Magyar Narancs: Két új filmjét is bemutatták volna, ha nincs a vírus.
Werner Herzog: Egy játékfilmem és egy Bruce Chatwinről szóló dokumentumfilmem is bemutatásra várt, a premierekből persze nem lett semmi. Három napja már folyna a workshopom a kolumbiai dzsungelben fiatal filmeseknek. Annak is lőttek. És akkor mi van? Aki éttermes vagy szállodás, annak sokkal rosszabb. Sztoikusan állok a dolgokhoz, a filmek úgyis tovább élnek, mint a járvány.
| ||
MN: Miért kell a dzsungel a workshophoz?
WH: Turistaparadicsomra vágyik? Menjen Cartagenába! Én olyan helyre viszem a fiatalokat, ahol a történetek helyben teremnek. Leticia erre pont ideális: igazi isten háta mögötti, vad város Kolumbia, Brazília és Peru határán. A tanítványaimnak tíz napjuk van, hogy filmet csináljanak.
MN: Ha kimozdul otthonról, nem mindig kell ennyire messzire mennie, hogy furcsa helyzetek adódjanak. Egyszer Joaquin Phoenixet mentette meg LA-ben.
WH: Egyszer csak azt látom, hogy az előttem haladó autó túl nagy sebességgel indul el lefelé a lejtőn, majd felborul. Más nem volt a helyszínen, csak én. A kocsiban Joaquin Phoenixet találtam, fejjel lefelé, felfújt légzsákok között. Épp egy cigarettát próbált meggyújtani. El kellett vennem az öngyújtóját. Nem akarta odaadni, de már csöpögött a benzin. Ha nem veszem el, még felgyújtja az autót.
MN: Új filmje, a Family Romance, LLC nem dzsungelben, hanem Tokióban játszódik. Egy létező japán vállalkozásról szól: egy tokiói cég színészeket közvetít, akik családtagokat, barátokat személyesítenek meg a megbízók igénye szerint.
WH: És a kereslet egyre nő, de magányos társadalmakban ez nem meglepő. Mi sem vagyunk kivételek: bébiszittert bérlünk, hogy helyettesítsen minket, ha koncertjegyünk van. Érzelmeket delegálunk folytonosan. A plüssmackónak, a hajasbabának vagy a házikedvenc kisállatoknak. Innen nem nagy ugrás az, amire a japán piac ráérzett. Ma már több ilyen cég is működik. De a filmem megrendezett, forgatókönyv szerint előadott játékfilm. Részben kitaláció, részben a valós üzletmeneten alapul. Volt kritikus, aki színtiszta dokumentumfilmnek vélte, annyira autentikusra sikerült.
| ||
MN: Ön színész is. Ha a tokióiak felkérnék egy jóságos nagypapaszerepre, az menne?
WH: Egy bökkenő van csak: nem beszélem a japánt. De ha németül, angolul vagy spanyolul is megcsinálhatnám, menne. A filmben szereplő japán színészeket sajátos módon kellett rendeznem, de ennek kifejtése három órát venne igénybe, hagyjuk most.
MN: Ön viszont nemrég együtt szerepelt Baby Yodával a The Mandalorian című Star Wars-sorozatban. Egy ekkora stúdióprojektben lehet improvizálni?
WH: Csak bizonyos korlátok közt van rá lehetőség. Saját szöveget nem toldhatsz hozzá, minden halálpontosan ki van jelölve. A szöveggel amúgy sem volt gondom, jól hangzott, elfogadtam. De a spontán játékot nem tiltja senki, én is éltem a lehetőséggel.
MN: És kiállt Baby Yoda, a bábfigura mellett.
WH: Az elmúlt évtizedekben a színész a green screen előtt tett-vett és legfeljebb elképzelte, hogy jön a sárkány, ha az volt megírva. Ám az új technológiának hála a színész és a kamera is látja a tájat, az idegen bolygót, az űrhajót. Ez óriási dolog, a mozi mintha visszatért volna oda, ahonnan elindult, a maga természetes közegébe. És ebben a teremtett világban ott volt nekünk ez a báb, Baby Yoda, vagy mi is a neve. Hangokat adott ki, kifejező vonásai voltak, távirányítóval irányították minden rezdülését.
