Nagyobb közelséget el sem lehetne képzelni: közös gyerek- és kamaszkor, a legintimebb, legbizalmasabb titkok megosztása, együtt megélt örömök és fájdalmak – ennyire szoros barátság talán nincs is. Nagyobb távolságot sem lehetne elképzelni: az egyik ötvenes kamasz sármos és rámenős, link és könnyelmű, egyik napról a másikra él és élvezi, a másik félénk és sótlan, szigorú elvei vannak és pazar egzisztenciája, továbbá unalmas, besavanyodott élete. A jóképű rákos és meg fog halni, de nem tudja. Azt hiszi, hogy a pedáns fog meghalni. Aki viszont tudja az igazságot, de nem képes megmondani: előbb a körülmények akadályozzák, aztán saját érzelmei (legyen még egy hónapja, hete, napja a testi-lelki jó barátnak). Komédia kerekedik a gyászos szituációból, mindketten a másiknak akarnak szép búcsúzást, bakancslistás őrültködés és megfeneklő nosztalgiázás váltakozik. Még egy meghódítandó szépség is kerül. A szobatudós életre kel, a bohém felelősséget vállal és szembenéz. Jó nézni az elemében lévő Fabrice Luchini ezer arca közül ezt az újabbat és a mindig ugyanolyan, de épp így kedvelhető Patrick Bruelt, egy-két jelenetük önmagában is emlékezetes mulatság. Mindez már-már feledteti, hogy a produktum dramaturgiailag kissé lapos: az egész, bő lére eresztett történetet, az összes, beleszőtt mellékszállal az a kabarétréfányi szösszenetre elegendő, egyetlen fordulat (és annak számtalan variációja) működteti, hogy hogyan ne derüljön ki az igazság. A de La Patellière–Delaporte rendezőpáros filmje kissé pongyola, de szerethető édesbús tragikomédia.
Elérhető az HBO-n
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
