De vajon mi történhetett az első fejezetben látott gyerkőcökkel, és hány piros lufinak kell még kipukkadnia, hogy Derry lakói végre békésen hajthassák álomra a Stephen King fantáziájában megfogant fejüket? Ezekkel a kérdésekkel nemcsak mi, halandók birkóztunk nap nap után, de a Warner felső vezetői is – ők úgy számoltak, hogy ha Pennywise, a McDonald’s-bohóc elfajzott féltestvérére hasonlító, gyerekeket vacsoráló rémalak 700 millió dolláros bevételt tudott csinálni, s tette mindezt egy 35 milliós filmben, akkor a művészi szabadságnak innentől semmi sem állhat az útjába. Jöjjenek mihamarabb a traumatizált gyerekekből lett traumatizált felnőttek, és ha Andy Muschietti rendező 165 percben szeretne bemutatni egy-két lélektani közhelyet néhány ismert színész (Jessica Chastain, Bill Hader stb.) előadásában egy bohócos horrorban, ám legyen! Lehet, kevesellték is a hosszat, hiszen egy másik klasszikus, A Keresztapa 2 200 percig húzta. Kell is a tetemes játékidő, mert csak az 50 perc, amíg az egyik főszereplő végighívogatja a hat másikat, hogy baj van, de szerencsére még így is marad majd két óra az epikus építkezésre. Ez idő alatt a szerencsesütikből szörnyecskék másznak elő, életre kel a népmesék óriás favágójának szobra, és kikacsint merő jófejségből Peter Bogdanovich meg maga a Király is – ő ócskásként dörmög valamit. De nemcsak King, Karinthy előtt is fejet hajtanak a repetitív történetmesélésre felesküdött filmesek: a híres Ady-paródia náluk így hangzik: „Hát maga megbolondult, hogy mindent hatszor mond, hatszor mond… hatszor mond?”
Forgalmazza az InterCom