Fenomenálisan festett, le is forgattak vele mindent, amit kellett. De ott motozott bennük a kisördög, hogy nem kéne-e, csak a biztonság kedvéért, digitálisan is megcsinálni a figurát. Na, erre mondtam, hogy higgyetek már a szemeteknek! Ha már ti vagytok az új technika úttörői, viselkedjetek is úgy, mutassatok példát! Hogy venné ki magát, ha ezek után a digitális technikával, a biztonsági játékkal jönnétek.
MN: 1977-ben, amikor bemutatták az első Star Wars-filmet, öntől a Bruno vándorlásait adták a mozik, amelyet részben Amerikában forgatott.
WH: Ugyanabban az évben mutatták be ezeket? Nem tudtam. Őszintén szólva, életemben nem láttam egy Star Wars-filmet sem, de ez nem volt gond, a rendező elmagyarázta nekem, mi a Star Wars világa, értettem, hogy mi merre, mifélék a lények, a figurák, a bolygók. Egyébként én már a Stroszek (a Bruno vándorlásai eredeti címe – K. G.) előtt is jártam Amerikában, ’64–65 körül. Az itt szerzett élményeim bele is kerültek a filmbe.
MN: Hogy került a hatvanas években az Egyesült Államokba?
WH: Ösztöndíjjal. Mehettem volna a legjobb egyetemekre, a Harvardra, Stanfordba, Princetonba, de én oda akartam menni, ahol a valódi élet van, ahol kétkezi munka folyik, ahol az acélművek vannak. Hibás döntés volt. Ekkoriban még én is acélgyári munkás voltam, hegesztőként dolgoztam. Emellett persze egyetemre is jártam, de csak keveset, mert filmeket készítettem és közben a gyárba jártam. Az amerikai ösztöndíj nem tartott sokáig, egy hét elteltével otthagytam az egészet. Vannak az amerikai csúcsegyetemek, de utánuk sok-sok középszerű és egészen hülye intézmények sorakoznak. Fel is adtam mindent: az ösztöndíjjal járó pénzt, a vendégcsaládot, az ingyen hazautat. Innentől túlélési gyakorlatot folytattam. Ezek voltak az én amerikai élményeim.
MN: A Stroszek főszerepét a Bruno S.-ként ismert, hányatott sorsú utcazenész játszotta. A halálakor azt mondta róla, hogy bár számos nagy színésszel dolgozott, senki sem ért Bruno S. nyomába. Pedig dolgozott Bruno Ganzzal és Klaus Kinskivel is. Tényleg jobb volt náluk?
WH: Sokkal jobb volt mindenkinél, akivel csak dolgoztam. Christian Bale-nél, Nicolas Cage-nél is jobb. Egészen különleges jelenség volt a vásznon, a tragédia auráját cipelte magával. Mindenki másnál egyértelmű volt, hogy egy színészt látsz. Brunónál valami mást láttál: valami nyers és mélyen emberi dolgot. Szenvedést, tragédiát, fájdalmat, magányt. Lehengerlő volt. Ezért is mondom, hogy ő volt a legnagyobb.
MN: Rövid filmsztársága után keserűen jegyezte meg, hogy úgy érzi, el lett dobva.
WH: Nem kell mindent elhinni, amit az interneten olvas. Két filmet forgattunk együtt, azt mondta, sosem akart filmsztár lenni. Egyes szám harmadik személyben, a Brunóként hivatkozott magára. Kapcsolatban maradtunk, és amikor a Berlinale zsűrielnöke voltam, sok időt töltöttünk együtt. Számkivetettként élt, senki nem vette komolyan, de amikor eljátszotta Kaspar Hausert, majd Stroszeket, minden megváltozott. A gyárban is befogadták, ahol dolgozott. Büszkén, a mi Brunónkként kezdték emlegetni. Amikor a berlini utcákon sétálgattunk, a bártulajdonos ingyen itallal kínálta, a fodrász ingyen hajvágásra invitálta.
És mindenki a mi Brunónkként beszélt róla. Úgy volt, a Woyczeket is együtt csináljuk, de rájöttem, mégsem működne vele a film, végül Kinskinek adtam a szerepet. Cefetül éreztem magam, nagy kínomban azzal vigasztaltam, hogy Bruno, csinálunk majd egy ennél is jobb filmet. Mire megkérdezte, mi lesz a címe? Ki tudja, miért, rávágtam: Stroszek! Annyira nyomasztott a helyzet, hogy öt nap alatt megírtam a forgatókönyvet.
MN: Azért beszéljünk a profikról is. A Nosferatuban Bruno Ganz játszotta Jonathan Harkert, Klaus Kinski pedig Drakulát. Nagyon eltérő alkatú színészeknek gondolnám őket.
