Az egyszeri filmkedvelőnek biztosan, de még Paul Thomas Anderson szakavatott ismerőinek is úgy tűnhet, hogy a kétségkívül magasan jegyzett alkotó a vadnyugaton meggazdagodó mizantróp olajkereskedő története (Vérző olaj), a háború traumája elől a magnetikus szektavezér fojtó ölelésébe menekülő csavargó felszabadulása (The Master) és a Pynchon zaklatott hippiszatíráját adaptáló drogos lázálom (Beépített hiba) után készített egy szép és egyszerű filmet.

Egy intim szerelmi drámát, amely nem ölel fel évtizedeket, nem fejti meg az amerikai álmot (lévén brit), nem dalolnak benne könnyes szemű férfiak, sőt még félkilós békák sem potyognak az égből (Magnólia). Csak szép emberek egymásba szeretnek az ötvenes évek Londonjának édes parfümfelhőktől és Earl Grey-gőztől illatos levegőjében. A kegyetlen ellentmondás az, hogy bár az önmagát látnoki művészként prezentáló sztárszabó és a pirospozsgás pincérlány egymásra találása lélegzetelállító képeken bontakozik ki – bármerre kanyarog a kamera, aranyló ellenfény, áttetsző selymek, fedetlen nyakak, finom kezek és megremegő szájszegletek úsznak szembe –, maga a kapcsolat a legdurvább Bergman-horrorokra hajaz. A zsarnok férfi az első randevún letörli a nő rúzsát („szeretem látni, akihez beszélek”), és megszidja, amiért nem hordja magánál anyja fényképét, tehát az első pillanatoktól kezdve nem látunk mást, csak rettenetes hatalmi játszmákat és fondorlatos érzelmi zsarolásokat, melyek szemfényvesztéssé degradálnak nagyjából mindent, de legfőképpen magát a szépséget. Ez a szerelem sokkal inkább háború, és talán éppen azért kell olyan gyönyörűnek lennie a felszínnek, hogy a másik leigázásának sötét vágyát, a birtoklásért folytatott harcot valahogyan elfedje. Elfedje a brutalitásában is megejtő harcot, ami azért folyik, hogy a másik úgy szeressen, ahogy én szeretném, és úgy teljesítse be a vágyaimat, hogy én csak annyit ismerek el az övéiből, amennyi jólesik. Ebben az igazságtalan, amorális csatában összehasonlíthatatlan előnnyel indul a férfi, aki mellesleg bármennyire nagy művész – „ruháival azzá teszi a nőket, amivé válni szeretnének” –, itt úgy hívják, hogy Reynolds Woodcock, vagyis Fatökű Reynolds, úgyhogy Daniel Day-Lewis minél sármosabban formálja meg, annál durvább ítéletet mond a maszkulin művész toposzáról.

A film sokat vár nézőjétől, jóformán csak a ki nem mondott szavak és meg nem cselekedett tettek feszültségéből építi fel fojtogató atmoszféráját. A zavarba ejtően kétértelmű zárlat miatt lesznek olyanok, akik antifeminista, és olyanok is, akik feminista (bosszú)filmként fogják értelmezni a Fantomszálat – fogalmam sincs, kikkel értek egyet. Több a kérdés, mint a válasz, és mintha a filmet sem érdekelné más, csak az emberi psziché rejtélye, az irracionális döntéseink miértje és működése: az elfedett emlékek, a tudattalant behálózó álomképek, az önmagunk elől is elrejtett titkok, amelyek soha nem nyilvánulnak meg a maguk teljességében, mégis meghatározzák az identitásunkat és kapcsolatainkat. Ha tetszik, a sorsunkat. A rendszert működtető beépített hibák. Mint például egy olyan öltöny, amelynek bélésébe valaki titokban belehímezte: „soha nem szerettem senkit”. Vagy azok a ki nem mondott egyezségek, amelyek fantomszálként tartanak össze két végzetesen különböző embert.

Forgalmazza a UIP–Duna Film