Magyar Narancs: Még be sem mutatták, a Filmalap máris emlékeztetett mindenkit, hogy 632 millió forinttal támogatta Az Úr hangja elkészültét. Mindezt azért, mert ön azt mondta, hogy nem jut elég filmezési lehetőséghez.
Pálfi György: Meglepett a Filmalap reakciója, hisz csupán újságírói kérdésre elmondtam, hogyan érzem magam. Egyébként az adófizetők pénzét, a közpénzt osztják kultúrára.
MN: Ezek után milyen a viszonya a Filmalappal?
PGY: Közös a célunk, hogy minél több jó magyar film legyen. Szeretném, ha ennek én is részese lehetnék. Kicsit azt érzem, hiába pályázok és fejlesztek, a Toldi-balhé miatt mellőzött rendező vagyok. Az elmúlt évben, mikor Cserna-Szabó András Sömmi című kisrománját dolgoztuk fel, folyamatosan konzultáltunk a Filmalappal: nagyon jó közös munka eredménye lett egy nagyon jó forgatókönyv.
| ||
Ez egy olyan film lehet, ami egyáltalán nem megosztó, és feleannyiba kerül, mint a Toldi. Igazi betyáros közönségfilm, amivel azt az adósságunkat törlesztjük, hogy Magyarországnak még nem volt Faustja. Már csak a döntőbizottságon múlik, támogatásra méltónak ítélik-e meg, vagy még mindig ott tartunk, hogy nem csináltam még igazi akciójelenetet – ami álprobléma volt, hogy valamiféle szakmaiságra hivatkozva lehessen visszautasítani a Toldit. Tartok attól, hogy megint csak egy újabb forgatókönyv-fejlesztésre kapok támogatást, és nem hagyják, hogy azt csináljam, amihez igazán értek, hogy filmet rendezzek.
MN: Rózsa Sándor története jól jöhetne a Filmalapnak. Bár az Országgyűlés megszavazta az Andy Vajnától független történelmi filmes alap életre hívását. Tényleg több történelmi filmre van szükség?
PGY: Miért nem több sci-fi, krimi vagy romantikus vígjáték kell? A Filmalapnak és a magyar filmeknek sokszínűnek kell lennie. Értem, hogy van igény történelmi filmekre, azaz kosztümös vagy történelmi korban játszódó alkotásokra.
MN: Amelyek akár propagandacélokra is használhatók.
PGY: Ahhoz nagyon jó filmet kell csinálni. A rossz film nehezen éri el a célját. Attól, hogy hat ló rohangál a Vereckei-hágón, még nem fogják a nézők szeretni, még ha film is, meg történelmi is. Irtózatosan nehéz egy filmet úgy politikai célokra használni, hogy az nem jó, és számtalan helyen tud kisiklani abból a jelentéstartományból, amibe bele akarják toszogatni. Kevés példát tudok jó propagandafilmre a filmtörténetben. Azok az alkotók, akik tudtak megrendelésre filmet készíteni, iszonyú jó szerzői filmeket is csináltak: Eizenstein, Leni Riefenstahl. Jancsói szintű filmrendezőnek kell lenni, hogy valaki a Csillagosok, katonákhoz hasonlót rendezzen. A médiát sokkal könnyebb propagandacélokra használni.
MN: Beadja a történelmi filmes alaphoz a Toldit?
PGY: Hát, persze, ha meg tudunk felelni a feltételeknek, és szeretnék, van rá pénz… Én azt a filmet meg akarom csinálni.
MN: Nem rendezett még sci-fit. Miért most, és miért épp egy Stanisław Lem-regényt dolgozott fel?
PGY: Azt csinálom, amire lehetőségem van. Hét forgatókönyvem, több teljesen kidolgozott projektem van az alapnál, van köztük egy horror meg egy Rejtő Jenő is, és volt egy sci-fi. Ezekkel egy-két évet vagy hármat-négyet eltöltögettünk, hogy csak úgy ne legyenek készen, mert a gyártási pályázatokon – producertől függetlenül – rendre elbuktunk. Egyedül a sci-fire kaptunk támogatást. Fiatalkori álmom volt, hogy Stanisław Lemtől megcsináljak valamit.
