A „konyhába benézni tilos" aranyszabályt jóval azelőtt tanultam meg, hogy egyik este megláttam a szomszédos étterem ajtaján büszkén, szinte kaján vigyorral besurranó patkányt. A hosszú farka, a szőre, az egész állat látványa most is felkavar, így már nemcsak konyhák, de bejáratok környékén sem nézelődöm. Ha jön valaki új, akinek mesélni, tanácsot adni lehet, elsőként említem majd meg, hogy „csak a tányérba, sehova máshova nem nézünk”. Mindezt pedig azért, mert igenis büszkén, hangtalan arroganciával és latens szakértelemmel fűszerezve kell továbbadni egymásnak az ilyesmit, mert ezt csináljuk mi mind, Pekingbe/Kínába szakadt pekingiek, akik másmilyenek vagyunk, mint a többi sok millió. Csengő angolsággal expatnek, kevésbé jól hangzó és eléggé udvariatlan kínai kifejezéssel laowainak nevezik a fajtánkat. A fajtánkról most mozifilm is készült, ez volt a program szombat este.
Azt hiszem, csak az igazán önző és exhibicionista nézőt spannolja az a száraz tény, hogy a vásznon bizony saját magát fogja látni. Magassarkúban-sminkben, feltűrt ingujjakkal ültünk a vetítőteremmé alakított galérián, borospohárral a kezünkben mosolyogtunk egymásra, de azért mindenkiben ott lapult az a bizonyos babszem, hogy mit tudhat ez az izlandi rólunk, amit mi eddig nem tudtunk magunkról. Az izlandit Róbert Ingi Douglasnek hívják, és This is Sanlitun címmel csinált filmet a Pekingben élő expatközösségről. A mozija arról szól, hogy rendszerint mi történik/mi történhet egy Kínába érkezett idegennel, mik lesznek a legjellemzőbb hibái (amiket egyszer mindenki elkövet), és mi lesz vele azután, hogy halvány sejtelme sincs róla, mi lesz vele.
| ||
Róbert, az izlandi most velem szemben ül, sörözik, és azt mondja, hogy bár a mozi a tavalyi Torontói Filmfesztiválon is nagy siker volt, ő a már említett szombati vetítést élvezte a legjobban, mert a közönség minden egyes viccen nevetett, és még a székek is úgy reccsentek, ahogy kell.
„Ezek fontos részletek, főleg, amikor olyanoknak mutatod meg, akikről csináltad. A cím alapján persze sokan gondolhatják, hogy valami művelődési házról lesz szó, mert akármi lehet ez a Sanlitun.”
| ||
Valóban, a város Sanlitun nevű negyede szerintem sokkal inkább jelent életérzést, mint koordinátákat. A Pekingben élő külföldieknek egy szelet otthon – legyen az igazi otthonuk akárhol –, mert csillog, mert vibrál, mert nem kínai, mert angol vécék, nyugati éttermek és drága üzletek vannak benne, és szinte sehol egy mandarin felirat. Róbert szerint Sanlitun egyszerűen csak az a világ, amit az expatekkel azonosítasz, és bárhogy is definiáljuk most, a filmnek köszönhetően egy idő után senkinek sem kell majd bemutatni. Elnevetgélünk a címválasztáson is (a végleges verziót ugyanis még a 2013-as premier közeledtével sem tudták eldönteni):
„Lehet hogy béna, de maradt ez” – mondja, és megkér, hogy ne zrikáljam vele. Ekkor jegyzem meg, hogy a címtől függetlenül viszonylag nagyokat rúg a karaktereibe, külföldibe, kínaiba egyaránt.
„Ebben a filmben mindenki egyformán idióta, egyformán elveszett. Nem hiszem, hogy nekünk, expateknek túl komolyan kéne vennünk magunkat, naná, hogy benne van a kőkemény szarkazmus. Ha a (szánalmasan törtető, az angoltanárában magának férjet kereső – K.E.M.) kínai diáklány karakterét bántónak érezzük a kínai oldalról, akkor mindenki más a nem kínai oldalon állva is jogosan érezheti bántónak a főszereplő karaktert, aki baromira nem boldogul Kínában, és kínosan szerencsétlenül viselkedik.”
