Egyenes vonalú, kronologikus a történetvezetés, áttekinthető az ív, összefüggéseket megértetők és a film alaptónusát meghatározók a részletek, pontosan felrajzoltak a figurák, világosak a motivációk. Perfekt a kivitelezés: a feszültségkeltés, a suspense ver minden thrillert, a dráma letaglózó, az érzelmi töltés maximális. A filmnyelv és vele minden közlés közérthető. Mint a reggeli sorakozó a tűzoltólaktanyában szolgálatba lépés előtt, zászlófelvonással, tisztelgéssel, menetritmusban elénekelt himnusszal. Mint a fiatal őrmester (a többek közt a Frantzból ismert Pierre Niney élete nagy szerepében) céljai: normális élet, család, gyerekek megóvása. A hivatás gyakorlása: jól végzett munka és értelmesen megélt élet. A hivatás pedig: akadályok elhárítása, baleseti elsősegély, nemritkán életmentés – vagy életet maguktól eldobók maradványainak összegyűjtése a feszültség alatt lévő metrósínek közül. Ezt végzi a tökéletes fizikai és mentális állapotát minden körülmények közt megtartani igyekvő főhős. És, persze, nagy szekértelemmel, helyzetfelismerő és döntésképességgel: tüzet olt. Eladdig, míg, bajtársa mentése közben maga is áldozattá válik, az ő életét is meg kell menteni. S ha a merő létezés már biztosított, mindazt újra megteremteni – a mozgás- és beszédképességtől az indulatok és a depresszió kezelésén át egészen az élet értelmébe vetett hitig –, ami a tűzben, a végtagok és az arc bőrével együtt leégett az emberi roncscsá nyomorodott hősről. Az évekig tartó, embertelen fájdalmakkal járó kezelések, operációk és rehabilitáció után az edzett és jóképű fiatalemberből lett roskatag és visszataszító fogyatékost undorodva bámulják azok, akiknek jóléte érdekében az vállalta a saját életét tönkretevő kockázatot.
Amikor mindaz megsemmisül, amit az életről, benne magunkról, céljainkról, kapcsolódásainkról, lehetőségeinkről valaha is képzeltünk, amit magunkról tudni véltünk, amivel valaha is összetévesztettük magunkat, akkor láthatóvá válik, hogy nem azok a győzedelmes, sorsunkat magabiztosan irányítani kész harcosok vagyunk, akiknek látni szeretnénk magunkat (még ha korunk kultúrája, közbeszéde, az érvényesnek elfogadott paradigma egyébről sem szól), hanem végtelenül sérülékeny, esendő lények. Valóságos szabadságunk nem egyéb, mint hogy eldöntsük: képesek akarunk-e lenni a szembesülésre ezzel a sérülékenységgel, kiszolgáltatottsággal.
Aligha van elcsépeltebb fogalom az ilyeneknél, mint: pozitív gondolkodás, belső erő, életfilozófia, sőt szeretet. Ezek ebben a filmben a szenvedés és a magány elviselésére kitalált, fogyó meggyőződéssel ismételgetett, önszuggesztív mantrákként lepleződnek le, amik helyett valójában nincs más, csak a létezés súlyával szembesülő puszta rémület. Innen, ebből kell újraszületni. Kinyújtani a kezet más, segíteni, ölelni kész kezek felé. Valóságos tartalommal megtölteni a kiüresedett fogalmakat. A film nem könnyíti meg a befogadó dolgát: végig kell néznie, élnie az emberi mivolthoz való visszatalálás minden horrorisztikus sérülésnél és kegyetlen gyógyító beavatkozásnál gyötrelmesebb folyamatát.
Ebben az évben Magyarországon eddig nem került forgalmazásba ennél jobb film.
Forgalmazza a Cirko Film
