Magyar Narancs: Tizennégy cseh és kilenc magyar játékfilm után az Apró mesék az első hazai főszereped. Most jött ki a lépés?
Kerekes Vica: Nem szoktam kiszámolni, hogy két cseh után most jöjjön egy magyar, ennyire tudatosan nem tudom megtervezni a lépéseimet. Nem is lehet. Csak azért nem vállalok el egy szerepet Magyarországon, hogy látható legyek.
MN: Korábban előfordult?
KV: Amikor elkezdtem Magyarországon filmezni, nem zsongtak körül ajánlatokkal. Pozsonyban jártam a színműre, megcsináltam ott két filmet, majd úgy gondoltam, ideje átúszni a Dunán. Szlovákiában nincs kimondott filmszínészképzés, sőt, az egyetem alatt egyáltalán nem volt közös munka filmesekkel. Magamnak kellett kitapasztalnom a filmezést. Minden munkámból tanultam valamit.
MN: Még a Szuperbojzból is?
KV: Hirtelen kerültem a produkcióba, miután a kiválasztott színésznő nem tudta megcsinálni a szerepet. Ez volt az első nagyobb színészi feladatom, és boldog voltam, hogy egy számomra új zsánert is kipróbálhatok. De olyan gyorsan történt minden, a forgatókönyvet nem is olvastam el. Hát, putty lett a vége.
MN: Legtöbben az ehhez hasonló vígjátékokból ismernek, most viszont femme fatale-t játszol egy történelmi thrillerben.
KV: Nem úgy készültem a szerepre, hogy femme fatale-t játszom – az vagy megteremtődik, vagy nem. Sokkal jobban érdekelt, hogy a karakterem egy erős, önálló nő, aki a kezébe veszi a dolgokat. Az ilyen figurák hiányoznak a magyar filmekből. Óriási feladat volt a bőrébe bújni, hiszen hatalmas amplitúdókat jár be a történet során. Judit az erdő közepén él gyermekével. A férje a fronton harcol, így kénytelen nélküle helytállni. Ezt a férfias erőt kellett bemutatnom úgy, hogy közben megmaradjon a figura nőiessége is. Szeretem a szélsőségeket ilyen intim formában megjeleníteni. A figura és a film is közelebb állnak hozzám, mint a romantikus vígjátékok.
| ||
MN: Mégis, a következő magyar filmed, a Hab ismét egy romkom.
KV: A dolgok különös együttállása kellett, hogy most hirtelen két magyar filmben is főszerepet kaptam. Én mindenesetre nem tettem semmi többet vagy mást, mint korábban. Továbbra sem mutatkozom nyilvános eseményeken, nem promózom magamat. Talán ezért gondolták azt rendezők, hogy nem vagyok elérhető. Mindenesetre most mégis behívtak mindkét magyar film castingjára, így kaphattam meg a szerepeket.
MN: Zavar, hogy Magyarországon még castingra kell járnod?
KV: Szeretem a castingokat, egyáltalán nem érzem degradálónak. Míg a rendezők és a producerek gyakran adott színészekben vagy figurákban gondolkoznak, a casting megteremti a lehetőséget hogy új, friss arcok is szerephez juthassanak. A mai napig emlékszem, amikor a rádióban hallottam, hogy Szász Attila megkapta a támogatást a filmjére, és hamarosan kezdődnek a castingok. Egyből imádkozni kezdtem, hogy csak hívjanak be engem is – szerencsére nemsokára meg is csörrent a telefonom. Az Apró meséknek végül háromkörös castingja volt, a Habnak még ennél is több lépcsős. Pedig a rendező, Lakos Nóra a kezdetektől bennem gondolkodott, annak ellenére, hogy én túl öregnek tartottam magam a figurához.
MN: Csehországban az ismertséget a Férfiremény című vígjáték hozta meg számodra, azt több mint 1 millióan látták. Itthon a rendszerváltás utáni legsikeresebb magyar film A miniszter félrelép 650 ezer nézővel, ami Dobó Katát tette sztárrá. Mi izgatja ennyire a nézőket a vörös hajban?
KV: Talán az, hogy kevesebben vagyunk természetes vörös hajúak. Nem tudom, mindenesetre azt veszem észre, hogy a vörös felkorbácsolja az embereket. Pedig én nem ragaszkodom annyira a hajszínemhez, sőt, kifejezetten örülök, ha a rendezők nem kötik ki, hogy csak vörösként szerepelhetek. Üdítő volt például, hogy a netflixes történelmi drámában, a Miladában fekete hajú lehettem.
MN: A csehországi népszerűségedet hogyan kell elképzelni? Főzőshow-kban például hányszor szerepeltél?