A sztori középpontjában Gary, a londoni flótás áll, aki összecsomagol és Kínába megy, hogy visszaszerezze kínai feleségét és a fiát. Pekingben fut bele Frankbe, aki már teljes szívéből kínainak érzi magát, és ezért mentorálni kezdi Garyt. E két srác körül forog minden, az ő harcaikon, az ő barátságuk alakulásán keresztül találjuk szembe magunkat mindazokkal a végtelenül humoros szituációkkal, amelyekkel valószínűleg minden outsider találkozik. Gary és Frank karakterei nagyon is léteznek, hiszen mindenkiben, aki valamikor Pekingbe jött, van Garyből, és ezekből az emberekből lesz hosszú évek alatt Frank karaktere, az okoskodó, a kínaiaknál is kínaibb idegen, aki bár sokat tanult a helyiektől, olykor őrjítő túlzásokba esik. Mint Róbert mondja, a volt feleség az egyetlen egészséges szereplő a filmben, „hiszen kellett egy ember, aki normális”.
| ||
Ő képviseli az egyensúlyt. Ő az a kínai karakter, akibe nem nagyon lehet belekötni, a többiek viszont létező figurákat alakítanak, akikbe szintén sanszos, hogy már pár hónap alatt belefut a kalandor. Ilyen az olcsó külföldi munkaerőre utazó, kizsákmányoló nyelviskola-igazgató; az angol anyanyelvű férjet kereső diáklány, aki bár nagyon fiatal, máris, szinte ismeretlenül hozzámenne a tanárához, és még a gyerekét is a sajátjaként nevelné; vagy az étteremtulajdonos, aki a befektetők meggyőzése végett bérel föl egy európait, hogy adja ki magát híres francia szakácsnak, akit pár óra erejéig mutogatni lehet a konyhán, hátha ráharapnak az ügyfelek.
„Én magam is voltam már híres európai tájépítő mérnök, amikor egy cégnél arra volt szükség” – folytatja Róbert, aki a két főszereplővel közösen írta a forgatókönyvet: Carlos Ottery (Gary) és Christopher Loton (Frank) nem hivatásos színészek, hanem Róbert barátai, akik sok mindent beépítettek a saját élményeik közül.
„Tudom, hogy ezekkel a karakterekkel az ember nem feltétlenül akar közösködni, de tény, hogy ők is túl vannak azon az élményen, amikor kibérelték őket.”
Ahogyan az angoltanárkodás, az alkalmi szakácskodás vagy az üzleti vállalkozás elindítása is eszköz arra, hogy Gary pénzhez jusson, mutasson, bizonyítson valamit, és visszaszerezze a fiát és a nőt, akit szeret.
„Gary esetében nem a pénzről, hanem az emberről van szó, aki nem adja fel – folytatja a mester.
– Ahogy ő viselkedik, az nagyon tipikus, tragikus, ugyanakkor végtelenül maszkulin sajátosság; azért kell, hogy bebizonyítsa, nem akkora lúzer, mint amilyennek tűnik. Mi, férfiak, mind ezt csináljuk, mert a világ ezt várja el tőlünk. Persze, ettől még nem biztos, hogy a világnak igaza van. A film love story része már érdekesebb, mert az igazi szerelmi szálat itt nem Gary és az exfelesége jelenti, hanem Gary és Frank, a két srác, akiknek a barátsága végig jelen van, és a film végén újra egymásra találnak, majd az exfeleség engedélyével végül közösen vigyázhatnak Gary gyerekére. Szóval a love story itt két srác, aki megtalálja egymást, az exnő meg végre egyedül marad, mert ezt akarja.”
Róbert azt is megosztja velem (noha ehhez megint kérdeznem kell), hogy járt már a Garyéhez hasonló cipőben: ő is kínai nőt vett el, akitől elvált, és két gyermekük van, közülük a kisebbik, Daniel Douglas-Li játssza a filmben Gary fiát, Johnnie-t. Róbert jó néhány éve jött Kínába, azóta expat ő is, a filmbe viszont csak két évvel ezelőtt vágott bele.
„Ahhoz, hogy hozzászokj Kínához, és ahhoz, hogy kész legyél, idő kell. Ezek sokéves projektek, nem történnek meg rögtön a reptéren.”
Mint mondja, elég rosszul érezné magát, ha most egy egészen tradicionális kínai családi filmet kellene csinálnia. De a sors furcsa fintora, hogy egy pekingi asszony volt a felesége, aki most Izlandon lakik. Ő pedig egy izlandi férfi, aki valami miatt már hat éve Pekingben él.
(A teljes film fizetős verzióban itt érhető el.)
