Interjú

„A jelenetek az elejétől megvoltak a fejemben” – Ruben Brandt, a gyűjtő rendezője

Milorad Krstić képzőművész, animációs filmrendező

  • Artner Szilvia
  • 2018. december 12.

Mikrofilm

Nem a film a fő műfaja, inkább a festészetben, a rajzban, a színházi díszlettervezésben volt otthon eddig. Ám most, amikor decens fesztiválsikerek és kedvező kritikai fogadtatás után, megjelenésünk napjától a hazai mozikban is elindul egész estés rajzfilmje, a Ruben Brandt, a gyűjtő, leginkább arról beszélgettünk vele.

Magyar Narancs: A film alapötletét a Forte Társulattal közös 2011-es műcsarnokbeli munka adta. Ritka az, hogy kortárs táncmű alapján készül egy film.

Milorad Krstić: A filmötlet már a táncelő­adás előtti időkből származik. Az első rajzaimat a filmhez 2010-ben készítettem, ezeket rendszeresen fel is tettem a blogomra. 2011-ben kezdtem el írni a forgatókönyvet. Horváth Csaba koreográfus meglátta a blogomon a rajzaimat, és miután a forgatókönyvet is elolvasta, azt javasolta, csináljunk ebből egy színházi előadást. Így megváltoztattam a forgatókönyv elejét, egy kicsit abszurdabbá tettem, a végét pedig egy másik médiumba ültettem át: a filmbe. Csaba koreográfiát csinált hozzá és megrendezte, a látványtervező meg én voltam. Ruben Brandt – Egy műgyűjtő csoportos portréja címen futott mint „múzeum-színházi” előadás. Ha jól tudom 13 alkalmat élt meg.

Milorad Krstić képzőművész, animációs filmrendező

Milorad Krstić képzőművész, animációs filmrendező

Fotó: Hevesi-Szabó Lujza

Az előadások az esti órákban, a Műcsarnok apszisába felépített mintegy 100 férőhelyes „színházban” zajlottak, egyidejűleg a Das Anatomische Theater címet viselő kiállításommal. A színpad hátterét a csarnok két oszlopa közé kifeszített nagy vászon alkotta, amelyre a grafikái­mat, a figuráim kollázsanimációját és az éppen élő felvételeket is kivetítettük. A vetítővászon bal és jobb oldalát Csaba a mellmagasság vonalában két reflektorral világította meg, így az előtérben telibe világított színészek és azok árnyékai a fehér falon, valamint a színészek vászonra vetített élő játéka izgalmas hatást keltett. Jól kirajzolódott, hogy a film mint műfaj valahol a valós élet és az árnyékvilág között van.

MN: Hogyan zajlott a film megvalósítása?

MK: A jelenetek az elejétől megvoltak a fejemben. Ezekből nap mint nap digitális festményeket készítettem, eleinte 2K-ban. De a filmet magát 4K-ban csináltuk meg. Már arra is megvoltak az ötleteim, milyen zenét szeretnék társítani a képekhez; például Arthur Honegger Pacific 231 című kompozícióját a hirtelen megjelenő vonat nyitójelenete alá és így tovább. Howard Hawksot idézve, ahhoz, hogy egy film jó legyen, kell bele három jó jelenet, és nem lehet benne egyetlen rossz sem. Ha egy jelenetet nem tudtunk jól megcsinálni, akkor könyörtelenül kidobtuk a filmből.

MN: Miért kerültek híres festmények a filmbe? Személyes kedvencek, vagy a történet kívánta így?

MK: Azoknak a képeknek a kiválogatását, amelyeknek alakjai Rubent kísértik, a történetvezetés határozta meg. A háttérben lévő egyéb képek pedig az általam kedvelt képek és szobrok remake-jei.

MN: Mennyi személyes vonatkozása van a történetnek?

MK: A dada szelleme az én kedvenc 20. századi művészeti örökségem. Ezért jelennek meg a filmen Hugo Ball és Kurt Schwitters versei, Marcel Duchamp elhíresült piszoárja és biciklikereke többször is. Az egyik rablás helyszíne Zürichben a Spiegelgasse, ahol a mai napig áll a valamikori és a filmben is látható Cabaret Voltaire, a dada szülőhelye. Erősen kötődök Marinettihez, az olasz és orosz futuristákhoz és az orosz avantgárdhoz, így az ő munkáikból nagyon sok átdolgozást helyeztem el a háttérben.

false

Nem véletlen, hogy a nagy leszámolás fináléját a pop-art kiállítással párosítottam; az angol és az amerikai pop-art is nagy hatással volt rám. De megjelennek kedvenc filmjeim és rendezőim is. Például Hitchcock Madarak című filmjében van egy jelenet, amikor a kalitkába zárt és az autó első ülésén szállított törpepapagáj pár a kanyargó úton balra és jobbra dől, a kanyarok ritmusát követve. Nálam az összekötözött Ruben egy postai szállító autó padlóján hever, és ahogy az autó kanyarog, úgy fordul a talpa hol jobbra, hol balra. Mindig is szerettem Eisenstein Rettegett Iván című filmjének azt a jelenetét, ahol a cár a jogarral egy lépcsőn látható, és az óriási árnyéka rezeg a falon. Muszáj volt ezt a jelenetet beépíteni a filmembe.

Az én verziómban egy párizsi lépcsőházban játszódik: egy idősebb, telt idomú házmesterné seprűvel a kezében áll a lift melletti lépcsőn, és az ő óriási árnyékát látjuk a falon. A művészeti munkáimban, függetlenül attól, mit csinálok, képet, fotót vagy látványtervet, szeretem az atipikus mellérendeléseket. Szlovéniában születtem, a gyermekkoromat Horvátországban töltöttem, a szüleim szerbek.

Hosszú évek óta magyar állampolgár vagyok; akár tekinthetnek magyarnak is, aki kitűnően beszél szerbül. Ilyenformán van a filmnek exjugoszláv kontextusa is: Ruben art klinikája a szlovéniai Vipava-völgyben van, ahol magam is születtem. A villája a horvátországi Biševo szigetén található az Adrián – a gyerekkoromat a szintén Adria menti Pulában töltöttem. Újvidéken jártam gimnáziumba, és az akkori szombati táncestek nyitó dala volt az Even the Bad Times Are Good a The Tremeloestól. Ezzel a számmal kezdődik a nagy verekedés a tokiói pop-art kiállításon. A szerb Šu, šu, Šumadijo című dalt pedig azért választottam, mert kevésbé ismert a világban, de magában hordozza azt a kiváló hangulatot, amelyikre szükségem volt a sorozatos rablás videoklipjéhez.

Figyelmébe ajánljuk