KV: Szerencsére ez ott nem szokás – éppen elég, hogy filmeket csinálok. Nem főztem még tévében, és nem szerepeltem színházban sem. Mégis, Csehországban a mai napig odajönnek hozzám az emberek azzal, hogy imádták a Férfireményt. Ráadásul főleg a nők jelzik, mennyire tetszett nekik a sokat idézett biliárdos jelenet (ebben Kerekes Vica szűk, rövid ruhában biliárdozik, majd leveszi a bugyiját, és összefogja vele a haját – Sz. Á.). Büszke vagyok erre a vígjátékra, igazi kultfilmmé vált a cseheknél.
MN: A #meetoo és a szexuális botrányok óta a rendezők és a producerek is óvatosabbak, a Férfireményt ma meg lehetne csinálni ugyanígy?
KV: Szerintem Csehországban igen. Ott hatalmas hagyománya van a komédiának, az emberek is odáig vannak az ilyen filmekért. Szerencsére én nem csak ebből a szempontból nem érzékelek változást, zaklatással sem találkoztam a pályám során, sőt, nem is hallottam ilyen történeteket.
MN: Miben különbözik a cseh és a magyar filmipar?
KV: Csehországban erősebb a színészek pozíciója. Sokszor kimondottan rájuk építenek egy filmet, nincs annyi casting, mint itthon. Mivel ők vonzzák be a nézőt a moziba, azt vettem észre, hogy a rendezők és producerek is hálásabbak a munkájukért. Nem válnak szét olyan élesen a szerepek – színész, rendező, jelmeztervező, technikus –, mind egy csapatként működnek. A forgatások alatt az emberek is jobban összekovácsolódnak. Magyarországon a Filmalap miatt sokkal erősebb a kontroll. Csehországban több ember jár moziba, és sokkal több a magánpénz is a filmezésben. Egy vígjátékra nem feltétlenül kapnak pénzt a rendezők központi forrásból, de szponzoroktól össze tudják szedni a büdzsét. Az ilyen piaci hagyományok miatt ott azt is jobban fogadják, ha a színésznek ügynöke van.
| ||
MN: Miért szeretik ennyire a csehek a saját filmjeiket?
KV: Mert úgy érzik, hogy nekik készül. Magyarország óriási sikereket ért el az elmúlt években, Oscar-díjak, fesztiválok, elismerések. A cseh filmek sokkal kevésbé vannak jelen a nemzetközi piacon, mert ott inkább a hazai közönségnek készítenek filmeket.
MN: Pár éve az ELTE-n Beszélgetés a szexszimbólum színésznővel címmel tartottak veled közönségtalálkozót. Zavar, hogy ez a hívószó veled kapcsolatban? Ha beütöm a neved a keresőbe, az első találatok között biztos lesz olyan oldal, amely a meztelen jeleneteidet listázza ki.
KV: Számtalan komoly szerepem volt az elmúlt években, úgyhogy nem érzem, hogy az ilyen, szexuálisan túlfűtött karakterek gúzsba kötnének. A szex, az erotika mindenkit érdekel, még most is, amikor az interneten már tényleg minden elérhető és látható. Nem hagyom, hogy a meztelenséggel kapcsolatos felhajtás cenzúrázzon. Színészként a testemmel-lelkemmel játszom, munka közben csak a szerepnek élek. Ilyenkor nem tarthatom önmagamat szem előtt. Nem járhat az az eszemben, hogy mit gondolnak majd rólam az emberek. Nem értek egyet azokkal, akik emiatt takargatják magukat, viszont megértem, miért teszik: egy-egy erotikus jelenet a weben önálló életre kel.
MN: Több filmben is szerepeltél, amelynek középpontjában a nemzetiségi kérdés állt: ilyen volt a Szlovákmagyarok című dokumentumfilm vagy a Robinson & Crusoe című kamaradráma. Téged mennyire foglalkoztat a származásod, hogy miként vagy számontartva?
KV: Ezt a rendezők ugyanúgy használják, mint a hajszínemet. A korai cseh filmjeim idején még nem beszéltem olyan jól a nyelvet, ezért rendszeresen szlovákul játszottam. A szlovák filmjeimben viszont azt kellett hangsúlyozni, hogy magyar vagyok, hiszen akcentusom volt. Az is előfordult, hogy utószinkronizáltak. Ma már beleíratom a szerződésembe, hogy adják meg az esélyt, hogy saját magamat szinkronizálhassam. Így történt a Milada című történelmi filmnél is.
MN: A hamarosan mozikba kerülő Resistance-ban többek közt partnered a francia Clémence Poésy, az amerikai Jesse Eisenberg vagy a venezuelai Édgar Ramírez. Itt milyen nyelven szólalsz majd meg?
KV: A film egy csapat zsidó cserkészről szól, akik a francia ellenállással szövetkezve próbálnak emberéleteket menteni. A színészek angolul beszélnek, a szerepeik szerint francia vagy német akcentussal. Nekem az előbbit kellett megtanulnom. Ugyanaz a coach segített, aki például Jesse-t is, hogy egyforma legyen a kiejtésünk a filmben.
(A színésznővel készült interjúnk a Magyar Narancs 2019. március 7-i számában jelent meg, most újraközöljük online is.)
