Május elsején Naruhito, az új japán császár vette át a krizantémtrónt, uralkodásával pedig véget ért az Akihito császár nevével fémjelzett, Heiszei-kor („békét teremtő”), és elkezdődött a Reiva („gyönyörű harmónia”) időszaka a szigetországban.
A The Hollywood Reporter szerint ez nemcsak Japán politikájában, de filmgyártásában is döntő változásokat hozhat. A Heiszei korszak 1989-ben kezdődött, a buborékgazdaság idejében – emlékezetes, hogy
a Sony akkoriban vette meg 3,4 milliárd dollárért a Columbia Picturest,
a Matsushita (Panasonic) pedig 6,6 milliárd dollárért az MCA zenei vállalatot (ma az NBCUniversal része). Ahogy azonban a buborék kipukkadt, nehéz korszak következett a japán gazdaságban.
Mindez a filmipart is érintette, a pénzügyi nehézségek ellenére mégis reneszánszukat élték a hazai filmek. A bevételi listákat ugyan hollywoodi filmek uralták, és az éves nemzeti filmtermés is 230-250 filmre esett vissza, de feltűnt egy rendezői generáció, amelynek tagjai sajátos látásmódjukkal számottevő sikereket értek el külföldön is.
| ||
Legismertebb tagjai Kitano Takesi (Tűzvirágok), Koreeda Hirokazu (Bolti tolvajok), Kavasze Naomi (A remény receptje) és Kuroszava Kijosi (Foreboding), akikre csak 4K-ként hivatkoznak. Bár az ő filmjeik számos filmfesztivált megjártak, és külföldön is népszerűek voltak, Japánban egyre kevésbé érdekelték az embereket a hasonló arthouse mozik. Inkább a regény- és mangaadaptációk mentek nagyot, az eladott példányszám pedig sokkal fontosabbnak bizonyult megvalósításkor, mint az alkotók elképzelése.
Szokássá vált „legalább évente egyszer japán filmet nézni”
– ez pedig gyakran olyan animációs film volt, mint a Dragon Ball vagy a Doraemon legújabb felvonása. Ezek, na meg a többi népszerű feldolgozás lassan ismét divattá tették a hazai filmeket, így nemsokára már évi 600 japán film készült, jelentős részük pedig anime volt.
A műfaj virágzásának tetőpontja a 2001-es Chihiro szellemországban, ami nem csak megnyerte az Oscart, de 276 millió dolláros nemzetközi bevételével mai napig a legtöbbet hozó japán filmnek számít. A filmet készítő, 1985-ben alapított Studio Ghibli, sokak szemében egyet jelent a japán animációval: a Totoro – A varázserdő titkát vagy A vadon hercegnőjét a mai napig kultstátusz övezi.
A stúdiót 2013-ig vezető Mijazaki Hajao mozijai nem csak összetett, érzékeny történetükkel keltettek feltűnést: középpontjukban gyakran erős akaratú női karakterek álltak, ami rendhagyónak számított az alapvetően férfiközpontú japán filmvilágban. „Hirtelen olyan filmek születtek a Heiszeiben, amelyekben a nők tökösek voltak, bűnöztek, dolgoztak, vagy épp felidegesítettek, esetleg megöltek másokat. Mindez megváltoztatta a közönség nőkről alkotott képét is” – nyilatkozta egy japán kritikus a korszakról. Mindezek ellenére
a kamera mögött továbbra is csak elvétve tűnnek fel női rendezők.
A japán filmgyártás a 2000-es évekre érte el a csúcsát. Az ország alkotói sorra nyerték a nemzetközi filmdíjakat, az animék mellett pedig virágoztak a J-horrorok is – ezeket pedig szép lassan Amerika is felfedezte magának.
Olyan alkotók, mint Miike vagy Szono Sion (Suicide Club) külföldön is jelentős rajongótábort szereztek maguknak. 2006-ban a hazai filmek piaci részesedése elérte az 53,2 százalékot – 1985 után először fordult elő, hogy több japán filmet néztek az országban, mint külföldit.
A közelmúltban tovább folytatódott a szigetországi mozik és karakterek hollywoodi újraértelmezése, ám a globalizált remake-ek csak nyomokban emlékeztetnek az eredetire. Már a magyar mozikban is fut a Pokémon – Pikachu, a detektív, nemsokára érkezik a Jim Carrey-vel felturbózott Sonic, a sündisznó, de újragondolják a Super Mariót, az Attack on Titant, a Mi a neved? című nagysikerű, 2016-os animét, illetve A harag című horrort, aminek Az átok címen már háromszor is nekifutottak az amerikaiak.
A furcsa bajusz vagy a villámgyors sündisznó támasztja fel Jim Carrey karrierjét?
Hosszú ideje nem kapott szerepet komoly költégvetésű filmes produkcióban a színész.
Nem ők az egyetlenek, akik felfedezték maguknak a japán filmet: a Kínához fűződő viszony javulásával a két ország filmgyártása közötti kapcsolat is erősödött. „Egyre több az olyan kínai alkotó, akik úgy nőttek fel, hogy japán filmeket és műsorokat néztek – legálisan vagy illegálisan. Nagyon tisztelik az ország filmgyártását, és szívesen dolgoznak benne – és nem pusztán a pénzért, ahogy Hollywoodban teszik” – magyarázta egy producer.
A két ország közötti legnagyobb kopordukció a 2017-es fantasy, a Legend of the Demon Cat volt, amit a legendás kínai rendező, az Arany Pálma-díjas Csen Kaj-ko (Chen Kaige) rendezett. Szintén nagyot szólt a Detective Chinatown című akcióvígjáték, melynek már a harmadik része készül.
Eközben a japán rendezők is szerencsét próbálnak Kínában:
az Indulások című filmjével 2008-ban Oscart nyerő Yōjirō Takita következő filmjét (Silence of Smoke) már ott készíti, ráadásul kínai nyelven; Shunj Iwai 2018-ban pedig szintén kínai szereplőkkel forgatta le Last Letter című romantikus drámáját.
A szakértők azt várják, az évtizedekig tartó bezárkózás után új korszakban is folytatódik az ország filmgyártásának kinyílása. Koreeda Hirokazu következő moziját, a The Truth-t angol és francia nyelven olyan sztárokkal forgatta, mint Juliette Binoche és Ethan Hawke; Kuroszava Kijosi pedig Üzbegisztánig ment To the Ends of the Earth című filmjét leforgatni.
Mások azonban épp amiatt aggódnak, hogy a legismertebb japán rendezők a mai napig azok, akik a Heiszei korszak hajnalán tűntek fel. Évtizedek óta a jól ismert nevek pörögnek, nincsenek kiugróan tehetséges vagy népszerű új alkotók – ráadásul Cannes-ban idén sem a fő versenykategóriában, sem az Un Certain Regard szekcióban nem találhatunk japán filmet. A most beköszöntő Gyönyörű harmónia korától épp ezért sokan azt is várják, hogy az elnevezésétől függetlenül felrázza kicsit a japán filmgyártást.