A választás aztán a racionális körülmények függvényében esett erre: nem csinálhatok olyat, ami végig egy bolygón játszódik, mert tudom, hogy a költségvetés nem haladhat meg egy bizonyos összeget. Most is azt hangoztatták, hogy több mint 600 millió forintba került Az Úr hangja, de ez a pénz arra elég, hogy 10 percet töltsünk az űrben, a maradék 100-ban meg mai emberek beszélgetését rögzítsük – ezek az arányok. Ez egy földi történet, miközben ugyanazt a filozófiai gondolatot árasztja, mint majdnem minden Lem-regény: a civilizációk találkozása, a jövő lehetősége, a mi helyünk a világban, az apró-cseprő dolgok és az univerzum problémája egyetlen esztétikai gondolati egységbe foglalva.
MN: Egy apátlan testvérpár szürreális története ez rengeteg filmes, filmnyelvi, műfaji utalással…
PGY: Lem a regényében keveri a különböző irodalmi műfajokat, az értekezéstől a viccig mindent elhelyez a történetében, gyakran stílust is vált. Hasonlóan jártunk el a film készítése során, filmes minőségeket használtunk, archív és dokumentumfelvételeket, kreált televíziós műfajt víziókkal vagy hagyományos, hollywoodi érzelmet keltő, történetmesélő jelenetekkel. Jobban szeretem a kicsit mozaikos, inkább gondolati struktúrában folyó mesélést, mint a kronológiai történetvezetést.
MN: Nem titok, hogy azért próbálta ki magát színházi rendezőként, mert elégedetlen volt a helyzetével. A bemutatkozó színházi előadása egy vámpíros szerelmi történet volt, szombathelyi rendezése, a Titus Andronicus pedig death metalos horror lett.
PGY: Ha tudtam volna, hogy ez ilyen jó, már rég belevágtam volna. Az Engedj be! előadásötlettel Magács László keresett meg, ideális útkeresés volt. A Titus Andronicust Lemhényi Réka adta a kezembe a vágószobában, hogy ha valamit megcsinálnék színházban, ez legyen az. Jordán Tamás épp ekkor kért tőlem ötletet, mit rendeznék. Amikor elkezdtem komolyan dolgozni a shakespeare-i szöveggel, akkor jöttem rá, mekkora szívatás. Nagyon kusza, szörnyen véres, brutális, sok embert működtető, olyan színpadi trükköket, problémákat felvető darab, amihez többéves színházi tapasztalattal kellett volna rendelkezni.
De beleálltam a kihívásba. Shakespeare az ókori Rómába helyezte a történetet, de ez egy általános politikaihorror-történet, arról szól, hogy ki és hogyan kerüljön hatalomra. Amikor azon gondolkodtam, hogy fog kinézni a színpadkép, utazás közben egyszer csak megszólalt az autóban valami metálzene, ez adta az ötletet, hogy olyan világba helyezzem, ami csak színházban működik, de olyan a szubkultúrája és kellékei miatt, mintha létező lenne. Úgy kezdtem el gondolkodni, mint egy játékfejlesztő. Kiderült, jól áll a darabnak a metál, abból is a death metal. Azt gondoltam a gyomorból feltörő, már-már érthetetlen brummogásról, ami olyan, mintha belehányna valaki a mikrofonba, hogy ha el lehetne mondani a véleményemet a kortárs politikai életről, így tenném én is.
MN: Szándékosan kerülte az aktuálpolitikai értelmezést?
PGY: Így szólal meg igazán ez az egyetemes, univerzális történet. Az aktuálpolitika elszáll. Nagyon jó, hogy a színház tud gyorsan reagálni, de a filmes gondolkodásmódomból adódóan olyan problematikákkal próbáltam meg foglalkozni, amik időtállóak. Éppen ezért, még ha Shakespeare is írta majd 500 éve, kiirtottam olyan jeleneteket, ahol például Titus azt festi a falra, hogy a hatalmon lévő egy geci. Azt írja, hogy pusztuljon Saturninus, de tudjuk, a mai közegben ez mit jelent. Azt akartam, hogy a hatalmi kérdések a hatalom működésének általánosságáról szóljanak, arról, hogyan jutnak el emberek odáig, hogy lényegében élő ember nem marad a színen. Hogy a rosszindulat, a rosszhiszemű politizálás, a bosszú örvénye hogyan húz le mindenkit, hogy minden egy nagy hörgő mocsokban múlik ki.
Interjúnk a Magyar Narancs karácsonyi dupla számában jelent meg, most közzé tesszük teljes terjedelmében online is.
