotográfiákat, hogy élethűbbek legyenek a sokszorosított rajzok - bár a részletezett pontosság tekintetében nehéz felülmúlni mondjuk azt a rézmetszetet, amelyen ugró rovarok és testrészeik apró darabkái láthatók. "Pestről egy ügyes dagerrotipistát, Fájth optikust vittem magammal..." - számol be Vahot Imre 1846-os néprajzi gyűjtőútjáról lapjában, a rövid ideig Petőfi Sándor által segédszerkesztett Pesti Divatlapban. A fényképeket azonban csak a tárgyalt korszak elmúltával lehetett szöveg között sokszorosítani, így a minden korábbinál részletesebben megjelenített 1879-es szegedi árvíz tárgyalása is a rajzolók dolga lett, akik még egyszer és talán utoljára kitombolhatták magukat az olvasók által is borzongva elvárt drámai ábrázolásban.
Budapesti Történeti Múzeum, nyitva 2013. január 20-ig
