A kínai központi televízió most egy kelet-kínai iskolában történtektől hangos: az újévi szünet előtti utolsó megmérettetésen vizsgázó nyolcadikosok csak akkor hívták a szomszéd tanteremben lévő felnőtteket segítségért, amikor a felügyelőjük az idő lejártát nem jelezte; később derült ki, hogy nem is lélegzett: hirtelen szívmegállás következtében már azelőtt elhunyt, hogy a teremben ülők észrevették volna. A szülők és az iskolák most egymásra mutogatnak. A rendszer túlságosan leterhelt, teljesítményorientált, kőszívű és érzéketlen diákokat nevel ki, ezért – mondják a szülők – nem csoda, ha a padban ülő tanuló képtelen a felügyelőre is figyelni. A gyerekek még a horkolásra emlékeztető nyögések hallatán sem gyanakodtak, mivel a délutáni alvás Kínában még a munkahelyeken is elfogadottnak minősül.
Egy korábbi bejegyzésben flegmatikusnak neveztem a kínai embereket; ecseteltem, hogy olykor mennyire nem érdekli őket a másik; hogy az ujjaival az asztalon doboló kolléga vagy a zajfüggő szomszéd üvöltözése az átlagembert egyáltalán nem zavarja, de az meg sem fordult a fejemben, hogy a kínai média az oktatási rendszer sajátjai mellett az érdektelenséget okolja a történtekért. A kínai iskolások első látásra szívtelen, érzéketlen és hihetetlenül önző attitűdje (a történtek kapcsán elővett első számú felelős) sajnos második látásra is az. Én sehol máshol nem tanultam annyit erről a társadalomról, mint az ötévesek között. Abban a kérdésben, hogy Kínában mennyire érvényesül a hatalomnak kijáró presztízs, milyen a hatalmi távolságtartás, a gyerekekkel már a kezdet kezdetén állást foglaltatnak. A nagy hatalmi távolságú társadalmakban a pozíció és a hierarchia mindenhol explicit és igényelt. Ezért nem működött egyetlen alkalommal sem „a táblához kihívott gyerekekkel” végrehajtott feladat, mert függetlenül attól, hogy ki következett, a kicsik (mivel nem voltak egyforma magasak, szó szerint) egymáson taposva ölték egymást a tábla mellett.
Kínában is maximális tisztelet járna a tanároknak, az abszolút igazság megtestesítőinek, de nagyon érdekes ellentmondás rajzolódik ki akkor, ha ezek a kulturális dimenziók az oly jellemző flegmatizmussal párosulnak. Az iskoláskorban még formálható kicsik szinte kőbe vésett útravalókkal érkeznek a tantermekbe, ahol ember legyen a talpán, aki képes azokon lágyítani. Olykor én is vállon veregettem magam, amikor egy rendezvényen a négy gyerekre számolt csokiadagra öten jelentkeztek, és elértem, hogy az egyik kisfiú megfelezze a sajátját a mellette ülővel. Kínában a tehetős szülők többsége amerikai egyetemre akarja küldeni a gyerekét, de az amerikai tanárok óriási ellenállásba ütköznek nemcsak a kulturális különbségek, hanem a megváltoztathatatlan beidegződések láttán is. Nem egy olyan expat szülőről hallottam, aki a kínai iskolából azért akarta kivenni a nem kínai csemetét, mert a többiektől eltanult, ráragadt szokásaival nem bírt, a megváltozott attitűdöt képtelen volt kezelni.
Az eredményeik mellett sem mehetünk el szó nélkül, de az biztos, hogy annak, hogy a kínai nagyvárosok diákjai – különös tekintettel a pekingi és a sanghaji gyerekekre – a matematika és a természettudományok terén világviszonylatban is kiemelkedően szerepelnek, túl nagy ára van. Ugyanebben a kelet-kínai tartományban, Jiangsuban fordult elő 2012-ben, hogy két diák azért ölte meg magát, mert nem tudták befejezni a házi feladatukat. Egy másik tanulót pedig ugyanitt annyira féltett a családja attól, hogy leszerepel a kilencórás egyetemi felvételin, a gaokaón, hogy nem mondták el neki, hogy az édesanyja két héttel a vizsga előtt meghalt. Nem lehet vitatkozni tehát azzal, hogy az iskolásoknak olyan sok mindennek kell eleget tenniük, hogy a teljesítményükön és az eredményeiken kívül másra aligha marad energiájuk. A velük szemben támasztott elvárásokat magam is tapasztaltam: az a gyerek, aki hétköznap este 8 után (hétvégén pedig reggel 8 előtt) az én angolóráimon ült a csak a nyelvi képességeit fejlesztő magániskolában, már túl volt az általánosban vagy a gimnáziumban tartott fejtágításon, és jobb esetben valamilyen sport- vagy művészeti különórán is. A házi feladatára persze így is csak késő este vagy éjszaka maradt ideje. Ezek a gyerekek a felső középosztályba tartozó családok csemetéi voltak, így a megfigyeléseim csak erre a társadalmi rétegre korlátozódtak, abban viszont biztos vagyok, hogy akinek nem futotta az angol korrepetálásra, az a gyerek sem került haza este 7 előtt, hiszen az iskola utáni pingpong, úszás vagy zongoraóra az ő napjának is a része volt.
A világ boldogabbik, európai felén olykor megesik, hogy egy iskolai kiruccanás alkalmával valamiféle kötelező védőfelszerelés viselése miatt a gyerekek tetvesek lesznek; ebbe egy kicsit belehal az egész család, mert azt gondolják, hogy mindenki koszosnak tartja őket, holott az egésznek semmi köze sincs a tisztálkodási szokásaikhoz. Az eset persze nem is nyomja rá úgy a bélyegét az intézmény mindennapjaira, mint a hazai oktatáspolitikában beállt változások.
Magyarországon talán éppen a jelenlegi rendszer sajátjaiból adódó frusztráció és elkeseredettség a bizonyíték arra, hogy itthon egyre több a gyerekek leterheltségéért is (!) aggódó és a hangját hallató pedagógus, noha korántsem ez az egyetlen oka annak, hogy egy iskola mindennapjaiba tanár és diák is egy kicsit belehal.
És a világ boldogabbik, európai felén elképzelhetetlen az, hogy ez senkit sem érdekel.
