Se egy Hosszú, kanyargós út, se egy Tegnap – persze így is el lehet éldegélni, de minek! E mozgóképes sivatagban akadnak azért a régi értékekre felesküdött brit férfiúk – olyan kulturális intézmények, mint Richard Curtis, aki elhitette velünk, hogy
nincs romantikusabb, mint könyvesboltot üzemeltetni
a Portobello Roadon, és Danny Boyle, aki bebizonyította, hogy az indiai gettókból is vezet út a milliókhoz. Ők azok, akik e lidérces, Boris Johnson rémképével riogató időkben is fogják a kezüket azoknak, akik egy olyan Egyesült Királyságról álmodnak, ahol egy vidéki srác és egy vidéki lány akkor is egymásra találnak, ha megannyi Beatles-dal tolakodik az útjukba.
| ||
Ha nem tolakodna, most csupán egy „Suffolkban is szép az élet”-szerű szimpla románcról beszélhetnénk – persze, boldogan tennénk, mert magunk is hiszünk abban, hogy Suffolkban szép az élet, hisszük továbbá, hogy a jóravaló, de nem túl tehetséges zenészfiúk előbb-utóbb felismerik, hogy ami igazán fontos, az nem egy Wembley-koncert, meg hogy Ed Sheeran felnézzen ránk, hanem a jóravaló tanárnéni, aki az első sulikoncert óta kitart mellettünk.
Ebbe a mesébe is belefértek volna Beatles-dalok (a hős néha elfütyüli a Let It Be-t) és a bohókás brit arcok, akiket senki sem tud olyan bohókásan ábrázolni, mint Curtis, de Ed Sheerant már bajos lett volna elsütni, hacsak nem álruhában, mint bohókás fish & chips árust. Ehhez már kellett az a valami, amit egyesek forgatókönyv-írói géniusznak, mások tűrhető poénnak hívnak: egyszer csak kialszanak a fények, Suffolkban épp úgy, mint Tokióban, és mire visszatérnek,
a Beatles volt, nincs, illetve nem is volt;
egyedül hősünk emlékszik a létezésükre és a számaikra, gyorsan világhírre is tesz szert, mint zseniális dalszerző-énekes és így Sheerannak sem kell fish & chipset árulnia.
Boyle néha olyan szögben dönti meg a kamerát, mint akinek különvéleménye van a Curtis-féle cukiságról, de elhatárolódást botorság várni tőle. Már most legendás duójuk nem csak megmutatja, de le is betűzi, miért kell hálát éreznünk; nem Sheeranért, hanem azért, mert hősük egy Beatles-nélküli világba hozza el a Beatles megtermékenyítő dalait.
Persze, jóravaló fiú ő, akit zavar az imposztorság, és kihallja az őrjöngő tömegből, ha felsír valahol egy szerelmes suffolki tanárnő. Boyle-ék sok Beatles-dalt vásároltak, a Yesterday a romantikus jogdíj kifizetési vígjátékok szép példája.
Forgalmazza a UIP–Duna Film
(Kirtikánk a Magyar Narancs hetilap 2019. július 4-i számában jelent meg, most újraközöljük online. László Róbert írását arról, mi lenne, ha a Beatles sosem létezett volna, azaz mit adott az együttes a zenei világnak, s úgy általában az emberiségnek, itt olvashatja.)
Almát eperrel: Mi lenne, ha a Beatles sosem létezett volna?
1964-ben ők koncerteztek először stadionban (Kansas City), előtte fel sem merült ekkora igény zenei produkció iránt, és sosem fogjuk megtudni, ki lett volna képes ezt megteremteni. Valahol napjaink Nyugat-Európájában hősünk betéved egy klubba, angolul próbál sört rendelni, de nem értik, kénytelen kézzel-lábbal mutogatni. A sarokban pengető Adriano Celentanóra emlékeztető figura nem köti le, amúgy is siet.
