A romantikus komédiák (romkomok) egykor a legsikeresebb filmek közé tartoztak, és egy rakás világsztár karrierjét indították el Marilyn Monroe-tól kezdve Woody Allenen át Julia Robertsig. Ma azonban, amikor a legtöbben a párválasztás bonyodalmainál szorongatóbb kérdésekkel kénytelenek nap mint nap szembenézni, a társadalmi mozgalmak pedig alaposan átrajzolták azokat a szokásokat és vicceket, amelyek a női-férfi kapcsolatok ábrázolásánál eddig belefértek, a műfaj egyszerűen eltűnt a mainstreamből. A mozik helyett inkább a Netflixen bukkan elő bugyuta remake-ek vagy habkönnyű semmiségek formájában. Akad persze pozitív fejlemény is: a fősodorból kiesve végre teret kaptak a hagyományostól eltérő romantikus kapcsolatok: egyre több film szól valamilyen kisebbséghez tartozók, vagy éppen LMBTQ+ emberek románcáról.
A romantikus komédiák azonban az elmúlt évtizedekben olyannyira beleivódtak a világképünkbe, hogy utóbbi évek népszerűségcsökkenése ide vagy oda, a legtöbben a mai napig úgy képzelik el az idilli szerelmet, ahogy az a Meg Ryan-, vagy Matthew McConaughey-filmekből ömlött ránk: valamiféle vicces-édes találkozás (a filmek ezt a részét nevezik ’meet cute’-nak), majd az összecsiszolódás bonyodalmai, végül pedig szex, szerelem, házasság és gyerek – vagy legalábbis valamelyik ezek közül. A romkomok ugyanis mindig hűen tükrözték, hogy az adott társadalom miképp gondolkodik a társas kapcsolatoktól, vagy épp mit vár el az abban élőktől és mit enged azoknak, akik ezen kívül helyezkednek el. A II. világháborúig az erotika csak utalás szintjén jelenhetett meg a filmekben, majd az 50-es évektől kezdődő, Marilyn Monroe és Doris Day nevével fémjelzett szexkomédiákban már egyre nyíltabb támadás alá vették a filmes cenzúrát, az udvarlás szerepét pedig a csábítás vette át. Aztán jött Woody Allen, aki bemutatta: az ismerkedés idegeskedéssel és önmarcangolással teli procedúra – a társadalmi elvárások kiszolgálása helyett azonban egyre inkább az egyéniség került középpontba.
Nem csoda, hogy egyre több művészfilmesként ismert alkotó készítette el saját romkomját.
Az AIDS-járvány terjedését és a válások számának csökkenését követően ismét fellángolt a konzervativizmus, a kapcsolatoktól való elhidegülést pedig felváltotta a „boldogan élnek, míg meg nem halnak”-bölcsesség, vagy legalábbis az ebbe való menekülés, ahogy a Harry és Sallyben, a Holdkórosokban, vagy épp a Micsoda nő!-ben láthattuk. A 80-as évek végétől aztán egyre több film vonta kérdőre a korábbi évtizedek idilli románcait groteszk karikatúrává (Keresd a nőt!) vagy a valós életből származó konfliktusokkal (A híradó sztárjai, Álljon meg a nászmenet) árnyalva a képet. Majd érkezett Judd Apatow, aki polgárpukkasztó vicceivel és gyerekember főhőseivel a férfiak felé pozícionálta a műfajt. A lényeg azonban nála is ugyanaz maradt: a nő a társadalmi elvárások megtestesítője, a boldogság pedig kéz a kézben jár a házassággal és a monogám szerelmi kapcsolatokkal; elvégre a 40 éves szűz főhőse is csak így ér révbe a film végén.
Joachim Trier az Oslo-trilógiájának (az első két felvonás a 2006-os Szerzők és a 2011-es Oslo, augusztus) befejező részében a romantikus komédiák fenti, több évtizedes hagyományait kérdőjelezi meg. A világ legrosszabb embere főhőse a harmincadik évét betöltő Julie, aki egyszerre egyedi, mégis az egész generációját képviselő karakter. Orvosnak készül, majd inkább pszichológus lenne, míg végül úgy dönt, fotózni kezd, aztán egy könyvesboltban vállal munkát – legalábbis egyelőre. Hasonló pályán mozog a magánéletében is: először egy orvosba lesz szerelmes, majd amikor az élet elsodorja mellőle, egy képregényalkotóba szeret bele. Aztán véletlenül találkozik egy baristával, aki iránt szintén gyengéd érzelmeket táplál.