WH: Ne menjünk bele, milyen módszerekkel dolgoztak vagy nem dolgoztak, maradjunk annyiban, mindketten nagyszerű színészek voltak. Kinskivel kapcsolatban főleg azt szokták mostanában kérdezni tőlem: nem kéne-e máshogy viszonyulni a filmjeihez, hogy kiderült, szexuálisan zaklatta a lányát. A lánya maga hozta nyilvánosságra, mit tett vele az apja. De a kérdést úgy is feltehetjük: eltávolítsuk-e Caravaggio festményeit a múzeumokból, mert gyilkos volt? Vagy utasítsuk-e el az Ószövetséget, mert a fiatal Mózes megölt egy embert?
MN: Az eredeti Nosferatu, Murnau klasszikusa a német expresszionista film gyöngyszeme. Kevesen ismerték olyan behatóan ezt a korszakot, mint Lotte H. Eisner, aki annyira fontos volt önnek, hogy 1974-ben elgyalogolt Münchenből Párizsig, hogy meglátogassa a nagybeteg filmtörténészt. Murnau-t is Eisner révén fedezte fel?
WH: Igen is meg nem is. De az eredeti Nosferatun kívül csak egy Murnau-filmet láttam, Fritz Langtól pedig még ennyit se. Összesen egy Lang-filmet láttam, szóval, nem merültem el mélyen a weimari köztársaság némafilmjeiben. De a saját Nosferatum óta vagy fél évszázad telt el, azóta 55 filmet készítettem. Bruno Ganzról kérdez, de nem kérdez Nicolas Cage-ről vagy Nicole Kidmanről.
MN: Szívesen kérdezek róluk is. Cage-dzsel forgatta a Mocskos zsaru – New Orleans utcáint.
WH: Összeesküvés volt ez kettőnk között. Ő azt mondta, nem írja alá a szerződést, ha nem én rendezem a filmet, én meg azt mondtam, Nicolas, addig nem mondok igent, amíg nem biztos, hogy te leszel a főszereplő. Ezzel elég erős pozícióba kerültünk. Nicolas Cage többször is kijelentette nagy nyilvánosság előtt, hogy messze ez a legjobb filmje. És csak ezután következik, messze lemaradva a Las Vegas, végállomás, amiért megkapta az Oscart.
A filmnek annyi köze van csak az Abel Ferrara-féle Mocskos zsaruhoz, hogy az egyik producernél voltak a jogok, ő pedig egy franchise-t akart: jött volna a Mocskos zsaru – Szingapúr, Mocskos zsaru – Boston, Mocskos zsaru – Hongkong és így tovább, de aztán nem jött. Abel Ferrara filmjét viszont a mai napig nem láttam, de tudom, hogy az én filmem semmiben sem hasonlít az övéhez. Tudja, megvan bennem az a tulajdonság, hogy a legjobbat hozom ki a színészeimből. Kinski 205 filmet csinált, ebből ötöt velem. De mit tud a maradék 200-ról? Hallott róluk? Na, ugye.
MN: Nicole Kidman kevésbé mondhatja magát szerencsésnek, mint Cage: a Queen of the Desert nagyszabású film volt, nagyot is bukott.
WH: Idővel majd beérik ez is. Az Aguirre, Isten haragjának is tíz évbe telt, mire teljesen elfogadták. A Mocskos zsaru sem volt anyagi siker, de az utóélete önmagáért beszél. A forgalmazás sajátos útját járta be: az illegális letöltések élvonalába tartozik.
MN: Birtokolja a saját filmjeit?
WH: A Mocskos zsarut történetesen nem, de sokukat igen. A Stroszek, a Kaspar Hauser vagy a Fitzcarraldo jogai nálam vannak. A testvérem, Lucki Stipetić intézi az üzleti és produkciós ügyeimet.
MN: Tavaly az Európai Filmakadémia életműdíjjal tüntette ki. Nincs ennek olyan üzenete, hogy köszönjük, Herr Herzog, lassan itt a vége?
WH: Van valami alapvetően elhibázott az ilyen díjakban. Főleg az én esetemben, hiszen az elmúlt években jelentős mértékben felgyorsultam. Több filmet csinálok most, mint 40, 30 vagy 20 éve. Csak a díjátadás évében három filmet készítettem. Mondtam is, hogy majd akkor díjazzák az életművemet, ha kerekesszékben kell feltolniuk a színpadra.
