A misztikus-ősi izlandi táj nemcsak az anyatermészethez való újrakapcsolódás lehetőségét jelenítheti meg a filmvásznon — mint annak az ökoterrorista nőnek a történetében, aki örökbe akart fogadni egy ukrán árvát —, hanem áltlában az emberi időlépték jelentéktelenségét is: a sziklákat végtelenül nagy és semleges erők alakítják, az ember meg törmelékként gördül — egyre lejjebb.
Izlandi kisvárosban járunk, ahol a semmi szélének a pereme beleveszik a fehér ködbe, itt járnak át a halott szellemek, és itt hal meg a szalagkorlátot átszakítva autójával a nyugalmazott rendőrfőnök, egyben közömbös apa és szerető nagypapa felesége.
Az özvegy Ingimundur nehezen viseli a gyászt. Igyekszik újrakezdeni az életét, házat épít, pszichológushoz jár, csakhogy közben rájön, hogy titokban megcsalhatta a felesége egy fiatalabb férfival.
Egy-két meredekebb fordulatig ez a lassan-szótlanul, de impozáns formatudatosággal építkező film nagyjából képes elhitetni a nézővel, hogy egy skandináv jellegű krimi-thriller világában járunk — de így annál megrázóbb lesz, ahogy felfedi magát a halál traumája által felsebzett és a szeretett nő által megalázott férfilélek dühe. És ezzel a film is kiteríti lapjait.
Merthogy Ingimundur a végére jár a dolgoknak, de nem szolgáltat igazságot — épphogy rajta keresztül nyilvánul meg egyfajta végső igazságtalanság: az idő nem gyógyít meg sebeket, nem rendez el semmit, és aki egyszer erre tényleg rájön, majd a következtetést vérző karjában kislánnyal ordítja bele a hegy gyomrán átvezető alagút sötétjébe, nos, azt többé senki és semmi nem állítja meg.
Úgyhogy végre megállhat egy nagy levegőt venni.
A film rendezője, Hylnur Palmason harmincas évei közepén jár és zavarba ejtően sokat tud ember és természet, lélek és táj, filmkép és idő kapcsolatáról — nem véletlen, hogy képzőművészettel is aktívan foglalkozik, ahogy az sem, hogy A legfehérebb nap 35 mm-es analóg nyersanyagra forgott. Érdemes lesz odafigyelni rá a jövőben.
A legfehérebb nap from Cirko Film on Vimeo.