A filmet nem véletlenül hasonlították a Frances Ha-hoz, vagy épp az Amerikai álomlányhoz: jellemzően a hasonló, amerikai függetlenfilmekből árad ez a típusú felfogás, amely a majd lesz valami-szemléletet és azt hirdeti, hogy az élet épp elég bonyolult, ezért az a legjobb, ha nem vesszük komolyan magunkat. Csakhogy a romkomok nem így működnek: a főhősök a dramaturgiának megfelelő, meghatározott célokkal élik életüket, melyek közül a szerelem-házasság-család szentháromság is előkelő helyen szerepel. Ha mégis eltévelyednek, a mozi célja általában az, hogy visszataláljanak a helyes útra – lehetőleg egy kedves és támogató partner segítségével. Az emberek többsége is hasonló felfogásban éli életét: bizonyos életkor után magától értetődő természetességgel vetődik fel a házasság és a gyerek kérdése, 30 éves kor körül pedig már minden vétlen románc komoly súllyal esik a latba. Mindezt az elmúlt évek egyik legjobb komédiája, a Master of None: Majdnem elég jó is megfogalmazta: a harmincas éveiben már nem engedheti meg magának az ember, hogy csak úgy kalandozzon, vagy jól érezze magát valakivel – míg huszonévesként egy pár hónapokat, éveket eltölthet egymás mellett „csak úgy”, később ez már nem fér bele. A társadalom ugyanis elvárja tőlünk, hogy mi is beálljunk a sorba.
Joachim Trier filmjének lényege azonban pont az, hogy bemutassa: vannak emberek, akik nem ilyenek.
Ők azok, akik számára nem cél a házasság egy szép házikóval, benne a jólnevelt kutyussal; és az sem érdekli őket, ha minden barátjuk és ismerősük belevágott már a gyerekprojektbe. A főhős Julia esetében nem arról van szó, hogy karrierista lenne – hiszen nincs karrierje –, vagy hogy a környezetszennyezés és túlnépesedés miatti meggyőződése okán ellenzi a dolgot – ez ugyanis egy másik karakter reszortja; a rendező ezzel is ügyesen szemlélteti, hogy ma már ez is egy valid álláspont. Julia egyszerűen más: a játékidő nagy részében könyvesboltban dolgozik és egyszerre két férfit szeret, de ez is csak véletlen kérdése; ugyanúgy lehetne bármi más munkahelye, és beleszerethetne bárki másba. A pillanatnyi érzések és szeszélyek irányítják őt. Alakja akár ellenszenves is lehetne, Renate Reinsve azonban minden tétovaságával és dacával olyan érzékenyen jeleníti meg a figurát, hogy lehetetlen nem együttérezni vele – de legtöbben valószínűleg menthetetlenül belé is szeretnek.
A világ legrosszabb embere talán hosszabb, mint kellene, a több mint két órás játékidő alatt ugyanis többször is leül a film, erős, egyedi hangulatát azonban mindvégig megtartja. A komédia és dráma vékony határmezsgyéjén egyensúlyoz, mégis távol áll tőle a már emlegetett indie filmek könnyed dramedysége. Persze vannak valóban vicces jelenetek és valódi tragédiáknak is szemtanúi vagyunk, de a film végig kételyek között hagy minket azt illetően, mindaz, ami látunk rendben van-e; hogy Julie különcségével valójában boldog-e. Ő nem egy tipikus romkom-főhősnő, inkább az a figura, aki csak kívülről szemléli a filmet – és mindezzel szemmel láthatóan meg is békélt, hiszen a film végére elfogadja saját magát. A mozi egyik olvasata, hogy épp ez a lényeg, és mindnyájunknak ezt kellene tennünk, ahelyett, hogy a társadalom és mások elvárásainak akarunk megfelelni. Ott lebeg azonban a levegőben a kérdés: mindezzel együtt is nem boldogabbak-e azok, akik olyanok, mint a legtöbben?
A világ legrosszabb embere január 20-án érkezik a hazai mozikba. Forgalmazza a Mozinet.
Kritikánk a filmről itt olvasható:
Kedves Olvasónk!
Elindult hírlevelünk, ha szeretné, hogy önnek is elküldjük heti ajánlónkat, kattintson ide a feliratkozásért!
A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap.
Jöjjön el mindennap: fontos napi híreink ingyenesen hozzáférhetők! De a nyomtatott Narancs is zsákszám tartalmaz fontos, remek cikkeket, s ezek digitálisan is előfizethetők itt.
Fizessen elő, vagy támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
