Végre összenőtt, ami összetartozott. A Fidesz és a Jobbik tartalmilag ugyanaz a párt: egyformán megvetik a hajléktalant, a romát, a meleget, a menekültet, a nőt, a mozgássérültet, a „libsit”, a „komcsit”, a Nyugatot és az EU-t. Vona és Orbán jól értik egymást, mindketten szívesen vonják be a kopaszokat a rendfenntartásba, magától értetődőnek tartják a férfiak uralmát, a nyers erőt és erőszakot. Ja, és természetesen mindketten keresztények.
A népszavazásnak értelme nincs, hiszen nem kötelezi az EU-t semmire. Értelmetlen, mert nincs is kötelezően meghatározott kvóta, viszont van egy nemzetközi szerződés, amit Magyarország is aláírt. A népszavazás egyetlen értelme, hogy Orbán az újabb gyűlöletkampányával hangol a 2018-as választásokra, erődemonstrációt tart, amelyben bemérheti támogatói létszámát, ráadásul hónapokig uralja a médiát, miközben a valóban fontos országos kérdéseket (oktatás, egészségügy, EU-s támogatások, közpénz és köztulajdon privatizációja, földmutyi, korrupció, kontraszelekció, diszkrimináció, párton és kormányon belüli feszültségek stb.) feledteti. Mindazok, akik támogatják, meg vannak győződve arról, hogy ő az egyetlen alkalmas ember az ország vezetésére, vagy legalábbis nincs nála jobb. Szerintem azonban nem az a kérdés, hogy ő vagy más. A kérdés az, hogy mitől ember az ember? Mitől több mint egy önös érdekét védelmező vadállat?
A menekültek meg egyre csak jönnek. Mert élni és boldogulni akarnak. Épp úgy, mint azok a magyarok, akik az elmúlt száz évben Magyarországról elmenekültek. Ma nincsen háború, mégis több százezer ember emigrál tőlünk nyugatra, csak mert nem talál munkát, vagy csak olyat, ami nem nyújt számára perspektívát, nem hoz eleget a konyhára; azért mennek el innen honfitársaink, mert nem érzik biztonságban se magukat, se a családjukat. Pont ugyanazért indul el mindenki nyugatra (véletlenül se keletre) az egész világon: a békés, boldog, emberhez méltó élet reményében. Az igazán nemes szellemek azért harcolnak évszázadok óta, hogy ne lehessen többé rabszolga senki és sehol. Aki háború elől menekül, azt kutya kötelességünk befogadni.
Ezzel szemben Orbán kutyákkal zavarja el a határtól azokat, akik erre tartanak. Miniszterelnökünk a kereszténység nevében jár el, míg a legfontosabb keresztény vezetők éppen az ellenkezőjére buzdítanak, Európára hivatkozik, miközben a legfontosabb európai vezetők épp az ellenkezőjét teszik, mint ő; állítása szerint értékeket véd, miközben az egyik legfontosabb emberi értéket (az emberséges elbánáshoz való jogot) tiporja sárba. Másfél ezer ember befogadásáról volna szó, ő milliókkal riogat, a mi érdekeinkre hivatkozik, miközben a saját választási kampányát tolja a mi pénzünkből.
Azt a mocskot, amit a hatalom megtartásáért semmitől vissza nem riadó kormány és az embertelenségben és ostobaságban hű fegyverhordozója, a Jobbik ken rá az országra, azt mind nekünk, hatalom és állami támogatás nélküli, megbélyegzett, megalázott és üldözött civileknek kell levakarnunk róla. Nekünk kell tisztára mosni a szennyest! Nekünk kell bizonyítani Európa és a világ előtt, hogy ez még mindig az az ország, amely 1848-ban, 1956-ban vagy 1989-ben bizonyította az elköteleződését az emberi és szabadságjogok mellett.
Több megoldás is létezik. Elmegyünk és igennel szavazunk. Elmegyünk és érvénytelenül szavazunk. Nem megyünk el.
