A harc, amit azért vívunk, hogy a másik úgy szeressen, ahogy szeretnénk

Bármi áron - Paul Thomas Anderson: Fantomszál

Mikrofilm

Már akkor is éreztük, hogy az év egyik legjobb filmjét látjuk, de visszatekintve is tartjuk: 2018 egyik legemlékezetesebb, legérzékenyebb, legfurcsább filmjét Paul Thomas Anderson rendezte és Fantomszál volt a címe, ráadásul még a hazai mozik is játszották.

Az egyszeri filmkedvelőnek biztosan, de még Paul Thomas Anderson szakavatott ismerőinek is úgy tűnhet, hogy a kétségkívül magasan jegyzett alkotó a vadnyugaton meggazdagodó mizantróp olajkereskedő története (Vérző olaj), a háború traumája elől a magnetikus szektavezér fojtó ölelésébe menekülő csavargó felszabadulása (The Master) és a Pynchon zaklatott hippiszatíráját adaptáló drogos lázálom (Beépített hiba) után készített egy szép és egyszerű filmet.

Egy intim szerelmi drámát, amely nem ölel fel évtizedeket, nem fejti meg az amerikai álmot (lévén brit), nem dalolnak benne könnyes szemű férfiak, sőt még félkilós békák sem potyognak az égből (Magnólia). Csak szép emberek egymásba szeretnek az ötvenes évek Londonjának édes parfümfelhőktől és Earl Grey-gőztől illatos levegőjében.

A kegyetlen ellentmondás az, hogy bár az önmagát látnoki művészként prezentáló sztárszabó és a pirospozsgás pincérlány egymásra találása lélegzetelállító képeken bontakozik ki – bármerre kanyarog a kamera, aranyló ellenfény, áttetsző selymek, fedetlen nyakak, finom kezek és megremegő szájszegletek úsznak szembe –, maga a kapcsolat a legdurvább Bergman-horrorokra hajaz. A zsarnok férfi az első randevún letörli a nő rúzsát („szeretem látni, akihez beszélek”), és megszidja, amiért nem hordja magánál anyja fényképét; az első pillanatoktól kezdve nem látunk mást, csak rettenetes hatalmi játszmákat és fondorlatos érzelmi zsarolásokat, melyek szemfényvesztéssé degradálnak nagyjából mindent, de legfőképpen magát a szépséget.

false

Ez a szerelem sokkal inkább háború, és talán éppen azért kell olyan gyönyörűnek lennie a felszínnek, hogy a másik leigázásának sötét vágyát, a birtoklásért folytatott harcot valahogyan elfedje. Elfedje a brutalitásában is megejtő harcot, ami azért folyik, hogy a másik úgy szeressen, ahogy én szeretném, és úgy teljesítse be a vágyaimat, hogy én csak annyit ismerek el az övéiből, amennyi jólesik.

Ebben az igazságtalan, amorális csatában összehasonlíthatatlan előnnyel indul a férfi, aki mellesleg bármennyire nagy művész – „ruháival azzá teszi a nőket, amivé válni szeretnének” –, itt úgy hívják, hogy Reynolds Woodcock, vagyis Fatökű Reynolds, úgyhogy Daniel Day-Lewis minél sármosabban formálja meg, annál durvább ítéletet mond a maszkulin művész toposzáról.

A film sokat vár nézőjétől, jóformán csak a ki nem mondott szavak és meg nem cselekedett tettek feszültségéből építi fel fojtogató atmoszféráját. A zavarba ejtően kétértelmű zárlat miatt lesznek olyanok, akik antifeminista, és olyanok is, akik feminista (bosszú)filmként fogják értelmezni a Fantomszálat – fogalmam sincs, kikkel értek egyet.

Több a kérdés, mint a válasz, és mintha a filmet sem érdekelné más, csak az emberi psziché rejtélye, az irracionális döntéseink miértje és működése: az elfedett emlékek, a tudattalant behálózó álomképek, az önmagunk elől is elrejtett titkok, amelyek soha nem nyilvánulnak meg a maguk teljességében, mégis meghatározzák az identitásunkat és kapcsolatainkat. Ha tetszik, a sorsunkat. A rendszert működtető beépített hibák. Mint például egy olyan öltöny, amelynek bélésébe valaki titokban belehímezte: „soha nem szerettem senkit”. Vagy azok a ki nem mondott egyezségek, amelyek fantomszálként tartanak össze két végzetesen különböző embert.

Forgalmazza a UIP–Duna Film

Figyelmébe ajánljuk

Hieronymus Bosch világa

  • - turcsányi -

Michael Connelly nem egy író, inkább egy regénygyár, rosszabb esetben áruvédjegy – az efféle státus persze nem oly ritka zsiráf manapság.

„Rodrigo”

A világ legnagyobb és legrangosabb színházi fesztiválja az avignoni. Jelentős társulatok seregszemléje, illetve már maga a fesztiválmeghívás jelentőssé tesz társulatokat. Aki a hivatalos programban van, az számít valakinek.

Félúton

Egykori nagymenő, aki a csúcsról lepottyanva már csak árnyéka önmagának; féktelen csodagyerek, akinek csak kemény munkára és iránymutatásra van szüksége, hogy azzá a sztárrá váljon, akit a végzete elrendelt neki – a sportfilmek talán legnagyobb kliséi ezek, a Stick pedig épp erre a kettőre épül.

Dinók a budoárban

Ötévesen, egy tollseprűtánccal indult Karácsonyi László (1976) művészi karrierje, diplomáját 2003-ban pedig egy lovagi páncélzatban védte meg. (A páncél maga volt a diplomamunkája.)

Léda a Titanicon

  • Molnár T. Eszter

Ki ne szeretné a Balatont? Főleg, ha csak a szépre emlékszik? Arra, hogy a vonat vidáman, sőt pontosan fut be a hűs állomásra, a papucs nem töri a lábat, a naptej megvéd a leégéstől, és van hely az árnyékban a kempingszéknek és a gumimatracnak.

Angyalszárnycsikorgás

Nagy luxus olyan kis kultúrának, mint a magyar, nem megbecsülni a legjobbjait. Márpedig Halasi Zoltán a kortárs magyar költészet szűk élmezőnyébe tartozik, ám a szakma mintha nem tartaná számon érdemeinek megfelelően, a nagyközönség számára pedig minden bizonnyal ismeretlen.