Ha elmegyünk és igennel szavazunk, akkor elfogadjuk a népszavazás létjogosultságát. Úgy teszünk, mintha ezt a kérdést valóban a nép tette volna föl, vagy a nép érdekeit szolgálná, vagy egyszerűen csak komolyan vennénk egy egyre csak kiüresedni látszó állami intézményt: a népszavazást. Mennyiben szolgálja a nép érdekeit, hogy szembemegyünk egy nemzetközi szerződéssel, hogy elmondhatjuk magunkról: egyedül a mi országunkban volt a kormány által finanszírozott xenofób kampány, amelyben uszítással próbáltak rávenni minket, hogy elutasítsunk mindenféle segítséget a rászorulóktól. Ha igennel szavazunk, akkor részt veszünk a játékban, úgy teszünk, mintha minden a legnagyobb rendben volna, miközben a kérdés maga is manipulatív: arról szavazunk, hogy megtagadjuk-e az általunk aláírt nemzetközi szerződést. A kormányunk arra biztat minket, hogy – tekintettel a migránsokkal járó terrorveszélyre – egyetlen menekültet se fogadjunk be. Ne tegyünk úgy, mintha ez rendben volna! Ha elmegyünk és igennel szavazunk, akkor épp Orbánnak segítünk. Érvényes lesz a szavazása, és megint azzal turnézhat szerte a világban, hogy elsöprő győzelmet aratott egy demokratikus népszavazáson.
Ha elmegyünk, és mondjuk kukit rajzolunk a szavazócédulára, akkor jelezzük ugyan, hogy illegitimnek tartjuk a processzust, de mindezt úgy tesszük, hogy mégis részt veszünk benne, csak infantilizáljuk. Hogy is néz ki egy ilyen „akció”? Bemegy a szavazó, mindent úgy csinál, mintha tényleg szavazna, csak a fülke magányában „bátran” firkálgat. Titokban ellenáll. Vajon ha valaki igennel szavaz, valaki pedig érvénytelenít, végül mekkora lesz az igenek aránya? És hogy sikerül az érvénytelenítés?
Én azokkal értek egyet, akik azt mondják, hogy az egyetlen valóban értelmes hozzáállás a bojkott. (A lényeg szempontjából irreleváns, hogy az ötlet egy párttól származik.) Ez a kérdés nem a nép kérdése, nem a mi kezdeményezésünkre került elő. A kormányzó párt újból kiüresít egy demokratikus intézményt, miközben mások releváns népszavazási kezdeményezését kopasz verőemberekkel hiúsította meg. Nem szabad részt venni, nem szabad elmenni, és ezzel kell jelezni, hogy nem működünk együtt a jogtalanságban és embertelenségben. Emelt fővel, tudatosan és előre eltervezetten maradunk otthon. Döntésünket nem titkoljuk el, hanem büszkén felvállaljuk és megindokoljuk. Ezzel egyrészt érvénytelenítjük a szavazást, másrészt statisztikailag pontos adatokat szolgáltatunk arról, hogy mennyien lehetünk, akik nem ugrunk első szóra.
Természetesen attól még, hogy nem lépünk be a fülkébe, valamit még csinálhatunk. Aktivizálhatjuk a passzív rezisztenciánkat. Gyűlhetünk, mozoghatunk, beszélhetünk, cselekedhetünk. Vagy legalább maradjunk otthon!
Jó volna végre győzni. Milliókkal együtt érezni magunkat, felemelő érzés. Lehetünk bölcs „hazaárulók”. Szerintem meg tudjuk csinálni. Bojkottáljunk, s aztán tegyünk fel minket igazán érintő népszavazási kérdéseket! Gyakoroljuk bátran a demokráciát!
| A Narancsban komoly vita zajlik arról, mihez kezdjenek az ellenzéki pártok a népszavazással. Az aktuális számban a Liberálisok elnöke, Fodor Gábor fejti ki gondolatait, a korábbi írásokat pedig itt érik el: Ádám Zoltán: Akarjuk! (július 7.); Szigetvári Viktor: A bojkott a jó döntés (július 14.); Ara-Kovács Attila: Akarjuk? (július 14.), Molnár Gyula: Bojkott Európáért (július 21.); Mellár Tamás: El kell menni! (július 21.); Bauer Tamás: Orbán népszavazása (július 21.); Ádám Zoltán: Három érv – és a korlátaik (augusztus 4.). |
